Renden (ordo) általánosságban a társadalom különböző helyzetű csoportjait értették. A 13. sz.-ban alakult ki a fogalom szűkebb, ’politikai társadalom’ értelmezése. A politikai társadalomba tartozónak tekintették egyfelől mindazokat, akik a legfontosabb termelőeszköz, a földbirtok valamely formájával rendelkeztek (egyház, birtokos nemesség), másfelől azt a társadalmi-jogi csoportot, amelyet ezzel egyenértékűnek véltek (vagyis a fallal körülvett, csak az uralkodó fennhatósága alá tartozó →szabad királyi városokat).

1. Magyarország

A korai ~ eszmerendszere és intézményei az európai fejlődés ütemét követve a 13. sz. végén jelentek meg Mo.-on. Ideológiai előzményei a 13. sz. második felében alakultak ki. A királyi →kancelláriában dolgozó, római jogi és kánonjogi műveltséggel rendelkező klerikusok (egy részük III. András uralkodása idején a püspöki kar tagja) kidolgozták a →magyar király szuverenitásának és Mo. jogi-területi egységének, universitasának elméletét. Az általuk hatalomra juttatott III. Andrást az államszervezet rendi átalakítására ösztönözték. Példának az aquileiai patriarchátus államszervezetét tekintették. Az uralkodó és az elméleti hátteret szolgáltató főpapság olyan intézményrendszert kívánt létrehozni, amely képes a bárók hatalmaskodásainak korlátot szabni és az uralkodó hatalmát szétforgácsoló tartományuraság kiépülését megakadályozni. Ennek érdekében a →nemesek aktívabb bevonásával átformálták a →királyi tanácsot, ill. létrehozták az →országgyűlés intézményét, ahol a legfontosabb politikai döntések születtek. Mindkét intézménynek voltak természetesen hazai előzményei. Egyes források szerint már IV. (Kun) László uralkodása idején bizonyos szerephez jutottak nemesek a királyi tanácson belül. Ez a gyakorlat, az 1290-ben a →nádor, a →tárnokmester és az →országbíró választásáról hozott dekrétum szerint, a század végére már általános. Az 1298:23. tc.-ben nemesek és főpapok által saját maguk közül választott, négytagú testületet (consiliarii per regnum deputati) rendeltek az uralkodó mellé, ami egyben a király döntéshozó szabadságát is korlátozta. A reformok másik lépéseként az országos gyűléseket rendi értelemben vett országgyűléssé alakították át. Az ekkor még a főpapok által irányított nemesség tényleges beleszólást kapott a törvényhozás folyamatába, és ezzel az ország (regnum) egészét képviselő testületnek tekintette magát. A korai mo.-i ~et létrehozó hatalmi csoport a ~ társadalmi bázisának a köznemességet szánta, éppen ezért kezdeményezte és ösztönözte a nemesek helyi önkormányzatainak létrehozását. A köznemesség azonban túl gyenge volt még e feladathoz, így III. András halála (1301) után a korai ~ rendszere felbomlott.

A tartományuraságokra szétesett országban a központi kormányzatot I. Károly állította helyre, aki azonban nem tűrte hatalmának rendi korlátozását. Mind ő, mind utóda, I. (Nagy) Lajos bizton támaszkodhattak azon híveikre, akik az ő támogatásukkal jutottak igen hamar a legmagasabb országos tisztségek birtokába. A honorként az előkelőknek juttatott tisztség, amelyhez egy vagy több tartományra kiterjedő joghatóság és különböző jövedelmek kapcsolódtak, az uralkodó által visszavonható volt, automatikus öröklődésére nem volt lehetőség. Ilyen honorbirtokokhoz elsősorban a bárók (a királyi tanács tagjai) jutottak. Mellettük a főpapság tartozott az előkelők közé, akik betöltött tisztségeik jogán vettek részt a királyi tanács ülésein. A →királyi vármegyék fenntartása a királyi birtokok csökkenése következtében irreálissá vált, és a 14. sz.-ban átalakultak →nemesi megyévé. A nemesi megye élén az uralkodó által kinevezett megyésispán (→főispán), gyakorlatilag pedig az annak familiárisai közül kikerült →alispán állt. A megyei köznemességet a →szolgabírák képviselték, akik egyben végrehajtói és pénzügyi (a különféle adók beszedése) funkciókat is elláttak. Lényegében ezzel végérvényesen kialakult a rendileg egységes köznemesség, amelyet I. (Nagy) Lajos 1351. évi törvényei nagymértékben támogattak.

A rendi értelemben vett városi polgárság (→polgár) gyökerei is e korszakhoz köthetők. Az I. Lajos által végrehajtott kormányzati reformok során létrejött ugyanis a szabad királyi városok egységes fellebbviteli fóruma, melyet először Szepesi Jakab személyében az országbíró, majd a tárnokmester látott el. Az először nemesi ülnökökkel tanácskozó szervezetből a 14. sz. utolsó harmadára lassan kiszorultak a nemesek, és a 15. sz. első harmadára a városok által megbízott polgárok töltötték be helyüket. E korszakban nyertek a városok olyan privilégiumokat is, amelyek alapján létrejöhetett a szabad királyi városok rendileg-jogilag egységesnek tekinthető köre.

Az I. Lajos halálát követő bizonytalan helyzetben a bárók hatalma mérhetetlenül megnőtt, az Anjouk uralkodása idején szilárd honorrendszer felbomlott, a királyi birtokok nagy része elveszett. A politikai bizonytalanság csúcspontján (1401) a fogságba ejtett Zsigmond (Lajos leányának, Máriának férje) helyett a „szent korona” nevében országos tanács irányította az országot. A király hatalmát ezenfelül lényegesen korlátozta, hogy az örökérvényű döntések megerősítésére szolgáló nagypecsét (sigillum maius; →pecsét) hátsó, országcímeres lapja az országnagyoknál volt. A bárók 1402–03. évi felkelését követően azonban Zsigmond új híveire támaszkodva megszilárdította hatalmát, ez viszont olyan lépésekre kényszerítette, amelyek hosszú távon kialakították az addig csupán csírájában létező főnemesi rendet. A honorrendszer felbomlásával óriási uradalmaik, nagybirtokaik alapján választódott ki a század végére a főnemesség intézményes rendje. Az eredendően országos hivatal viselőjét jelölő báró cím ekkor már viselőjének családjára is kiterjedt. Ezzel összefüggésben e korszakban alakult ki a rendileg valóban elkülönült köznemesség is. 1405-ben Zsigmond a városok követeit tanácskozásra hívta össze. Ennek eredménye volt az a törvénykönyv, amely elsősorban a városok gazdasági érdekeinek védelmét célozta, de privilégiumaikat is egységesítette, ami elengedhetetlen volt a kialakuló szabad királyi státus szempontjából.

