Nem tudjuk, mikorra tehető a ~ első megjelenése a történeti Mo. területén. Megtelepedésük legkorábbi hiteles nyomai a 2. sz.-ba nyúlnak vissza. Jeruzsálem pusztulását és az önálló államiság helyreállítási kísérleteinek ismételt szétzúzását követően a birodalmi sasok nyomában az akkori Pannoniában is megjelentek a ~, részben mint a római légiók önkéntes vagy kényszertoborzott katonái, részben mint a katonák és a nyomukban felvirágzó polgári települések igényeit kiszolgáló iparosok, kereskedők. A formálódó diaszpóra tagjai a császárkorban nemegyszer különböző hivatalos pénzügyi funkciókat is elláttak. Egy Intercisában (a mai Dunaújváros helyén) talált, 3. sz. eleji fogadalmi táblából tudjuk pl., hogy Cosmius az ottani vámállomás főnöke (praepositus stationis), egyben a helyi →zsinagóga vezetője, archisynagogus volt. A síremlékek tanúbizonysága szerint jelentősen megnőtt a tartomány zsidó népessége a 2. sz. végén, a 3. sz. elején, a részben szíriai származású Severus-dinasztia uralkodása alatt (192–235), amikor Pannoniában hosszabb ideig a már Marcus Aurelius által ide helyezett, Szíria provinciában toborzott cohorsok is állomásoztak. A zsidó származású népesség jelenléte a majdani Mo. területén egészen a 4. sz. végéig kimutatható.

A római impérium Kárpát-medencei összeomlásától a magyar honfoglalásig csak szórványos nyomok ismeretesek a ~ itteni jelenlétéről. A népvándorlás első hullámainak elültével a zsidó távolsági kereskedők, a radaniták keleti útjaikon minden bizonnyal megfordultak az avarok, bulgárok, szlávok stb. lakta területeken, de állandó jellegű megtelepülésükről – a (római) városi élet kontinuitásának hiányában – nincs tudomásunk. A 9–10. sz.-ban Hászdáj ben Izsák ibn Sáprut, III. Ábdul Ráhmán córdobai kalifa zsidó vezírének vitatott hitelességű levele szerint feltehetőleg újra voltak kisebb, de állandó (vlsz. a mai német, cseh és morva területek zsidóságának filiáléjaként létrejött) zsidó települések, nehezen hihető azonban, hogy ezek túlélték volna a honfoglalást.

Eltekintve a mindmáig hevesen vitatott magyar és zsidó vallású kazár (kabar?) kapcsolatoktól, amelyeknek a továbbiakban egyébként sem volt kimutatható következménye a középkori mo.-i zsidóság genezisében, csak a 11. sz. második felében találkozunk újra az országban tartósan megtelepült, rendezett községben élő ~kal (→Esztergom). A mo.-i zsidóság ebben az időben (és gyakorlatilag egészen 1526-ig) nyugati, askenázi eredetű, zömmel az említett német, osztrák, cseh és morva területekről származik. A század végétől számuk jelentősen gyarapodott a keresztes hadak pogromjai, majd az ismétlődő közép-európai zsidóüldözések elől menekülők kisebb-nagyobb csoportjaival. A Magyar Királyság Nyugat-Európával, de még a szomszédos osztrák főhercegséggel és cseh állammal összehasonlítva is kedvező volt a zsidó megtelepülés számára. Feudális széttagoltsága más országokhoz képest kisebb mérvű volt, és a kereszténység kat. változata csak fokozatosan hódított tért és tett szert egyeduralomra. Az ország a kezdetektől fogva soketnikumú és sokvallású volt, s ezért a ~ mozgástere hosszú ideig nagyobb volt, mint a nyugatra eső területeken. Mo.-on egészen a 14. sz.-ig nincs nyoma a nyugat-európai ~ életét megnyomorító üldözéseknek, elkülönítéseknek. Ismeretlen az erőszakos térítés, a zsidó különadó. Noha az 1222. évi →Aranybulla megtiltja, hogy a ~ és →izmaeliták kamaragrófok, pénzverde-, só- és adóhivatalnokok lehessenek, és II. András 1233-ban esküt tesz rá, hogy a ~at és izmaelitákat megkülönböztető jelek viselésére kötelezi, e tilalmak és fogadalmak betartására még hosszú ideig nem került sor. A betelepülő ~ szolgálataira igényt tartó (és szakértelmükre rászoruló) központi hatalom még az olyan gyenge kezűnek tartott uralkodók, mint II. András vagy Kun László esetében is lehetővé tette, hogy e kérdésben is sikeresen dacolhassanak a pápai főhatalommal. A nyugat-európai jogszokások térhódítását jelezte (egyelőre inkább csak teoretikusan) IV. Béla 1251. évi kiváltságlevele, a mo.-i zsidóság aranybullája, amelyben közvetlen királyi védelem alá helyezte, a kamara szolgáinak nyilvánította az országban élő ~at, és a személyük, ill. vagyonuk elleni támadást a királyi hatalom megsértésének tekintette. Eszerint a sajátos kvázirendként funkcionáló zsidóság anyagi ellenszolgáltatás fejében jogot nyert, hogy keresztény ügyfeleivel és egymás között folytatott pereiben az uralkodó által kinevezett zsidóbíró ítélkezzék, míg vallási kérdésekben saját bírósága, a bét din meghallgatása után szülessen döntés. A kiváltságlevél intézkedett személyes biztonságukról, vallásuk háborítatlan gyakorlásáról, az erőszakos térítés elleni védelemről. Az Árpád-ház kihalása után a kamaraszolgai jogviszony fokozatosan a Német Birodalomban ténylegesen létező, a ~ra kedvezőtlenebb formát öltött: a ~at az uralkodó tulajdonának tekintették, ő szab jogaiknak határt, kegye bármikor felfüggeszthető, vagyonukkal a kincstár rendelkezik. Ténylegesen a →király és a ~ közötti kapcsolat egészen a vegyesházi királyok koráig rendkívül szoros volt, elsőként Zsigmond király ruházta fel 1393-ban Garai Miklós macsói bánt és testvérét a „zsidótartás” jogával, megengedvén nekik, hogy Kőszeg városába telepítsék őket, és fölöttük szabadon rendelkezzenek.

