1. egyházi lovagrendek

A 11. sz. végén meginduló keresztes hadjáratok első látványos eredményei nyomán világossá vált, hogy a Szentföld visszafoglalásánál is nehezebb feladat a térség megtartása. A problémát csak súlyosbította az a tény, hogy a háborúk befejeződtével a lovagok java része visszatért hazájába, a török támadások viszont folytatódtak. A Közel-Keleten jelentős lovagi erőre volt szükség, amely megfelelő fegyverzettel, harci tudással, kellő engedelmességgel tudja ellátni missziós és katonai szerepét. A sokoldalú elvárásnak a világi lovagok nem tudtak s nem is igen akartak eleget tenni. Így vetődött fel az ötlet: az egyházon belül már működő →szerzetesrendek mintájára lovagokból álló rendet lehetne szervezni. Az ilyen szervezetek célja tehát főként a Szentföld, a szent helyek védelme volt, de már létrejöttüktől kezdve jelentős feladatot töltöttek be a Szentföldet látogató keresztények ellátásában is. A 11. sz.-ban már zarándokok tömege érkezett Palesztinába. Az európaitól eltérő klíma, a mostoha viszonyok, a hosszú, nehézségekkel teli utazás próbára tették a zarándokok lelki és testi erejét, így a szent emlékhelyek elérésekor rászolgáltak az istápolásra. Jeruzsálemban már az ókortól kezdve működtek különböző ispotályok, menedékhelyek, ahol a fáradt vándor szállást, vizet, étkezési lehetőséget talált. Számuk a középkorban gyarapodott. Feladatuk volt a törökök fogságába jutott keresztények kiváltása is. E zarándokgondozó helyek személyzete rendszerint szerzetesekből és apácákból állt, akik munkájukat ingyen, hivatástudatból végezték. Az egyre nagyobb tömegben érkező hívők ellátására országonként zarándokközpontokat hoztak létre, ezeknek fenntartására az uralkodók, előkelő nemesek jelentős összegeket adományoztak. Mivel a 12. sz.-ban a törökök az ispotályokat sem kímélték, az egyes szállások szerzetesei maguk fegyverkeztek föl, vagy olyan szegény lovagokat fogadtak be, akik megunták az örökös vándorlást. A Szentföldet fegyverrel is védő egyházi rendek iránti igény egyre sürgetőbben jelentkezett. Ez a sajátos körülmény magyarázza azt, hogy a rendek vitézkedő, harci tetteik mellett ispotályaikról, beteg- és szegényellátásukról is híresek voltak.

Az egyházi ~ek a spontán szerveződés után pápai támogatást és működésüket szabályozó, szentesítő pápai oklevelet kaptak. Ideáljuk a szerzetesi szegénységű, aszkéta lovag, aki kész életét áldozni a szent ügyért. A rendek feladatából és helyzetéből következően elsősorban a kis- és középnemesi családok nem elsőszülött fiúgyermekei alkották a tagságot. A pápák az alapítólevelekben mindig szigorúan kikötötték, hogy a rendek kizárólag a pápának tartoznak engedelmességgel, ezzel kivonták őket azon országok uralkodóinak hatásköre alól, ahol működtek, másrészt kivonták az egyház szokásos, területi hierarchiájából is (→egyházi kiváltságok). A lovagok semmiféle püspöki, érseki befolyás alá nem tartoztak, és sem állami, sem egyházi adót nem fizettek. A rendek tagjai általában hármas fogadalmat tettek: engedelmességit, szegénységit és nőtlenségit. A 12–13. sz.-i szentföldi harcokban a lovagok jelentős magánvagyont szereztek, így a szegénységi fogadalom formális maradt. A nőtlenséget a 13. sz.-tól szintén nem tartották be túl szigorúan: életükben egyszer megnősülhettek, a feleség halála után azonban többé már nem. Alapvető feladatukat, az egyház védelmében folytatott harcot viszont komolyan vették.

Az egyházi ~ek általában Szt. Benedek rendjének →reguláját vették alapul, amelyet igényeik szerint bizonyos fokig átalakítottak. A rendeken belül három osztály különült el: lovagok, papok és szolgák. Az egyes rendeknek és ezen belül a három csoport tagjainak külön-külön viseletük volt. Közös jellemzőjük, hogy a ruha jól látható részén keresztet viseltek. Nevüket rendszerint arról a helyről vagy épületről kapták, ahol a rend létrejött. Irányítási mechanizmusuk is hasonló volt: a rend élén a nagymester állt (akárcsak a szerzetesek élén a rendfőnök), őt bizonyos számú méltóságviselőből álló tanács segítette (6-8 fő). A legfőbb szerv a rend általános gyűlése, ezután következtek az egyes országokban lévő rendtartományok elöljárói, a priorok, azután a területi rendi vezetők, végül a rendházak parancsnokai.