A Zsigmond halálát követő időszakban formálódott ki Mo.-on a rendi állam új, Európában azonban nem ismeretlen eszmerendszere, amely döntően átalakította az ország kormányzási rendszerét és módszereit. A rendi állam alapelve szerint a legfontosabb politikai döntések színhelye a rendek összejövetele, vagyis az országgyűlés volt, amely az ún. rendi képviselet elve alapján működött. A rendi állam új vonása volt, hogy a gyűlések nem csupán az uralkodó által hozott döntések mögött álló egységes akaratot reprezentálták. Az 1439–63 között szinte minden évben (néha évente többször is) tartott gyűléseken az ott megjelent rendek maguk is részt kívántak venni a döntés meghozatalában, így a törvényeket az esetek nagy többségében a központi hatalom és a rendek alkuja alapján fogalmazták meg és hirdették ki.

A magyar rendi társadalmat a nemesség, azon belül is a nagybirtokosok abszolút fölénye jellemezte, minthogy az ország földterületének mintegy kétharmada az ő kezükben volt. E mellett eltörpültek az egyház s főként a városok földbirtokai. Mo.-on az egyházi főségek a nagybirtokosokkal alkották a főnemesek, mágnások rendjét. A 16. sz. elejéig tartott diétákon a nagybirtokos nemesség két csoportja alkotta a szembenálló két pártot. Az egyik párt a kormányzás korábbi módszereit, vagyis az uralkodó és az udvar irányító szerepét igyekezett visszaállítani. Ide tartoztak az udvari főnemesek, a főpapok, valamint a szabad királyi városok. A másik párt képviselte a nemességet, rendi érvelésük szerint a magyar nemzeti érdekeket. E párt fő társadalmi bázisát az udvari párt és általában az udvar elleni akciókra mindig kész, néha nagy tömegben megjelent köznemesség alkotta.

A Zsigmondot követő uralkodók (Habsburg Albert, I. Ulászló, V. László) gyakorlatilag kiszorultak a tényleges hatalom gyakorlásából. A korszakot a rendek, különösen a főnemesek: a mágnások és bárók uralma jellemezte. Az 1439. évi országgyűlésen a rendek érvénytelenítettek szinte minden olyan törvényt, melyet Zsigmond a királyi hatalom megszilárdítása és növelése érdekében hozott. A rendek kimondták, hogy külföldire nem lehet tisztséget bízni, megtiltották az egyházi jövedelmek adóztatását, az ő joguk lett a vert →pénz minőségének ellenőrzése, és a király lányainak kiházasításáról is ők döntöttek. A nádori méltóság betöltése szintúgy a rendek hozzájárulásával történhetett. A kiskorú V. László helyett a két szembenálló párt ideiglenes országtanácsot hozott létre, majd az ország irányítására →Hunyadi János személyében →kormányzót nevezett ki (1446–52), aki azonban az országtanács nélkül csak igen korlátozott hatáskörrel rendelkezett. Az 1446. évi országgyűlésen egyben magukhoz ragadták a királyválasztás jogát is.

A rendek által (és Szilágyi Mihály hadseregének támogatásával) megválasztott Hunyadi Mátyás igen csekély nagyságú királyi birtokra és saját magánvagyonára támaszkodva kormányozhatott volna a régi módszerekkel. Bizonytalan bel- és külpolitikai helyzete okozta, hogy a →Szent Korona visszaváltásáig (1463) csak jelentős engedményekkel irányíthatta az országot. Birtokai mellett familiárisain keresztül nagy befolyással rendelkezett a nemesség körében, majd az eleinte ellene szegülőkkel (Giskra és még inkább Újlaki Miklós) kötött egyezségeknek köszönhetően mind nagyobb hatalmat tudott kivívni magának. Ebben a helyzetben érthetőek az 1458. évi országgyűlés határozatai, melyek a bárókkal szemben kifejezetten a köznemesek érdekeit védték. A király 1464. évi →koronázása közjogilag tisztább helyzetet teremtett, és Mátyás politikai helyzete jelentősen megszilárdult. Szilárd hatalma ellenére ő volt az első olyan uralkodó, aki egy erősödő rendi állam keretein belül öntudatos politikát folytatott. Minthogy hatalmas birtokokkal nem rendelkezett, úgy kormányozta az országot, hogy állandóan változtatta a köréje csoportosuló politikai erőket (hol a mágnások egy-egy csoportjára, hol a köznemességre, hol az egyik, hol a másik politikai hatalmi csoportra támaszkodott). Az esetek nagy többségében el tudta érni, hogy utasításait végre is hajtsák, és sikerült megakadályoznia, hogy egyetlen csoport sajátítsa ki magának a hatalmat.

A gyakori (de nem nagy létszámú) országgyűlések, az ott hozott törvények és a rendi gyűlések adómegajánlási joga, továbbá a mágnások, a köznemesek és a városok mind jobban elkülönülő rendje a rendi állam kiteljesedése felé mutatnak. A bárók közé az uralkodó támogatásával viszonylag akadálytalanul be lehetett kerülni, a bent maradáshoz azonban megfelelő nagyságú vagyon kellett. A középnemesség egységes elkülönülését segítette elő, hogy átalakult a familiárisi rendszer, melynek patriarchálisabb viszonyát éppen a 15–16. sz. fordulóján váltotta fel a rövidebb vagy hosszabb időre megkötött szerződésen alapuló szerviensi viszony. A ~ szempontjából kiemelkedő szerepet játszó nádor jogait az 1485. évi országgyűlésen határozták meg, a nádor ekkor vált jog szerint az uralkodó után az ország második emberévé és az uralkodó és a rendek közti viszony legfontosabb koordináló személyévé (→nádori cikkelyek). Mátyás 1486. évi törvényei a köznemesség és a nemesi megyék megerősödését jelentették: a →nádori közgyűlések helyett eztán a megyék ítélhettek a közbűntényekben; birtokba iktatás és vizsgálatok lefolytatásakor a királyi emberek helyett a megye választott esküdtei jártak el; az örökös ispánok kivételével a törvény eltörölte a vajdai, báni és vármegyei törvényszékek alóli mentességet, ami felértékelte a vármegyék jelentőségét a főurakkal szemben. Az európai értelemben vett rendi állam sok összetevője azonban hiányzott Mo.-on. Az adómegajánlás jogával a rendek csak korlátozottan élhettek, hiszen többször előfordult, hogy az uralkodó a rendek nélkül, csupán a királyi tanáccsal tárgyalva vetette ki a különleges hadiadót. A rendi képviselet elemei már korábban is érvényesültek, de 1526-ig rendszeresnek mondható, hogy a nemesség személyesen jelent meg az országgyűléseken. A polgárság képviselőit – bár ország~üket elismerték – 1464–90 között mindössze egyszer, a Vitéz-féle összeesküvést követő bizonytalan helyzet miatt hívták meg a rendi gyűlésre.

