A Szt. István-kori Mo.-ot az egyházmegyék (→katolikus egyházszervezet) és a →királyi vármegyék rendszere hálózta be. Az első 10 egyházmegye felállítása az államszervezéssel párhuzamosan történt. A középfokú világi igazgatás felhasználta az egyházi igazgatás bizonyos kereteit, az egyházmegyék pedig támaszkodhattak a királyi várak, igazgatási központok védelmére. Az egyházmegye alapfokú igazgatási egységei a →plébániák voltak; az esztergomi, majd a kalocsai főegyházmegyében összefogott egyházmegyéket a 11. sz. harmadik negyedében tagolták főesperességekre. Az egyházmegyék és a határterületeken később létrejött →missziós püspökségek száma és kiterjedése változó volt. Noha már I. István korától megfigyelhető a világi hatalomtól független →egyházi bíráskodásra való törekvés, az egyházi törvényhozás a kora középkori Mo.-on királyi funkció volt, I. László és Kálmán még saját elnökletével tartott nemzeti →zsinatokon szabályozta az egyházi javak és bevételek biztosítását, az egyházi reformok (pl. papi nőtlenség) bevezetését Mo.-on. A papság rendi jogállását az →Aranybulla rögzítette: biztosította adómentességét és azt a kiváltságot (privilegium fori), hogy az egyházi rend tagjai csak egyházi bíróság előtt foghatók perbe.

Az egyházmegyék rendszere Szt. István korában beilleszkedett a középszintű világi igazgatási rendszerbe, a királyi vármegyék hálózatába. Az igazságszolgáltatási és katonai feladatokat is ellátó vármegyék területébe a nem királyi birtokok is beleszámítottak, az →ispán joghatósága alá tartozott – a mentességet szerzetteket kivéve – mindenki, aki a →megye területén belül élt. A megye fontos katonai-közigazgatási központja volt a →vár, de nem minden királyi várhoz tartozó terület, →várispánság számított vármegyének. A várat ellátó várnépet katonai-közigazgatási egységekre, századokra és tizedekre osztották. A határvidéken és az erdős területeken a megyeszervezet sajátos formái, a →határispánság és az erdőispánság jöttek létre. Az elsősorban katonai feladatokat ellátó határispánságok, valamint a déli és nyugati határszakaszon csak rövid ideig fennálló határőrkerületek (→határvédelem) hamarosan beolvadtak a vármegyerendszerbe. A →gyepűelve 12–13. sz.-i megszállása, a vármegyerendszerbe való betagozódása megszilárdította a közigazgatás egységességét és a középkori Mo. határait.

A rendkívül nagy kiterjedésű erdélyi Fehér m. a gyulák korábbi uralmi körzetén alapult. Ennek nagy hatalmú ispánjához a vajdai méltóság kapcsolódott. A vajdaság nem önkormányzatot, hanem a központi hatalom képviseletét jelentette, amely 1263-tól →Erdély valamennyi megyéjére kiterjedt. A 13. sz. végén, a 14. sz. elején az →erdélyi vajdák szinte önálló territoriális hatalmat építettek ki. Erdély, bár rendelkezett bizonyos közigazgatási és rendi különállással, 1526-ig Mo. integráns része maradt. A középkori magyar →királyok a déli határvidéket (a Szávától és a Dunától délre a 13–15. sz.-ban kialakított határvédelmi övezetet) is különkormányzati egységekként kezelték, s IV. Béla korában a →horvát-szlavón-dalmát báni terület mintájára →bánságoknak nevezték. A bánság élén a mindenekelőtt katonai feladatot ellátó, a király által kinevezett főméltóság, a →bán állt. A bánok, az erdélyi vajdákhoz hasonlóan, a hozzájuk tartozó területeken, vármegyékben maguk nevezhették ki az ispánokat.