Az egyházi ~eket rendszerint maroknyi ember alapította. Bár létrejöttük után Európa-szerte számos birtokot kaptak, a 12–13. sz.-ban főleg a Szentföldön működtek. A keresztény engedelmesség jegyében születtek, és elterjedésüket segítette, hogy államok fölötti testületként tevékenykedtek. Tagságuk nemzetközi összetételű volt, bár rendszerint kimutatható a francia lovagok túlsúlya. A 13. sz.-ra részben birtokaik, részben a keresztény foglyok kiváltásával kapcsolatos pénzügyi tevékenységük révén jelentősen meggazdagodtak és megerősödtek, a kor bankházaival jó kapcsolatokat alakítottak ki, sőt egyes rendek (pl. a →templomosok) maguk is bankházként működtek. A 13. sz. második felétől arisztokratikus elitközösségek formáját kezdték ölteni. Az egyházi ~ek irányítási mechanizmusa eredetileg szentföldi méretekkel számolt. Amikor azonban az egész keresztény világra kiterjedő hatalmas szervezetekké fejlődtek, a régi vezetési forma egyre kevésbé felelt meg a tartalomnak. A 14. sz.-i reformkísérletek során a nagymesterek mellett helyenként szűk körű testületet hoztak létre, amely mintegy kormányként működve a központosítás eszközeivel próbálkozott. A nemzeten kívüliség, az államok feletti jogállás sajátos módon azzal járt, hogy a ~ek saját állam alapítására törekedtek. Palesztinában ennek konkrét jeleit mutatták a →johanniták és a templomos lovagok, de a Szentföld eleste meghiúsította vágyaikat. Európai kísérleteik ütköztek az egyes államok uralkodóinak központosító politikájával. Eredményt csak ott tudtak elérni, ahová a központi hatalom közegei nem jutottak el, pl. a →német lovagrend a Baltikumban vagy a johanniták Ródosz szigetén. Az egyházi ~ek fennmaradásának lehetséges módja tehát az volt, hogy a Szentföldről kiszorulva – az eredeti funkciók egy részét tovább folytatva – valamely periferikus területre vonultak vissza. Ott vetették meg a lábukat, ahol a nagyhatalmak közvetlen érdekeit nem zavarták. A rendek sorsát nemcsak az adott ország uralkodóival folytatott küzdelmek nehezítették, hanem az egymással folytatott elkeseredett rivalizálás is. Idővel számtalan kisebb-nagyobb rend jött létre. Közülük három – a johanniták, a templomosok és a német lovagrend – katonailag, gazdaságilag és politikailag olyan erőt képviselt, hogy a többi rend, a spanyol testületeket kivéve, gyakorlatilag beleolvadt ezek valamelyikébe. A vallási jellegű sajátosságok, sőt maga a lovagi eszme is háttérbe szorult, mind jobban előtérbe kerültek a gazdasági-pénzügyi vonások.