A Jagelló királyok (II. Ulászló, II. Lajos) uralkodása idején a rendek tovább erősödtek, noha II. Lajos kísérletet tett a királyi hatalom megszilárdítására. A király időnként még az országtanács határozata alapján vetett ki adót, a legfontosabb döntések mégis a rendekkel kötött kompromisszumok árán születhettek meg. A 16. sz. elejéig – a köznemesség tömeges megjelenését kihasználva – mindvégig egy szűk, elsősorban a királyi kancellária köré csoportosuló kör (→Bakócz Tamás, →Szalkai László, →Szatmári György, Szapolyai Imre és János) kezében volt a legfőbb hatalom. A főnemesi rend kiválasztódása ezekben az években történt meg. Azok a főnemesek alkották a bárók közé bejutott és tisztségeik, méltóságuk és főként birtokaik alapján ott meg is maradó főnemesek szűk körét, akik a török ellenében saját bandériumot állítottak (1498:22. tc.).

A néha polgárháborúval fenyegető országgyűléseken nagy tömegben (és gyakorta fegyveresen) megjelent köznemességnek sikerült a nemesi megye jogait megerősíttetni (1492:75., 79., 1495:29.), ill. az 1514. évi országgyűlésen elérte, hogy →személynököt csak világi személyek közül lehetett választani (1516-ban →Werbőczy Istvánt). Ugyanezen az országgyűlésen mutatta be Werbőczy szokásjogi kézikönyvét, a →Tripartitumot, amelyet a köznemesi törekvések elméleti összefoglalásának is tekinthetünk. A jogi kézikönyv elején Werbőczy kifejti a nemesség egy és ugyanazon szabadságának elvét (I. rész. 2. cím), okfejtése azonban az urával szerviensi kapcsolatban álló köznemesség politikai kívánságát tükrözi.

1526 u. mindössze nyolcan tartották meg befolyásukat az előző korszak főméltóságai közül, de a többiek is vagy az előző korszak főnemes családjainak rokonságába tartoztak (→Nádasdy [I.] Tamás, →Révay Ferenc, →Zrínyi Miklós stb.), vagy azok familiárisai voltak (Mérey Mihály, Keglevich Péter, Tarnóczy András). A főnemesek köre a 16. sz. közepétől folyamatosan gyarapodott külföldiekkel (főként alsó-ausztriaiakkal), lassan elmagyarosodó horvát származású családokkal (Zrínyi, Frangepán, Draskovich, Keglevich) vagy személyes érdemeik eredményeként a köznemességből vagy a polgárságból kiemelkedőkkel (Pálffy, Wesselényi, Illésházy, Rákóczi; Thököly). A megmaradt királyi birtokok legnagyobb részét az uralkodók kénytelenek voltak eladományozni vagy hosszú időre zálogba adni, hogy párthíveket szerezzenek, ill. hogy a török elleni védelmi rendszert finanszírozhassák. Ennek következtében a 16. sz. közepén a Magyar Királyság adózó portáinak mindössze 4,5%-a volt a király kezén. A fennmaradó, valamely földesuraság által bírt földbirtokból 79% a nemességé, 15% az egyházé, 1,5% pedig a szabad királyi városoké volt. 1000 porta felett nyolcan (a birtokok 23%-a), 300 és 1000 porta között húszan rendelkeztek birtokkal (a birtokok 41%-a).

A nemesség tagozódása tovább folytatódott azáltal, hogy a nyugat-európai gyakorlatnak megfelelően oklevélben elnyerhető ranggá vált a bárói vagy grófi cím. Megfigyelhető, hogy a Habsburgok uralta tartományok nemessége mind jobban összekapcsolódott. A magyar főnemesek közé ebben az időszakban német birodalmi grófok és bárók is bekerültek, akiket az uralkodó az országgyűlések hozzájárulásával honosított (indigenátus). A mo.-i főnemesség gyakran házasodott velük és a Habsburgok-tartományok családjaival. (A Szigetvárt védő Zrínyi Miklós második felesége is cseh származású volt.) A legfontosabb tisztségeket továbbra is a főnemesség képviselői töltötték be, akiknek egy része (Nádasdy, Pálffy) Bécsben házat szerezve a Habsburg-udvar életében is tevékenyen vett részt. A korszak jelentős befolyással rendelkező családjai az udvarban nevelkedettekből kerültek ki (pl. Pálffy Miklós). Szerepük igen fontos volt, hiszen immáron az ország határán kívül eső udvarban, királyi székhelyen kellett a személyes érdekek mellett az ország érdekeit is képviselni.

A 15–16. sz. fordulóján kialakult szerviensi rendszer a 16–17. sz.-ra épült ki teljes mértékben. Az úr és szerviense kapcsolatát általában írásos szerződés rögzítette. A birtokigazgatásban, a nagybirtokos magánhadseregében stb.) végzett szolgálataiért a szerviens pontosan meghatározott, természetben és/vagy pénzben járó juttatást kapott. Egy-egy nagyobb birtokos szolgálatában viszonylag nagy birtokkal (150–300 porta) rendelkező földesurak – korabeli elnevezéssel: főember szolgák – is állhattak, akik maguk is szerviensekkel rendelkeztek. A hódoltsági területről elmenekült (és birtokaikat nagyrészt elvesztett) nemesek főként ily módon juthattak megélhetéshez vagy elvesztett birtokaik helyett másutt földhöz. Erre a szerviensi jogviszony keretein belül számos lehetőség (szolgálat fejében, annak időtartamáig átadott, zálogolt vagy akár örök jogon átadott birtok) adódott. Mások az uralkodó által fenntartott →végvárakban helyezkedtek el katonaként, netán egytelkes nemesként (őket a kormányzat adózásra és →tized fizetésére kötelezte), vagy (földbirtokkal nem rendelkező, de nemesi állapotú) armalistaként szóródtak szét az országban. Ennek ellenére a nemesi megyék hódoltsági pozícióikat korszakunkban, de különösen a 17. sz.-ban, megtartották.

A szabad királyi városok a 16–17. sz.-i diéták állandó részvevői voltak, és az országgyűlési meghívó mutatta, mely városi településeket tekintettek valódi rendi jogokkal rendelkezőknek. A városi rend a hatékonyabb érdekvédelem céljából regionálisan szerveződő városszövetségekbe tömörült. Álláspontjukat egyeztették előbb a szövetségben részt vevőkkel, majd a 17. sz.-ban az összes szabad királyi várossal. Követeik utasítását is e megegyezések alapján készítették el. A szabad királyi városok azonban nem jelentettek meghatározó politikai erőt, csupán gazdasági érdekeik és más privilégiumaik védelmében szólaltak fel több-kevesebb sikerrel. Az Oszmán Birodalom ellen viselt állandó háború költségei miatt azonban a városok vámmentességét a 17. sz.-ra többnyire megszüntették. A városok aratta kezdeti sikerek (1563:67. tc.) után a 17. sz.-ban a köznemesség nyomására alkotott törvények (1635:21., 1647:78., 80–82., 87., 93–95., 1649:16–20., 1681:78.) a megye hatáskörébe vonták a nemesi jogállású városi lakosokat. E törvényeket ugyan többnyire az érintett városlakók sem tartották magukra nézve kötelezőnek, a megyék mégis lehetőséget kaptak arra, hogy beavatkozzanak a városok bíráskodásába. A többnyire prot. vagy ev. többségű városok éles ellentétbe kerültek a bécsi udvarral, ugyanakkor gazdasági érdekeltségeik miatt a politizáló főnemesség támogatására sem számíthattak.