A szabad bíróválasztás kiváltsága és a katonáskodás sajátos szabályozása képezte az alapját egyes idegen eredetű népcsoportok (→németek, →székelyek, →jászok, →kunok, →lándzsásnemesek) bíráskodási, közigazgatási, katonai autonómiájának (→székek). Egyes etnikumoknak sikerült az újkorig megőrizniük önkormányzatukat (a legtovább, 1876-ig, az erdélyi szászoknak).

A →szabad királyi városok is kikerültek a vármegyék joghatósága alól, s csak a királynak voltak alárendelve, rendi fejlődésük is erről az alapról indult el. A hazai →városi jog a hospesjogból (→hospes) nőtt ki, kialakulása a 12–13. sz. fordulóján kezdődik. Az első városi szabadságrendszer, a csak közvetve ismert székesfehérvári jog, majd az ebből kialakuló budai jog is tartalmazta a →bíró és a városi tanács megválasztásának szabadságát. A királytól kapott →kiváltságokon kívül ide tartoznak a →város mindennapi életét szabályozó rendelkezések. A szabad királyi városok fellebbviteli fóruma a királyi jelenlét bírósága volt, ahol ügyeikben a →tárnokmester ítélkezett.

A király állandó oklevél-kiállító irodája, a →kancellária III. Béla idején alakult ki, aki 1181 táján reformot kezdeményezett az eléje kerülő ügyek írásos intézésére. A főkancellár a 13–14. sz.-ban általában már püspöki méltóságot töltött be, így az alkancellárra hárult a szakszerű adminisztráció vezetése. A kancellária személyzete jegyzőkből és írnokokból állt, és mivel a jegyzők vezetője, az →ítélőmester a bíráskodásban töltött be fontos szerepet, a kancellária adminisztratív feladatainak irányítását a titkár (secretarius) végezte. A királyi →kápolnaispán tisztségéből kiváló titkos kancellári méltóság az udvarban külön →hiteleshelyet működtetve az 1320-as években oklevél-kiállító szervvé vált.

Az Árpád-korban a bírósági fórumok mellett a poroszló működött közhitelű személyként. Magánosok felkérésére a hiteles tanú szerepét töltötte be, ugyanakkor hatósági megbízottként, mint a király, a megyésispán, a →nádor kiküldöttje →határjárást, perbe idézést, birtokba iktatást végzett. A poroszlót a 13. sz. végén a királyi ember (homo regius) váltotta fel, aki a hiteleshelyként működő egyházi testület (→konvent és →káptalan) kiküldöttjével egyetemben (gyakran azok ellenőrzése mellett) látott el bíráskodási és igazgatási feladatokat. Mo.-on a közjegyzők a szentszéki bíráskodáson kívül általában nem rendelkeztek hatáskörrel, a közjegyzői intézmény nem terjedt el, ezért a hiteleshelyek a 16. sz. közepéig megőrizhették szerepüket. Mohács után a bevallásokat és más fontos vagyonjogi aktusokat már a vármegyék előtt végezték, ahol ezekről a jogcselekményekről a →nemesi megye a hiteleshelyekéhez hasonló teljes értékű →oklevelet adott ki.

A 13. sz. második felének általános gyűléseit (→congregatio generalis) még nem tarthatjuk törvényhozó →országgyűléseknek, hiszen ezeken a →nemesek csak kérelemmel fordulhattak az uralkodóhoz. Noha az 1298-ban megtartott gyűlés már kifejlett rendi országgyűlésnek tekinthető, a folyamat megtorpant az Anjouk alatt, akik csak – a királyi tanácsra támaszkodó – saját törvényhozó szerepüket ismerték el. A rendi-képviseleti állam kialakulásával csak a Hunyadiak alatt válnak a rendszeresen összehívott országgyűlések teljes rendi gyűlésekké, amelyeken 1445-től már a városok követei is részt vesznek. Az országgyűlés szervezetét Mohács előtt még nem rögzítik törvények, csak az 1608. évi törvény szabályozza a felső- és alsótábla szervezetét. A bárók és a főpapok rendszerint névre szóló meghívót kaptak, a megyék és a városok testületekként, Szlavónia, Horváto. és Erdély tartománygyűlései pedig oratorok útján képviseltethették magukat. Az országgyűlés mellett a Mohács előtti Mo.-on a végrehajtó hatalmat (a 13. sz. második felében szinte már állandó intézményként, az államigazgatás legfelső szerveként működő) →királyi tanács látta el, amely interregnumok idején „Magyarország lakosai”, a „Szent Korona” vagy „Magyarország közössége” nevében kormányzott.

