Hat kéziratos változatban – I.: →Szentsei György daloskönyve (Stoll, 168. sz.), II.: Jankovich–Erdélyi-kódex (Stoll, 200. sz.), III.: →Furuglyás-énekeskönyv (Stoll, 272. sz.), IV.: →Erdélyi-énekeskönyv (Stoll, 332. sz.), V.: →Zsoldos Xavér versgyűjteménye (Stoll, 369. sz.), VI.: →Lőcsei énekeskönyv (Stoll, 1080. sz.) – ránk maradt, később Buga Jakab énekeként is emlegetett s a 17. sz. dereka táján keletkezett magyar vers. A II., a III. és a VI. kézirat tartalmaz referenciálisan is értelmezhető kolofont, ezek eltérései szinte lehetetlenné teszik az eredeti pontos helyének, idejének és keletkezési körülményeinek meghatározását, jóllehet erre történtek kísérletek. Megragadható viszont, hogy a vers szövegének alakulása nem független attól a szövegkörnyezettől, amelyben megőrződött. Ha az önreflexív mozzanatok gyakorisága szempontjából állítjuk sorba a verseket, akkor az első helyre a Szentsei-daloskönyv szövegváltozata kerül. Ebben szinte nincsenek is ilyenek, s ez bizonyára a gyűjtemény antológiára emlékeztető jellegével magyarázható. A IV. szöveg legfontosabb jellemzője a didaktikus kolofon mellőzése, s ez talán összefüggésbe hozható azzal, hogy a gyűjtemény legtöbb darabja szerelmes vers. Zsoldos Xavér bencés szerzetes Pannonhalmán ránk maradt versgyűjteményében (V.) az éneket egy szentenciákat tartalmazó nyitó s egy nyilvánvalóan szervetlenül a végére helyezett, a nyomorúság leírását folytató záró versszak keretezi, s ezek morális ítéletet mondanak ki. A kocsmázás („Mert beiddogáltam régenten a korcsmán”) szerepeltetése miatt a II. változat következik a sorban, jóllehet a kolofon nem az önvád és a jogos isteni büntetés jegyében íródik, hanem a vers egészét kitevő leírást folytatva inkább önironikus, mintsem érzelgős helyzetjelentést ad. A reflexiók sűrűsége szerinti sorrendben a III. kézirat áll az első helyen. A Furuglyás-énekeskönyvben olvasható szöveg beszélője ugyanis a nyomorúság okát is megnevezi, s a záró strófában nem csupán a keletkezés helyét és idejét mondja meg, hanem arra is utal, hogy miképpen vélekedik a vele történtekről. A kolofon ugyanakkor egyáltalán nem világias, hanem az italnélküliség elkeseredett pillanatában nagyon is istenesen jogosnak ítéli meg a büntetést: az utolsó sor szerint Isten méltán sújt le az ilyen korhelyekre.

A beszédmódok sokszínűsége a reflexió szempontjából legárnyaltabban a mezőny közepébe kívánkozó Lőcsei-kódex (VI.) változatában jelentkezik. A Küllős Imola és Csörsz Rumen István jóvoltából fotómásolatban közölt szövegben a kolofon csaknem változatlanul megismétli a II. kéziratban olvashatót, csupán „Nógrád” helyett szerepel „Bihar” vármegye. A versben azonban egyáltalán nincs szó kocsmázásról, üres kulacsról és száraz torokról, így az isteni büntetést elfogadó utolsó sor önmagában véve egy formula átvételének látszhatna. Esztétikailag erőssé teszi ezt a változatot a cím (Aria de Kenyeres), vagyis szó lehet itt a „kenyeres pajtás” rövidítéséről, de az sem kizárt, hogy személynévvel van dolgunk. A leírás tömörítésével az eddig tárgyaltak között először történik meg a külső bajok (lyukas dolmány) és a belső elfáradás összerántása egy strófába, ám a legfontosabb új mozzanat mégis az, hogy a második strófa első sorában nem „édes pajtás”, hanem „édes Isten” szerepel. Talán az sem véletlen, hogy az első strófa utolsó sora az I. és a III. változattól eltérően nem azt mondja, hogy „elbujdosunk ketten”. Így minden eddigitől eltérő beszédhelyzet körvonalazódik a költemény exordiumában: nem két nehéz sorsú bujdosó párbeszédével találkozunk, hanem könnyen elképzelhető, hogy a vers beszélője önmagával folytat párbeszédet, hogy aztán Istenhez forduljon, akinek büntető megjelenése a kolofonban ily módon egyáltalán nem meglepetésszerű.

A változatok tehát arról tanúskodnak, hogy vers esztétikai értéke nincs összefüggésben a világiasabb hangoltsággal.