A
sztyeppen a 10–11. sz.-ban birodalmat létrehozó, vlsz. kipcsak-török nyelvű
nép. Az úzoktól és kazároktól vereséget szenvedett, szállásterületüket vesztett
~ 895–96 k. az etelközi magyarokra támadtak, s elűzték őket, miáltal nagyban
hozzájárultak a magyarságnak a →Kárpát-medencébe való betelepedéséhez. A →kunok
és az úzok támadásai miatt már a 10. sz. második felében megkezdődött a főként
iszlám vallású ~ Mo.-ra szivárgása. A 10–11. sz.-ban mint szabad lovas
harcosokat a határszélre, főként a Rába és a Duna vonalára telepítették őket,
ahol a →székelyekkel együtt részt vettek a magyar →határvédelemben. A darufalvi
kincs talán ilyen határőrcsoport vezetőjének kincseként került a korabeli német–magyar
határszakasz közelébe. 1051-ben I. András seregében ~ is harcoltak a németek
ellen, de ellenségként is betörtek Mo.-ra, mint pl. 1068-ban, amikor az úzokkal
együtt keletről támadó ~ fölött I. László aratott nagy győzelmet a kerlési
csatában. A ~ közvetlenül a →király joghatósága alatt álltak, főbírájuk a →nádor
volt. Saját közigazgatási szervezetben éltek, a Rába mentiek maguk választotta
elöljárók vezetése alatt vonultak hadba. Minthogy földesúri adóval soha nem
tartoztak, a 14. sz.-ban beolvadtak a magyar nemességbe. A középkor folyamán
fokozatosan elmagyarosodtak, bár a sárréti ~ még 1400 k. is őrizték ősi török
személyneveiket. Emlékük
a Besenyő szót tartalmazó falunevekben maradt fönn.
Kiadások
Irodalom
Pálóczi-Horváth András, Besenyők, kunok, jászok, Bp., 1989; Kristó Gyula, Nem magyar népek a középkori Magyarországon,
Bp., 2003.