A magyar ~t meghatározó vármegyerendszer a 13. sz. elején a királyi birtokadományozások következtében döntő változáson esett át. Mind több föld került ki a király kezéből, mind többen szereztek mentességet az ispán joghatósága alól, a vár elvesztette katonai funkcióját. A jogszolgáltatás nehézségekbe ütközött, a kialakuló nemesség, a széthulló királyi vármegye területi-közigazgatási kereteit felhasználva, királyi támogatással próbált meg olyan önkormányzatot létrehozni, amely továbbra is keretül szolgál a jogbiztonságnak és a királyi hatalom gyakorlásának. Ezt valósította meg a 13. sz. második felében kialakuló nemesi megye, melyben a király által kinevezett megyésispán a királyi szerviensek (nemesek) által választott →szolgabírákkal együtt gyakorolta a hatalmat.

A nemesi megye állandó hatóságát eleinte az →alispán és a szolgabírák alkották, akik az igazságszolgáltatás mellett ellátták a közösség, a megye érdekképviseletét is. A mohácsi vész után, az államhatalmi szervek működésének hiányosságait pótlandó, mind fontosabbá vált a nemesi megye területi igazgatási szerepköre. Egyes nagyobb megyék a 16–17. sz.-ban már járásokra oszlottak, s kialakultak a kisebb területi egységek, a kerületek is. A kerületi szolgabírák közül a rangidős mint főszolgabíró az egész járás fölött állt, a többiek alszolgabírókként irányították a közigazgatást. Az ő feladatuk volt a megye rendeleteit kihirdetni, végrehajtásukról gondoskodni, majd a 18. sz.-ban kialakult szolgabírói ítélőszékeken bizonyos esetekben bíráskodni is. Amikor a Habsburgok – a →rendiség országos szervezeteit háttérbe szorítva – a rendi főméltóságokat (nádor, →országbíró) betöltetlenül hagyták, megnőtt a megyei nemesi önkormányzat súlya. A →főispánokat az 1545:33. tc. óta nem lehetett kötelezni arra, hogy végrehajtassák a központi hatóság általuk törvénysértőnek ítélt rendelkezéseit, így a megyék befolyásolhatták a →kormányszékek s követutasítások révén az országgyűlés munkáját, a →törvényhozást is.

A protestantizmus térhódítását követően a ref. és az ev. egyház is létrehozta saját igazgatási egységeit (→protestáns egyházszervezetek). Alapegységük az egyházközség volt, ennek szervei a választott egyháztanács, a lelkész, a ref. gondnok vagy ev. felügyelő és az egyházi adót fizető hívekből álló közgyűlés. A reformált egyházak legnagyobb szervezeti egységeinek, az egyházkerületeknek a vezetésében világiak is részt vettek mint főgondnokok. Mo. ref. egyházkerületeit bizonyos történelmi előzmények után a második →Carolina Resolutio (1734) állapította meg. Az egyházkerületek összességét mind a ref., mind az ev. egyházban országos hatáskörű intézmények képviselték: zsinat, konvent, főfelügyelő, ill. főgondnok. A prot. egyházak kisebb egyházigazgatási egységei az esperesek vezette egyházmegyék (senioratusok) voltak. Az unit.-ok egyházmegyéjének egyházkör lett a hivatalos elnevezése.

