Az
opál sokféle változatban előforduló, víztartalmú szilikát. Magyar elnevezése a
latin opalus szóból származik, melynek etimológiáját a szanszkrit upala-
(’drágakő’), ill. az abból eredeztethető görög opalliosz szóval hozzák
összefüggésbe. Változatai a közönséges opálok (tejopál, viaszopál, faopál stb.)
és a drágakőváltozatok: a sárgás-vöröses tűzopál és a világos, ill. sötét
alapszínétől függően fehérnek, ill. feketének nevezett nemesopál. Ez utóbbi
különböző irányokból eltérő hatású színjátékáról (opalizálásáról) ismert. Ennek
a jelenségnek az oka, hogy az opálok másodlagos szerkezetét alkotó golyócskák a
nemesopálban szinte azonos méretűek, és szabályszerűbben rendeződnek el. A
nemesopál jellemzően áttetsző; ködös, kékesfehér derengése az ún.
opaleszcencia. Hőre érzékeny, víztartalmát veszítve könnyen repedezik.
Megmunkálását az is nehezíti, hogy többnyire vékony formában fordul elő. Szép
színjátéka legelőnyösebben sima felületen érvényesül, ezért rendszerint
cabochon formára csiszolják (→drágakő-megmunkálás).
A
történelmi Mo.-on bányászott legismertebb drágakő a magyar opálnak is nevezett
~. Sajátos, golyók helyett szögletes építőelemeket tartalmazó szerkezetéből
adódó különlegesen szép, egyedülálló színjátéka alapján különböztethető meg a
világ más lelőhelyeiről származó nemesopáloktól. Sokszínű voltát fontosnak
tartották, hiszen középkori hiedelem szerint az opál – azonkívül, hogy láthatatlanná
tesz, és megőrzi a haj színét – egyesíti magában mindazon drágakövek
tulajdonságait, amelyeknek a színében tündököl (→drágakövekhez fűződő
hiedelmek).
Az
1880-as évekig a nemesopál legfontosabb, Európában egyetlen lelőhelye a
Vörösvágás melletti – dubniki – opálbánya volt. Az itteni
nemesopál-bányászattal kapcsolatos legkorábbi írott forrás a 16. sz. végéről
maradt fönn. (Egyes feltételezések szerint az ókori – római kori – nemesopál is
innen származott.) A 18. sz. végétől haszonbérbe adva, 1896-tól 1922-ig állami
kezelésben folyt a bányászat az 1830-ban állami tulajdonba került birtokon. A
bánya bezárásának okai közt a csökkenő hozam és a gazdag ausztráliai lelőhelyek
1880-as évekbeli felfedezése mellett az a 19. sz.-i hiedelem is szerepet játszhatott,
mely szerint az opál szerencsétlenséget hoz.
Tizenhat
darab nagy, tokos foglalású nemesopál cabochon díszíti egyik leghíresebb
opálköves emlékünket, azt az MNM-ben őrzött →násfát, mely a hagyomány szerint
I. János király feleségének, Izabella királynénak (†1559) a tulajdonában volt,
valójában azonban típusából ítélhetően nem készülhetett korábban a 16. sz.-nál.
A bécsi Weltliche Schatzkammer (KHM) gyűjteményében „Ungarischer Opal” néven őriznek
egy opálkövet, amelyet a 17. sz.-ban foglaltak aranyba. Szintén Bécsben, a
Naturhistorisches Museumban található a Vörösvágáson (1775-ben) lelt
legnagyobb, 2790 karátos opál.
Kiadások
Irodalom
Pulszky Ferenc, A magyar nemesopálról, in Magyar orvosok és
természetvizsgálók Eperjesen tartott hetedik nagygyűlésének munkálatai,
Pest, 1847; Edwin W. Streeter, Precious Stones and Gems, London, 1879;
Gr. Berényi János, Az ötvösség története Magyarországon, Csányi Károly
előszavával, Bp., 1930, 55; Dudichné dr. Vendl Mária, dr. Koch Sándor, A
drágakövek, Bp., 1935 (hasonmás: Bp., 1991); Hermann Fillitz, Erwin
Neumann, Katalog der Weltlichen und der Geistlichen Schatzkammer, Wien, 51971 (Führer
durch das Kunsthistorische Museum); Dr. Takács József, Egy igazi magyar
drágakő: az opál, Magyar Ötvös, 1989. január (próbaszám); Jankovich
Miklós, 2002, 148. sz. (Kiss Erika); Papp Gábor, Az 1800 előtt ismert
magyarországi drágakövek – áttekintés, A Miskolci Egyetem Közleménye A
sorozat, Bányászat, 74. kötet (2008).