2. világi lovagrendek

A 14. sz.-ban a szűkülő létszámú, kiváltságait védelmező, társadalmi pozícióit körülbástyázó lovagi társadalomban mind nagyobb szerepet kaptak a rítusok, a sokszor öncélú és fényűző szertartások, amelyek mindenkire, még az uralkodóra nézve is kötelezőek voltak. Mindez elsősorban a fejedelmi udvarokra igaz, ahol a király vagy az uralkodó herceg körül sajátos lovagi társadalom szerveződött. A lovagok célja egyre inkább az udvar fényének emelése, az uralkodó hatalmának, tekintélyének szolgálata lett. Hagyományaik ápolásához zártabb közösségi formát igyekeztek teremteni. Ez az igény hívta életre a középkori ~ek módosított, kései változatát, a fejedelmi lovagrendet. Az egyházi ~ek a maguk idejében a szerzetesi-katonai eszményt egyesítették, a világi ~ek viszont a katonai értékeket az udvaronci ideállal ötvözték. Amíg az egyház harcosai a pápának, az új rend tagjai az alapító királynak voltak alárendelve. Az előbbiek számára az első szerzetesrendek szolgáltak példaképül, az utóbbiak eszménye Artúr király és a Kerekasztal társasága volt. Az uralkodók zárt, eleve behatárolt létszámú (12, 15, 24, 25, 31, 51 fős) közösségeket hoztak létre. Az egyházi rendek országok feletti, nemzetközi szervezetet építettek ki, az egy-egy fejedelemhez kötődő lovagi közösségek viszont csak saját államuknak tartoztak hűséggel, fő feladatuknak az uralkodó személyének dicsőítését tekintették. Az első ~ek három osztályával – lovag, pap, szolgáló testvér – ellentétben az udvari rendekben csak egy osztály volt: a lovagoké. A központi hatalmat kiépítő feudális társadalom sajátos, védekező funkcióját töltötték be: az uralkodó és egy szűk arisztokrata kör szövetségét, ligáját, intézményesített érdekvédelmét látták el. A rendkívüli kiváltságok mentesítették a tagokat a törvénykezés általános szabályai alól. A lovagságtól amúgy sem idegen szülőföldszeretetet nemzeti összetartozási érzéssé fejlesztették, ha mégoly szűkkörű, arisztokratikus jelleggel is. Az egyes országokban ezért a másik ország lovagrendjeire bizonyos tartózkodással tekintettek. A 14. sz.-tól kezdve alapított rendek – Európa legkorábbi, 1326 e. létrehozott ilyen rendjeként I. Károly magyar →Szent György-rendje, a nem sokkal későbbi angol Térdszalag-rend, a francia Csillag-rend vagy a burgundiai →Aranygyapjas rend – az illető hatalom politikai irányvonalát is mindig kifejezték. A rendtagságot adományozták, elfogadása tehát rendszerint politikai állásfoglalásnak számított, és hatással lehetett a szövetségi rendszerekre. Csaknem minden fejedelmi rend szabályzatában szerepelt, hogy a lovag más ország jelvényét nem viselhette.

Az uralkodóházakhoz kötődő rendek a nemzetközi élet jelentős tényezőivé fejlődtek. Szokássá lett, hogy egy-egy előkelő követet, különleges megbízottat a vendéglátó ország exkluzív rendjébe fogadtak. Zsigmond német-római császár és magyar király gyakran találkozott európai fejedelmekkel. 1415 őszén Perpignanban I. Ferdinánd aragón királlyal tárgyalt, aki Zsigmondot és feleségét a velük együtt lévő urakkal, vendéglátóját, feleségét, fiait, a kasztíliai és navarrai királlyal, valamint 30 aragón nemessel együtt a Calatrava-rend tagjaivá fogadta. Egy évvel később Zsigmond V. Henrik angol királlyal kötött szövetséget Canterburyben: ez alkalommal a Térdszalag-rend és a magyar →Sárkány-rend tagsága cserélt gazdát. Érthető, hogy számos fejedelem alapított saját rendet a 14–15. sz.-ban. E testületek jószerivel csak nevükben és jelvényeikben különböztek egymástól. A világi rendek tagjai nem tettek szerzetesi fogadalmat, sőt egyháziak nem is léphettek tagjaik közé. Számukra nem volt előírás a nőtlenségi és szegénységi esküvés, szigorú regulák sem korlátozták őket. A vallásos elemek nem hiányoztak szabályzataikból, de szertartásaik színtere inkább az udvar, semmint a templom. Általában saját kápolnát kaptak, pappal, gyakran püspökkel. A nagymester mindig maga az uralkodó, a tagok között megtaláljuk családtagjait, gyakran nőket is. A rend ügyeinek legfőbb intézője rendszerint a kancellár, de kincstárnokot, titkárt és természetesen címermestert (címerkirályt) is foglalkoztattak, aki a lovagok címerrel, fegyverrel, lovagi szabályokkal kapcsolatos ügyeit intézte. A fejlődő központi hatalom kormányzati pozíciói és a világi ~ek tisztségei között sok volt a hasonlatosság. A különböző rendi szabályzatok, eskük, próbák, avatási szertartások szintén a lovagi életből jól ismert „kellékek” voltak, de a szigorú szabályok betartására immár precíz adminisztráció ügyelt. A 14. sz. végén elterjedt, hogy sokszor egészen különleges állatokat és azok ábrázolását választották jelvényül. Létezett Hattyú-, Hermelin-, Galamb-, Elefánt-, Szalamandra-, Sólyom-, Sündisznó-, Sas-rend. A rendek másik csoportja az egyházi élettel kapcsolatos nevet választott: Szentlélek-, Szt. Sír-, Szerafin-, Angyali üdvözlet- (Annunciata-), Krisztus-, Szt. Mihály-, →Szent György-rend. Előfordult, hogy már megszűnt rendeket újítottak fel.