A hódoltság közigazgatása, katonai szervezete és pénzügyigazgatása a 16. sz.-ban elsősorban a szandzsákok (livák) hálózatára épült. A szandzsák élén a szandzsákbég (mir-i liva) állt, aki a tartományában birtokos szpáhik parancsnoka volt, de őrködött a polgári igazgatás, a közrend és a gazdasági élet felett is. Felettese a beglerbég (mir-i mirán) volt, aki a több szandzsákból álló kormányzóságot: a vilájetet vagy beglerbégséget irányította. A 16. sz. végéig Mo. megszállt területein két vilájetet alakítottak ki: a budait (1541) és a temesvárit (1552). A 17. sz.-ban a török terjeszkedés nyomán újabb vilájetek jöttek létre: az egri (1596), a kanizsai (1600), a váradi (1660) és az (érsek)újvári (1663). A beglerbégek között a budai számított a legrangosabbnak, a poszt birtokosai 1623-tól vezíri címet viseltek. A hódoltság pénzügyeit és birtokgazdálkodását a vilájetközpontokban működő kincstartók (defterdárok) irányították. A szandzsákokról időről időre összeírásokat (deftereket) készíttettek, amelyek tartalmazták az adózásra képes lakosságot, a befizetendő adókat, a szandzsák területén szolgálati birtokokhoz jutott katonákat stb. A várőrségek létszámáról és a nekik kifizetett zsoldösszegekről negyedévenként zsoldlajstromok készültek. A török területen a muszlim vallásjog szerinti jog- és igazságszolgáltatás a kádinak nevezett bírók kezében volt, akik egyúttal még számos más közigazgatási funkciót láttak el. Hitelesítették a pénzügyi elszámolásokat, beszedték ún. rendkívüli hadiadókat, irányították a hadsereg mozgósítását, élelemellátását, felügyelték az alapítványok és a céhek munkáját, a piacfelügyelővel együtt megállapították és ellenőrizték az árakat, a piacok működését, nyilvántartották az ingatlanokat, intézkedtek a hagyatéki ügyekben, s mint a központi hatalom helyi szemei és fülei folyamatosan tájékoztatták a Portát a közhangulatról és a főméltóságok viselt dolgairól. Mo.-on a bírósági körzetek (kazá) és a szandzsákok határai gyakorta egybeestek, a kádiságok száma (kb. 50) mégis messze felülmúlta a szandzsákokét. Az oszmán-török igazgatás a városok és községek önkormányzatát, az igazgatásban alkalmazott jogot meghagyta. A magyar lakosság igazságszolgáltatási ügyekben általában csak akkor került az oszmán-török törvénykezés szervei elé, ha az ügy a mohamedánok érdekeit is érintette. A falvakban a közbiztonságot, a parasztság érdekképviseletét, önkormányzatát a jobbágyok önvédelmi szervezetei, a →parasztvármegyék biztosították.

A Habsburg-uralom alá került országrészben az alkotmánybiztosítékokkal garantált rendi-képviseleti monarchia maradt fenn. A Habsburg Birodalomhoz tartozás csak a király személyén alapult, aki azonban a magyar törvények értelmében volt köteles a végrehajtó hatalmat gyakorolni. Ha a rendiség intézményeit (országgyűlés, nádor) háttérbe szorította, hatalmát a kormányszékek segítségével is gyakorolhatta. E kormányszékek már csak a közös pénz- és hadügyek miatt sem függetlenedhettek teljesen a birodalmi szervek (Udvari Kamara, udvari tanács, titkos tanács, udvari kancellária, →Udvari Haditanács) befolyásától. A Mohács előtti két központi végrehajtó szerv, a királyi tanács (immár Magyar Tanácsként) és a kancellária ugyan fennmaradt a Habsburg-Mo.-on is, de lassan elveszítették jelentőségüket. A pénzügyi igazgatást és (egy ideig) az igazságügyet kivéve minden ügy a →helytartótanácshoz tartozott, amely ezáltal a magyar törvényhatóságok felügyeleti szervéül szolgált. A pénzügyi igazgatást, a befolyó jövedelmek kezelését a Pozsonyban székelő Magyar Kamara (→kamara) végezte.