A Habsburg uralkodók (a rendek erőteljes sürgetése ellenére) nem költöztek Mo.-ra, hanem ausztriai tartományukból irányították az országot. Helyettesítésükre a 16. sz.-ban a nagy jogkörrel rendelkező nádor helyett kisebb hatáskörrel felruházott helytartókat (Szalaházy Tamás, Thurzó Elek, →Várday Pál, majd általában az esztergomi érsekek) neveztek ki. Mellettük I. Ferdinánd halála után az uralkodó személyének helyettesítését Habsburg főhercegek látták el, akik nem rendelkeztek teljes körű felhatalmazással, így tényleges politikai hatalommal sem. A királyi tanács mellett ekkor alakult ki a helytartóság hivatala, amely a püspöki kar négy tagja mellett a főrendek két, a köznemesek három képviselőjéből, a legfontosabb katonai vezetőkből, az országos vagy udvari tisztviselőkből, a Királyi (Magyar) Tanács tagjaiból, ill. a Pozsonyban tartózkodó főurakból állt. Az ország pénzügyigazgatását a rendektől független Magyar (ill. Szepesi) Kamara (→kamara) vette át, amely (jóllehet ezt a törvények nem ismerték el) nem működhetett a Bécsben székelő Udvari Kamarától függetlenül. Miután a védelmi rendszer egyik fontos elemét alkotta a 15. sz. végén létrejött, a rendek által kiállított telekkatonaság rendszere, a rendek beleszólást kívántak a katonai igazgatásba is. Ezt az igényüket azonban csupán a →kerületi főkapitányok útján és csak kismértékben valósíthatták meg, hiszen a meghatározóbb jelentőségű, az uralkodó által fizetett végvári katonaság felett a rendektől szintén független →végvidéki főkapitányok, ill. az 1556-ban létrehozott bécsi →Udvari Haditanács intézkedtek.

A Habsburgok több ország uralkodójaként, egyben a Német-római Birodalom császáraként olyan birodalmat irányítottak, amelynek pénzügyei (nem utolsósorban éppen a mo.-i védelmi rendszer fenntartása miatt) immáron sokkal szorosabban összefüggtek, mint pl. Zsigmond uralkodása alatt vagy a Jagellók idején. Mindemellett a bécsi udvar (Európa más országaihoz hasonlóan) össz-európai politikában gondolkodott, és olyan központosított államot kívánt létrehozni, amelyik egységes fellépésével, pénzügyi és hadi hátterével egyenrangú ellenfele tudott lenni más nagyhatalmaknak (köztük az Oszmán Birodalomnak). A mo.-i nemesség által oly sűrűn hangoztatott tisztán magyar ügyek így valójában csak az igazságszolgáltatásban léteztek. Alapvetően ebből a helyzetből adódott az uralkodó és a rendek közötti viták nagy része. Az 1569:68. tc.-ben megfogalmazott (I. Ferdinánd javaslataira visszavezethető) szándék a bécsi udvar szempontjából logikus volt: két magyar tanácsosból és az egyes központi hivataloknál dolgozó tolmácsokból létrehozni egy olyan „irodát”, amelyik az udvarban hivatalosan képviseli a Magyar Királyságot. A rendek ezt eleinte (1569, 1578), a Magyar Tanács befolyásának csorbulásától tartva, nem fogadták el, de felismerve a bécsi képviselet hiányának hátrányait, úgy döntöttek, hogy a tanács meghatározott számú tagja állandóan az uralkodó mellett tartózkodjék (1588:9. tc.).

Mo.-on éppen az állandó védelmi háború miatt a többségében prot. nemességet nem lehetett olyan módszerekkel megtörni, mint (az egységes hatalom kiépítése érdekében) az osztrák és a cseh tartományokban megtörtént. Az ország egyfelől rászorult a Habsburgok uralta tartományok, valamint a Német-római Birodalom segélyeire; másfelől a védelmi rendszer fenntartása miatt elengedhetetlen rendkívüli hadiadó kivetése céljából az uralkodók kénytelenek voltak gyakorta országgyűlést hirdetni, ami egyszerre erősítette az uralkodót és a rendeket. Az ország kormányzását és belső rendjét érintő kérdéseket (az ún. tisztán magyar és vegyes ügyeket), valamint az ellenreformáció erősödésével a vallásügyet leszámítva így viszonylag nagyobb viták nélkül egyeztek meg. (Jellemző, hogy a rendek 1681-ig nem fogadták el a Habsburgok örökös királyságát, de a trónörököst még apja élete folyamán minden egyes alkalommal megkoronázták.) Ha a diétákon megszavazandó adó különösen fontos volt (mint az ún. hosszú vagy tizenöt éves háború idején), a rendek azt is el tudták érni, hogy az állami adót saját maguk közül választott adószedők hajtsák be, ill. hogy annak egy részével ők rendelkezzenek. Rendes körülmények között azonban az uralkodó az adók felett a kamarák útján rendelkezett, annál is inkább, mert a rendek nem voltak képesek a bonyolult, valóban több tartományra kiterjedő pénzügyeket átlátni. A rendek (állandó és hiábavaló tiltakozások mellett) a bécsi udvari kormányszervek befolyását, ill. a magyar kormányszerveknél alkalmazott idegen hivatalnokok jelenlétét voltak kénytelenek elfogadni, a bécsi udvarnak ellenben az alapvetően a védelmi rendszert szolgáló főúri magánhadseregek létébe – melyek a mo.-i ~ hatóerejét is erősítették –, továbbá a mo.-i protestantizmus térnyerésébe kellett beletörődnie.

A 17. sz. első éveiben a Rudolf és öccse, Mátyás főhg. között dúló családi viszály, az ezzel kapcsolatos és a tartományok irányításával összefüggő belső problémák, a megkezdett ellenreformáció és a bécsi udvar központosító jellegű intézkedései, a háborús pusztítások és adóterhek következményei, valamint a megindult birtokelkobzások a rendek fegyveres felkeléséhez vezettek. A cseh-morva és osztrák rendek fellépését kihasználva a felkelők vezetői a bécsi békében (1606) olyan egyezséget kötöttek Mátyás főhg.-gel, amely a rendek befolyását hosszú időre megerősíteni látszott (a prot. egyházak működésének engedélyezése; az uralkodó által kijelölt két-két kat. és prot. jelölt közül a rendek választanak nádort; annak halála esetén egy éven belül nádorválasztó országgyűlés tartása; két állandó magyar tanácsos jelenléte a bécsi udvarban). Az 1608. évi, II. Mátyás megkoronázása után hozott törvényekben pontosan meghatározták, hogy kiket értenek a rendeken (főpapok, bárók, nemesek, szabad királyi városok), ill. megerősítették a nemesi megyéket törvénykezési jogaikban. A 17. sz.-ban új politikai szereplőként fellépő →Erdélyi Fejedelemség a mo.-i rendek számára kiváló lehetőséget jelentett a bécsi udvar központosító törekvései elleni fellépésre. A Mo.-on kialakuló rendi ellenállásnak erős nemzeti jelleget adott, hogy az uralkodó az országon kívül, Bécsben hozta létre központi igazgatási szerveit, és ezekben a döntő szót idegenek mondták ki. Az erdélyi fejedelmek (Bocskay István, Bethlen Gábor, Rákóczi György) mo.-i hadjáratai e törekvések ellenében jelentettek külpolitikai segítséget a magyar rendek számára. A bécsi udvar, mind jobban beavatkozva az európai nagyhatalmak politikájába, az ország védelmét nagymértékben a nagybirtokos nemességre hagyta. Ebben a helyzetben Erdély mint új politikai tényező azért is vált igen fontossá, mert a mo.-i nemesség a 17. sz. elejétől az osztrák és cseh-morva rendek támogatására már nemigen számíthatott.

Ebben az időszakban az ország politikai állásfoglalásában betöltött súlyát a nagybirtokos nemesség még tovább növelte; a középnemesség jobbára az ő utasításainak megfelelően viselkedett az országgyűléseken. E politikailag képzett és befolyásos főnemesség legnagyobbrészt a 17. sz. első harmadában katolizált – a többségében ref. követek Thurzó Szaniszló halálát (1625) követően csak kat. nádort választottak –, így vallási kérdésekben a rendek immáron nem támogathatták. Az erdélyi fejedelem hadjáratainak hatására sikerült a rendeknek 1622-ben első ízben elérniük, hogy a →koronázási hitlevelet törvénycikkbe foglalják, valamint hogy a diétát legkevesebb háromévente össze kell hívni, de a törvényt annak be nem tartása miatt 1635-ben ismételten meg kellett erősíttetni. Ezzel együtt a rendi kormányzat ténylegesen nem tudta kézbe venni az ország külügyi, katonai és pénzügyi irányítását, erre a harmincéves háború sem kínált reális alkalmat. A rendek egyedül a hadiadó tárgyalásával tudtak volna eredményeket elérni, ha ennek összege nem csökkent volna olyan alacsonyra.

A rendek (ill. a főnemesség) a nádorok által kívánták megvalósítani politikai törekvéseiket, melyeknek meghatározó tényezője volt Erdély és a Királyi Mo. egyesítése mellett a török kiűzésének gondolata. →Esterházy Miklós, →Pálffy Pál olyan politikát képviselt, amelynek célja a nádor korábbi főkapitányi hatáskörének újraélesztése és egy birodalmi erők bevonásával, de erős mo.-i befolyással elindított törökellenes fellépés kiharcolása volt. Ennek érdekében az ország jövedelmeit minél inkább növelni kívánták (félharmincad bevezetése, a nemesség adózásra kényszerítése, állandó katonaság felállítása, fizetésükre egységes rendszer bevezetése, központi élelmiszerraktárak felállítása és feltöltése), ill. törvénybe iktatták, hogy a Haditanácsban is két magyar tanácsosnak kell helyet biztosítani. A cél érdekében Pálffy II. Rákóczi Györgyöt is megnyerte törökellenes terveinek, továbbá a török kiűzésére felkészülve pénzügyi reformot is elő akartak készíteni. A törvények végrehajtása azonban váratott magára, nemcsak a bécsi udvar ellenkezése, hanem a megyei nemesség áldozatvállalásának elmaradása miatt is.

A bécsi udvar nagyhatalmi törekvései államigazgatási reformokat igényeltek, ami az egyes tartományok, elsősorban az erős rendi jogokkal rendelkező Magyar Királyság abszolutista jellegű átalakítását kívánta meg. I. Lipót megkoronázását (1655) az udvar ezért arra akarta kihasználni, hogy törvénybe iktassák a Habsburgok örökös, öröklésen alapuló uralkodását. A rendek ezt egyelőre elutasították, Lipót koronázását pedig egy hamarosan meghirdetett törökellenes összefogás ígéretéhez kötötték. A nemesség felkészült és az európai tendenciákat figyelemmel kísérő tagjai (→Zrínyi Miklós) – felismerve, hogy a török kiűzése csak egy erős állam vezetésével, európai összefogás eredményeként valósulhat meg – hasonlóképpen az állam központosított jellegű átalakítására, ezzel együtt a ~ korábbi formáinak felváltására törekedtek. Mindezt azonban azok nélkül a visszásságok nélkül kívánták végrehajtani, amelyek a bécsi udvar által kialakított, abszolutista vonásokkal felruházott államalakulatot jellemezték. E törekvés vezetett 1663-ban a Zrínyi Miklós, →Wesselényi Ferenc és a köréjük szerveződő főurak részvételével létrejött főnemesi ligához, amelynek célja az volt, hogy az ország felszabadításában az országlakosok és a rendek aktív részt vállaljanak. A bécsi udvar érdekei ezzel ellentétesek voltak, inkább békére (Vasvár, 1664) törekedett, így a rendek tevőleges részvételével megvalósuló, nagyszabású törökellenes hadjárat terve meghiúsult.

A Wesselényi-összeesküvésben részt vevő főnemesi és köznemesi (a megyékben igen befolyásos) réteg az önálló államiság kialakításában egymástól eltérő alapelveket képzelt el: az előbbi abszolutista uralkodót, az utóbbi a lengyel nemesi köztársasághoz hasonló rendi államot. A felkelés leverése a bécsi udvarnak lehetőséget nyújtott, hogy abszolutista berendezkedést vezessen be Mo.-on. A rendektől független adórendszert és adókat léptettek életbe, a nemességet ténylegesen megadóztatták, felvillantották az alattvalók védelmének igényét a földesurakkal szemben, de úgy az adópolitikában, mint a rendi intézmények felszámolásában a kezdeti lendületet állandó megtorpanások követték. A rendektől független Gubernium hatáskörét, mely alapjában véve alkalmas lett volna a ~ felváltására, nem határozták meg, a rendi intézményeket épen hagyták, így az új hivatal feladat nélkül maradt. A bécsi udvar kénytelen volt tolerálni a rendeket, amelyeknek hatékonysága éppen abban rejlett, hogy az ország védelmében hosszú ideig viszonylag önállóan tevékenykedtek. A cseh minta bevezetése tehát a Magyar Királyságban nem ment végbe, amiben aktuálpolitikai okok is (a kurucokkal vívott állandó háború, a Thököly Imre vezette hadjáratok eredményessége, az Oszmán Birodalom és Franciao. terjeszkedési szándékai) is szerepet játszottak.

I. Lipót e tényezők hatására 1681-ben ismételten országgyűlést hívott össze, ahol lényegében helyreállították a rendi intézmények jogait. Általános amnesztia és az elkobzott birtokok visszaadása mellett az újonnan bevezetett adónemeket is megszüntették, bizonyos megkötésekkel pedig szavatolták a prot. egyházak működését. A beiktatott törvénycikkeket azonban – lévén ellentétesek az állam érdekeivel – legnagyobbrészt nem tartották mérvadónak. A korábban bevezetett állami adókat változatlanul beszedték, és a bécsi udvar – egyébként alapvetően az európai tendenciákat követve – továbbra is abszolutista jellegű intézkedéseket hozott. A megkezdett felszabadító hadjáratok következtében kialakult helyzet az ország belső berendezkedésének újragondolását követelte. A kuruc felkelésekre hivatkozók teljes mérvű abszolutista rendszert javasoltak, de erre a folytatódó hadművelet miatt nem kerülhetett sor: a rendi intézmények működésére továbbra is szükség volt. A választó királyság helyett azonban a rendek elfogadták az örökösödés alapján álló királyságot (→Pragmatica Sanctio), az →Aranybulla ellenállási záradékát és annak a hitlevélben fellelhető nyomait eltörölték.

II. Rákóczi Ferenc (Thököly Imréhez hasonlóan) szintén az erős államot tekintette mintának. A központi kormányzatot megtestesítő Udvari Tanács és a gazdasági ügyeket intéző Consilium Oeconomicum egyaránt a modern állami intézmények hatékonyságát volt hivatva biztosítani. Nemegyszer a megyei nemesség megregulázását is célul tűzték ki, és többször előfordult, hogy a megye élére Rákóczi és a tanács jelöltjét választatták meg. A felkelő seregek megszervezése és ellátása is francia, holland és angol példákat követve történt. A megyei nemesség támogatását azonban meg kellett őrizni, és részben emiatt hívták össze a rendeket 1705-ben a Mohács előtti hagyományoknak megfelelően Rákosra (majd Szécsénybe) személyenként. Ennek ellenére Rákóczi konföderációs állama és a fejedelem intézkedései egyaránt olyan állam képét mutatták, amely központi irányítással Európa fejlettebb államaihoz hasonló korszerűsítési törekvéseket kívánt életbe léptetni az adózástól kezdve az ipar- és kereskedelempolitikán keresztül a parasztság védelméig.

A szatmári békében a bécsi udvar nem törte meg a mo.-i ~et (mint tette azt a fehérhegyi ütközetet követően a cseh rendekkel), hanem kompromisszumot kötött. A megegyezés szerint mindenki, aki kérte, kegyelmet nyert és visszakapta birtokait, fennmaradtak a nemesi intézmények, de Mo. örökös királyság maradt, a rendek lemondtak a szélesebb körű országkormányzásba való beleszólásukról és bármilyen ellenállásukról. E kompromisszum eredménye volt, hogy a Habsburgok nőági öröklését a rendek az 1722/23. évi országgyűlésen nagyobb ellenkezés nélkül fogadták el. (Ennek fejében több országgyűlési törvény született a nemesség szabadságainak, főként adómentességének megőrzéséről.) A III. Károly halálát követő hatalmi harcokban a mo.-i nemesség egyértelműen a Habsburgok mellett állt ki.

A 18. sz.-ban a ~ befolyása tovább csökkent, ami az állam abszolutista berendezkedésének alapfeltétele volt. A III. Károly által összehívott országgyűlések tárgyalásain a nemesi jogok és kiváltságok megerősítését szolgáló törvények mellett a rendek jelentős reformokat is elfogadtak, ami lehetővé tette Mo. gazdasági és kormányzati fejlődését. A rendek reformgondolkodású része jelentős részt vállalt az ország újjáépítésében és modern közigazgatási rendszerének kidolgozásában. (Szép számmal voltak közöttük olyanok, akik Rákóczi államának kidolgozásában is tevékenyen részt vettek.) A Csáky Imre kalocsai érsek vezette bizottság javasolta a →helytartótanács létrehozását, és az abszolutista állam létrejöttében igen fontos lépésnek számító állandóan működő kerületi bíráskodás rendszerét is ők dolgozták ki. Mária Terézia idején az országgyűléseken azonban a közérdekű, országos ügyek fokozatosan háttérbe szorultak, és az egyedi, csupán a nemesi kiváltságok megőrzését szolgáló törvénycikkek súlya volt a döntő. Az államtanácsban kidolgozott és az uralkodó által beterjesztett reformjavaslatokat (elsősorban az úrbérrendezés gondolatát) a rendek egyértelműen elutasították, így a kudarcba fulladt 1764/65. évi országgyűlést követően Mária Terézia és II. József rendeletek útján igyekezett reformterveit életbe léptetni. A bécsi udvar szerepének növekedését célozta, hogy a nádor helyett kinevezett helytartókat a Habsburg család tagjai közül választották ki. Mária Terézia férje, Lotharingiai Ferenc István 1732–41, veje, Albert szász-tescheni herceg pedig 1765–81 között töltötte be ezt a tisztet. II. József a tisztéről lemondó Albert helyébe nem nevezett ki sem nádort, sem helytartót. A két helytartó működése átmenet volt az 1791 u. kinevezett főherceg-nádorok intézménye felé.

E korszak országgyűlésein a középnemesség vezető szerepe kétségtelen. A létező rendi dualizmus (a rendek és az uralkodó, ill. az általa képviselt állam egymást kölcsönösen befolyásoló kormányzása) a mo.-i ~ hatékonyságának bizonyítéka. A nyugat-európai szakirodalom ezért a rendek által erősen befolyásolt Lengyelo.-gal együtt Európa legerősebb rendi államának tekinti a Magyar Királyságot. Erre elsősorban a már megismert történeti előzmények adnak magyarázatot, de hozzájárult a korszak jogfelfogása is. A magyar joggyakorlat szerint ugyanis az országgyűléseken hozott törvénycikkek csupán akkor voltak hatályosak és alkalmazhatók, ha az ország szokásaihoz (consuetudo) megfelelő mértékben alkalmazkodtak. Kétségtelen, hogy ekkor a rendek voltak a gyengébb fél, a század második felében kialakult azonban egy olyan nemesi réteg (főként a módosabb középnemesség képviselőiből), amely a →felvilágosodás eszméin felnőve megfelelő képzettséggel védte az ország érdekeit, ill. vállalt hivatalt a reformelképzeléseit megvalósítani kívánó uralkodók (elsősorban II. József) törekvéseit segítve. Támogatóik közé tartoztak az 1781-től életbe lépett →Türelmi Rendelet hatására az államigazgatásba került prot.-ok (pl. →Ráday II. Gedeon). E jól képzett nemesi értelmiség tagjait (→Széchényi Ferenc, →Hajnóczy József, →Ürményi József) eleinte ott találjuk II. József mellett. A császár által bevezetett új közigazgatási rendszer, amelyben a megyék (vagyis a ~ legfontosabb bázisai) helyére 10 kerület lépett, a kerületek élére kinevezett „csúcsértelmiség” nélkül nem működhetett volna. Nem értettek egyet azonban az uralkodó más rendeleteivel (elsősorban a nyelvrendelettel), azokat az ország önállóságára nézve sérelmesnek érezték, így lassan eltávolodtak II. Józseftől, és vezetésükkel új, eszmeileg igen képzett reformnemesség alakult ki, amely elsősorban az 1790/91. évi országgyűlésen vált a hangadóvá. Az 1790-ben összehívott országgyűlésen általuk felvetett reformokból kevés valósult meg, de joggal tekinthetjük őket a 19. sz.-i reformnemesség előfutárainak.

2. Erdély

→Erdély élén a magyar király által kinevezett →erdélyi vajda állt, aki a királytól nyert hatalma folytán nevezte ki a főispánokat, valamint egyedül ő ítélhetett nemesek ügyeiben, így jelentős hatalom összpontosult a kezében. A →congregatio generalisok (közgyűlések) eredendően a vajda és a király bírói tevékenységének intézményei voltak, ahol a vármegyék nemesein, a székely és szász →székek előkelőin kívül eleinte jobbágyok is megjelenhettek. A 14–15. sz. fordulóján azonban a jobbágyok kiszorultak innen, mivel felettük eztán földesuraik ítélkeztek. A generalis congregatiót a 15. sz. második felétől kezdték az erdélyi három nemzet (magyar, székely, szász) rendi gyűléseinek is tekinteni. A rendi gyűlések e kétjellegűsége ezt követően is megmaradt. Az erdélyi országgyűlések korai szakaszában nem reformtörvények, statútumok meghozatala volt a cél, hanem az uniós szövetkezéseket irányító megállapítások megfogalmazása, a natiók együttműködésének szabályozása. Országgyűléshez hasonló tanácskozásra legelőször a 15. sz. első negyedében került sor, de az első valóban országgyűlésnek tekinthető gyűlést, ahol a →székelyek és a szászok (→németek) képviselői is megjelentek, az 1437. évi parasztfelkelés miatt kellett összehívni, s ezen a három nemzet unióra lépett egymással. Az 1446-tól kezdődően összehívott gyűlések már valóban rendi jellegűek voltak, a három nemzet rendei saját érdekeik miatt léptek fel, jó néhányszor pedig hadi érdekből gyűltek össze. A század közepén tartott gyűlések határozatai az erdélyi ~ megerősödésének egyértelmű jeleit mutatják. Az 1467. évi rendi szervezkedés ellenére az erdélyi ~et is a kompromisszumkeresés jellemezte, noha a 15. sz. utolsó éveiben az együttműködés nem volt széles körű; szinte kizárólag a hadviselés kérdései kerültek terítékre, de az uralkodó és a rendek, a három nemzet közötti kérdések megvitatása mind hangsúlyosabb szerepet kapott. E korszakban az erdélyi ~ legjelentősebb lépésének az 1515 őszén Tordán összehívott congregatiót tekinthetjük, ahol – vajda hiányában és ideiglenesen – képviselőikből önálló ítélkező széket alkottak. A 16. sz. első negyedében a háborús veszély miatt a rendek és az uralkodó együttműködésére fokozottan szükség volt, ami a ~ megerősödéséhez, a rendek állásfoglalásának nagyobb mértékben történő figyelembevételéhez vezetett. Ennek ellenére Erdélyben nem került sor olyan mérvű rendi fellépésre, mint az anyaországban, s nem születtek rendi programok, reformtervek.

Az erdélyi ~ a 16. sz. elejére még nem tekinthető kiforrott intézménynek, de a legfontosabb tényező itt is az adó megajánlása volt. Ebben a korszakban azonban az erdélyi rendek számára összehívott országgyűléseken csupán az adó összegét hirdették ki, mivel az anyaországban megvitatott és elfogadott adóösszeget automatikusan Erdélyre is érvényesnek tekintették. Az erdélyi megyék nemesei és a szász városok ugyanis a mo.-i diétákon is megjelentek.

Az erdélyi ~ társadalmi jellemzői a 15. sz. utolsó harmadától fejlődtek ki. Jóllehet Erdélyben is voltak nagybirtokos családok (pl. a Bethlen vagy a losonci Bánffy család), de ők a köznemességtől nem különültek el oly mértékben, mint a mo.-iak. Családi kapcsolataik nem voltak olyan kasztszerűek, mint az anyaországban, ahol a nagy vagyon szétaprózódásának megakadályozása érdekében a hasonlóan nagy vagyonnal rendelkező családokkal házasodtak, és az elszegényedett oldalágakkal viszonylag hamar megszűnt minden kapcsolat. Erdélyben a nemzetek közötti együttműködés is nagyobb lehetőséget adott a hatalmaskodó főnemesek elleni hatékony fellépésre.

Az 1540-es években főként →Fráter György erős hatalomra tett szert a rendekkel szemben. A meggyilkolását (1551) követő években a rendek erősödni kezdtek, de ez csak 1558-ig tartott. A János Zsigmond halálát követő Báthory-korszak a fejedelmi hatalom megerősítését tette szükségessé. 1588-ig a rendek minden egyes országgyűlésen olyan határozatokat hoztak, amelyek a fejedelem hatalmát növelték (a kolozsmonostori konvent kvázi-kancelláriává alakítása, szabad fennhatóság az ország kincstára felett, sorozatos hűségeskük, a zendülők elleni törvények, a trón átadása Báthory Kristóf, majd Zsigmond számára, a pénzverés teljes átadása, fejedelmi monopóliumok elfogadása). A Báthory-hatalom összeomlását követően az addig féken tartott rendek törekvései kimerültek a különféle trónkövetelők támogatásában, továbbá lehetőségük nyílt arra, hogy a →jezsuiták kiűzését követeljék, majd mikor ez nem teljesült, addig teljesen szokatlan módon megtagadták az adó fizetését. Ezt kihasználva elérték a jezsuiták kiűzését. Az 1591. évi országgyűlésen a katolicizmus ellen hozott törvények mellett korlátozták fejedelmi hatalmat is (a fejedelem országos ügyben a tanács határozata nélkül nem járhat el, kincstári ügyekbe betekintést követelnek). A tizenöt éves háború időszakában a mo.-iakhoz hasonlóan az erdélyi rendek is elérték, hogy létrehozzák a rendek által ellenőrzött pénztárat, a fizetőmestert rendi ellenőrzés alá vonták, ill. az ebből fizetett katonaságot különvették a fejedelem udvari katonáitól.

A 17. sz. a központi kormányzás időszaka, amihez jelentősen hozzájárult, hogy Erdélyben a tartós rendi uralom mindvégig irrealitásnak bizonyult. A fejedelmek mindegyike saját irányítása alatt álló haderőre támaszkodva szerezte meg és tartotta fenn hatalmát, a hadsereg feletti rendi ellenőrzés pedig minden esetben megbukott. Bocskay István rövid fejedelemsége véget vetett a bizonytalan politikai helyzetnek, de halálát követően a rendek a kijelölt utód helyett szabad választási jogaik védelmében Rákóczi Zsigmond fejére tették a fejedelmi süveget, majd törvényt hoztak a gyermekfejedelmek ellen. A fejedelemválasztó jog mellett a fejedelmi tanács pozícióját is megszilárdították, majd a jezsuiták kiűzéséről hoztak újabb artikulusokat; a nemesi rendek megerősítették adó- és kvártélymentességüket, ill. az erdélyi városok ellen is megszavaztak törvénycikkeket. Báthory Gábor ismételten visszaszorította a rendek hatalmát, és kíméletlenül eltávolította politikai ellenfeleit, akikre a rendek hagyományosan támaszkodhattak. Bukását követően a rendek ellenállási jogot formáltak maguknak arra az esetre, ha a fejedelem megsérti szabadságaikat. A rendi igények azonban időlegesnek bizonyultak, hiszen Bethlen Gábor erős központi hatalmat épített ki, és merkantilista vonásokat sem nélkülöző állami gazdaságpolitikára alapozta hatalmát. Erre szüksége is volt, hiszen egészen addig az erős fejedelmek mindegyike inkább mo.-i latifundiumaikra, mint erdélyi birtokaira támaszkodva uralkodott. Bethlen erősen központosított kormányzata után a rendek kidolgozták a jogaik foglalatát tartalmazó unióformulát, és külön törvényben rögzítették a kiváltságoltak jogainak megtartását, valamint eltörölték a fiskus öröklését a magtalanul elhalt egyházi személyek után, a kincstár intézkedéseit megsemmisítették. I. Rákóczi György trónra léptével azonban Bethlen rendszerét jobbára helyreállították. Rákóczi György halála után az 1650 októberéig tartó rendi mozgalom hasonló eredménnyel zárult, mint korábban: a fejedelmi hatalom megszilárdulása következett. Az 1657. évi katasztrofális lengyelo.-i hadjáratot követően a rendek az ismételt bizonytalan körülmények közepette vívtak ki maguknak bizonyos kedvezményeket. Az Apafi-korszak kezdetén a fejedelmi hatalom (minthogy a fejedelem személyesen nem rendelkezett számottevő birtokkal) minden korábbinál kisebbre csökkent. Az Apafi–Bornemisza-vagyon megnövelésével és a hűtlennek bizonyultak birtokainak elfoglalásával sikerült összegyűjteni annyi birtokot, hogy Apafi a rendektől bizonyos függetlenséget szerezzen. Erre és híveire támaszkodva 1667-re Apafi hatalma viszonylag biztos, minden fontos felségjoga tekintetében eléggé erős volt. A fejedelem saját hadsereggel rendelkezett, a külügyeket tanácsosai tetszőleges bevonásával maga intézte.

Az 1690-ben jogilag is a Habsburgok uralma alá került Erdélyi Fejedelemség a bécsi udvar számára csupán katonailag volt érdekes. Irányítását a király által kinevezett kormányzóra és az →Erdélyi Guberniumra bízták. A legfontosabb hivatalokba megszabott százalékarány szerint, amely azonban nem tükrözte a tényleges vallási állapotokat, a reformált vallású többség ellenére főként kat.-okat neveztek ki, így igazgatásának megreformálását a helyi központi szervektől nem lehetett várni. A reformtörekvések elsősorban a rendeket jellemezték. Az időszak egyetlen gazdaságpolitikai koncepciója is a rendektől származott, és furcsa mód az abszolutista állam felé haladó reformok (ár- és mértékszabályozás stb.) szintúgy a rendek javaslatai voltak. Éppilyen sajátos, hogy a rendek indítványozták a jobbágypolitika rendezését és a robotterhek behatárolását (1714, szentesítése csak 1742-ben) is. A szabályozás ugyan a mo.-i robotterheknél általában magasabb értékeket adott meg, de pozitívuma a szabályozás ténye. Ugyanígy a rendektől indult ki a fejedelemség igazgatási reformjainak gondolata, valamint a Sándor Gergely nevéhez fűzhető védvámrendszer terve (1725) is. Ezeken kívül a királyi tábla reformját sikerült keresztülvinni. A reformtervek és a gyakori országgyűlések ellenére az erdélyi ~ hatékonysága igen alacsony fokú volt; a kormányzat csak akkor vette figyelembe a rendi álláspontokat, amikor ennek politikai szükségességéhez nem fért kétség. Nagy ellenzéki akciókra csupán néhány alkalommal került sor: a sókereskedelem szabaddá tétele (1710-es évek vége), a katonaság visszaélései (1725), a védvámrendszer (1735) ügyében. Összetettebb ellenállás az 1741. évi országgyűlésen volt, amikor a sókereskedelem mellett a Guberniumba kinevezett hivatalviselőkkel és a betelepedett örmény kereskedőkkel (→örmények) kapcsolatos problémák kerültek terítékre.

1750 táján az elszenvedett veszteségek (Szilézia) miatt a kormányzat szemében Erdély felértékelődött, így hozzákezdtek az adórendszer megreformálásához. Teleki László és Samuel Dobosi vezetése alatt egy rendi bizottság alapvetően merkantilista színezetű gazdasági reformtervezetet nyújtott be, gyakorlati eredményei azonban (nem elsősorban a kormányzat ellenállása miatt) nem lettek. Az erdélyi határőrvidék (→Katonai Határőrvidék) átszervezését követően kísérlet történt arra is, hogy az 1714-es rendi felterjesztés után Erdélyben is rendezzék a jobbágyügyet és bevezessék az úrbérrendezést. Erre a Gubernium és a birtokosok ellenállása miatt mindvégig nem került sor. A józsefi korszakban a prot.-ok elfogadásával a rendek kormányzati szereplésének esélye sokat javult, de a bevezetett nyelvrendelet a szász nemzet látszólagos előnyhöz juttatásával itt még nagyobb ellenkezést keltett, mint az anyaországban. II. József a Magyar Királysághoz hasonlóan Erdélyben is rendezni kívánta a közigazgatást, és a sokféle közigazgatási egységet előbb 11 vármegyére (1784), majd 3 kerületre (1786) osztotta, ezzel együtt a területi rendi intézményeket is felszámolta volna.