Bár Mo.-on szervezett zsidóüldözésre, kiutasításra – I. Lajos 1360-as évekbeli átmeneti intézkedéseit nem számítva – nem került sor, a növekvő egyházi befolyás és a zömében →németek alkotta városi polgárság erősödő konkurenciája következtében a túlnyomórészt a Dunától nyugatra, északnyugatra települt, városlakó zsidóság – a nyugat-európai fejlődés menetét követve – a Kárpát-medencében is fokozatosan kiszorult a földművelésből, a →kereskedelemből, az állami pénzügyletekből, eltiltatott a környezete számára végzett kézműipartól. Különösen felgyorsult ez a folyamat a 14–15. sz.-ban. Az uzsoraügyletekre korlátozott zsidóság elkülönültsége-elkülönítettsége a 14. sz. végére csaknem teljessé vált. Ruházatukon megkülönböztető jelet (sárga folt, vörös köpeny, hegyes kalap) viseltek, keresztényekkel folytatott pereikben speciális zsidó eskü letételére kötelezték őket, egyes városokban, így →Pozsonyban, Sopronban vagy Nagyszombatban német szokás szerint ún. zsidókönyvet vezettek a kölcsönügyletek nyilvántartására. A ~ fokozatos elszigetelődését lakóhelyük elkülönülése is jelezte. A városok többségében jól elhatárolt zsidó utcák jöttek létre, amelyek gyakran kizárólagos színteréül szolgáltak a ~ kereskedelmének (→városépítészet). Az 1526-ot megelőző időszakból összesen 37 olyan nyugat- és északnyugat-mo.-i helységről tudunk, ahol hosszabb-rövidebb ideig szervezett zsidó közösség állt fenn, vagy a ~ tartósan megtelepedtek. E helységek közül a legfontosabbak és legnépesebbek: →Buda, Pozsony, Sopron, Nagyszombat, Kőszeg, Esztergom, →Székesfehérvár, Tata, Kismarton (→zsidó közösségek). A ~ létszáma a 16. sz. elején 2500–3700 fő körül volt, kevesebb, mint az össznépesség egy ezreléke, de városlakók lévén a központokban arányszámukat erősen meghaladóan koncentrálódva. Kisebb számban szefárd ~ is megtelepedtek Mo.-on, így pl. spanyol származású a Mohács előtti Mo. leghírhedtebb és legbefolyásosabb zsidó személyisége, Slomo ben Efrajim Szeneor, ismertebb nevén →Szerencsés Imre. A 15. sz. végén megszaporodnak a zsidóellenes atrocitások, intézkedések. A Mátyás király halálát követő zavaros időszakban a városi polgárság több helyen is erőszakosan lépett fel a ~ ellen. Sopronban pl. az adósok börtönbe vetették zsidó hitelezőiket, Tata városából pedig elűzték őket. Nagyszombatban 1494-ben Mo.-on első ízben számos áldozatot követelő vérvádperre került sor (→pogrom).

A mohácsi vészt követően három részre szakadt országban területenként különbözőképp alakult a zsidóság sorsa. A királyi Mo.-on folytatódott a korábbi évtizedekre jellemző, a mo.-i zsidóságot alapjaiban fenyegető kiszorítósdi. Újabb, egyértelműen koncepciós vérvádperekre került sor (Bazin: 1529; Nagyszombat: 1536), és részben ezek nyomán a helyi kereskedelemben és uzsoraügyletekben érdekelt ~at kiűzték a városokból (Pozsony, Sopron: 1526, Bazin: 1529, Nagyszombat: 1539, Galgóc: 1539). Az elkövetkezendő 150 évben a gens Judaeorum néhány száz tagja a nyugati határ mentén, földesúri fennhatóság alatt álló birtokokon és mezővárosokban tengette életét, s az egész időszak folyamán az askenázi rítus követője volt.

Erdélyben – ahol a ~ sporadikus jelenlétére utaló néhány adattól eltekintve csak a 16. sz. második harmadától állnak rendelkezésünkre dokumentumok – a hódító törökök nyomában bukkannak fel nagyobb számban a Balkánról származó görög, rác és zsidó kereskedők. Egy héber nyelvű forrás már 1591-től említi a gyulafehérvári bét dint, de az első kiváltságlevél csak 1623. jún. 18-án kelt, amikor is Bethlen Gábor fejedelem engedélyt adott a töröko.-i ~nak az erdélyo.-i törvényes letelepedésre, szabad vallásgyakorlatra és kereskedelemre, kinyilvánítván egyben, hogy a zsidó közösség nem felelős az egyes ~ esetleges rossz cselekedeteiért. A privilégium szerint a gyülekezet tagjai szabadon mozoghatnak az országban, és külföldre is mehetnek. Részt vehetnek a fejedelemség bel- és külföldi kereskedelme kiépítésében. Közösségük élén zsidó bíró állhat, aki dönthet ügyes-bajos dolgaikban. Megkülönböztető jelek viselésére nem kényszeríttetnek, a „keresztények ruházatában” járhatnak.

A Török Birodalomba irányuló kereskedelem a →görögök és a ~ kezében volt, de a szultán alattvalói a törvény szerint a Szászsebesen, Szebenben és Gyulafehérváron lévő „letevő helyeken” túl nem jöhettek, áruikat csak a →vásárok alkalmával vihették az ország belsejébe, akkor viszont ők is vásárolhattak belföldi árukat kivitelre. Ezért célszerű volt számukra az állandó megtelepülés. Az erdélyi városok zömének ~at kirekesztő privilégiumai miatt a bevándorlók Bethlen ediktumának szellemében leginkább az általuk már korábban is frekventált Gyulafehérváron telepedtek meg, igaz, a város magisztrátusának ellenállása miatt itt sem a belterületen, hanem „az keretésen belöl olasz (alias zsidó) utcában” a fejedelem jurisdikciója alatt, annak a városközponttól távol eső, de még a külső falakon belül fekvő domíniumán. A hitközség szefárd rítusú volt, saját zsinagógával és elöljárókkal, közös vezetés alatt a kis létszámú, Lengyelo.-ból Moldván keresztül beszivárgó, alacsonyabb társadalmi és kulturális státusú askenázokkal.

Gyulafehérvár városa a ~ kényszerű befogadása után is mindent elkövetett, hogy megszabaduljon a hívatlan konkurenciától. Panasz panaszt követett, hogy a ~, elébe menvén az idegen kereskedőknek, a városon kívül összevásárolnak minden portékát, és drágábban adják tovább. Az ismétlődő vádak eredményeképp végül is az 1650. évi gyulafehérvári országgyűlésen határozatot hoztak, hogy a ~ (és az ugyancsak nem szívelt görög kereskedők) közelebbről meg nem határozott „nemzeti köntöst” viseljenek, II. Rákóczi György fejedelem pedig kizárólag Gyulafehérvárra korlátozta a ~ lakhatását. (Számukat 1653-ban és 1698-ban egyaránt 60 főre teszik.) A „zsidó ruha” és a fehérvári gettó bekerült az 1653-ban véglegesített erdélyi törvénykönyvbe, az Approbatae Constitutionesba, és így alaptörvénnyé vált. (Bár a 18. sz.-ban már más településeken is éltek ~, II. József 1781. évi pátense még érvényben lévőnek tekintette azt a jogelvet, hogy Erdélyben ~ csak Gyulafehérváron lakhatnak.) A török kiűzését követő hatalomváltás megpróbáltatásai és az új Habsburg-kormányzat zsidóellenes gazdaságpolitikája annyira meggyengítették a fő kereskedelmi útvonalaktól egyre távolabb kerülő és így a ~ számára mind kevésbé vonzó Erdély egyetlen zsidó közösségét, hogy 1714-re már csak 7 adófizető maradt, akik persze nem tudtak megbirkózni a nagy terhekkel. Számuk 1754-re 31-re emelkedett.

A legelviselhetőbb sors a hódoltsági területeken élő ~nak jutott. