Az olasz reneszánsz bútorművészetben kialakult, tárolás és ülés céljára egyaránt alkalmas bútordarab, gyakran karfával és háttámlával. Eredetileg kimondottan a felsőbb rétegek berendezési darabja.

Az IM 1600 k., Erdélyben készült reneszánsz ~ja felhajtható ülőlappal és a ládarésszel egybecsapolt háttámlával készült. Szigorúan hasábos alakja keretbetétekkel tagolt, előoldala faragványokkal ékített. Itt, a nagylevelű akantuszindában helyezkedik el a Garázda–Teleki család címere. A ládapad homlokzatának két szélén egy-egy férfiherma kariatidaszerűen támasztja alá az oldalfalként kiképzett karfát. A jellegzetesen itáliai elemeket hordozó faragott díszítmények feltehetően a gyulafehérvári szobrásziskola hatását mutatják, míg bizonyos elemek délnémet párhuzamokra utalnak, ez utóbbi hatás szász közvetítéssel juthatott el Erdélybe.

A 16–17. sz.-i mo.-i források a bútorok között gyakran említenek olyan hosszú, keskeny ládát, mely ülésre és fekvésre, egyúttal tárolásra is használható volt. E bútordarab Erdélyben főleg vidéken fordult elő. Ludason 1755-ben a „palota” (→ebédlőpalota) bútorzatában „régi hosszú paraszt ládás padot” jegyeztek fel, Lengyelfalván 1792-ben szintén a „palota” bútorai között találjuk, a 17. és a 18. sz.-ban azonban már ritkán és inkább csak →népi bútorként találkozunk vele. Fekvésre való alkalmasságát bizonyítja, hogy a feljegyzésekben mindig hangsúlyozzák hosszú voltát.