1687-ben, a török visszaszorítása után a Habsburgok megszállták Erdélyt, de nem csatolták vissza a királysághoz. Erdély közjogi helyzetét a →Diploma Leopoldinumban (1690) rendezték, s fejedelemségként (1733-tól a Partium maradékaival együtt), majd 1765-től nagyfejedelemségként kormányozták. Továbbra is a királyi Mo.-tól függetlenül működött az →erdélyi országgyűlés. A központi igazgatás ellátására a Habsburgok Erdélyben is felállították a kormányszékeket (→Erdélyi Gubernium, erdélyi kancellária), változatlanul fennmaradt azonban a vármegyei és széki szervezet. A Rákóczi-szabadságharc perszonálunió formájában Erdélyt visszakapcsolta Mo.-hoz, de meghagyta az Erdély különkormányzatát biztosító erdélyi kancelláriát.

A töröktől visszafoglalt országrészekben a 18. sz.-ban újabb szabad, ill. kiváltságos kerületek jöttek létre: a Hajdú kerület, a Jászkun kerület, a →16 szepesi város kerülete. Ezek, noha egy-egy megye területén belül helyezkedtek el, független önkormányzattal rendelkeztek.

A magyar királyság déli és keleti határvidékén a Habsburg Birodalom a 16. sz.-tól kezdve, de főként a török kiűzését követően külön katonai szervezetet épített ki. A területet ezredek szerint osztották fel, és az Udvari Haditanács, ill. katonai parancsnokok irányítása alá helyezték. Az első határőrszervezetet Horváto. és Szlavónia maradék területein alakították ki a 16. sz. közepén, s ezt a Horvát-szlavón-vend főkapitányságot bővítették 1699–1702 között kelet felé. A →Katonai Határőrvidék főkapitánya (hasonlóan a dunántúli, bányavidéki vagy alsó-mo.-i, a dunántúliból kivált győri főkapitányhoz) az Udvari Haditanács alárendeltje volt, a végvárak parancsnokai felett a középfokú hatóság szerepét töltötte be. Ekkor szervezték határőrvidékké a Maros és a Tisza közötti területet, a pozsareváci béke (1718) után a Tisza és a Duna torkolatvidékén fölállították a Sajkás kerületet, a Temes-vidék németek és románok lakta részén a bánsági kerületet, a →Temesi bánságot. 1762–66 között Erdélyben megszervezték a határőrvidéket. E területeken a helyi polgári közigazgatást a falusi bíróknak megfelelő →kenézek látták el. Az erdélyi határőrvidék területét csak 1851-ben, a délvidékét 1871 és 1875 között alakították át vármegyékké.

A községi igazgatás élén a 17–18. sz.-ban a földesúr vagy gazdatisztje által kinevezett (csak kisebb ügyekben ítélkező) bíró állt, aki hivatalviselése alatt többnyire mentes volt a szolgáltatások alól. Az egész országra kiterjedően →Mária Terézia úrbéri rendelete (1767) szabályozta először a községi igazgatást. Az Urbárium igyekezett a falvakat erőteljesebben alárendelni a nemesi megyének: esküdteket és jegyzőt a falu maga jelölhetett, de bírót csak a földesúr jelöltjeiből lehetett választani. A falusi bíró tisztét Felső-Mo.-on a →soltészok, a Határőrvidék és Erdély nemzetiségi területein a kenézek látták el. Több, az egykori hódoltság területén levő községnek védelmi, rendészeti céllal létrejött önvédelmi szervezetét, az ún. parasztvármegyét a 18. sz.-i nemesi megyék vagy megszüntették, vagy falusi rendőrség formájában éltették tovább.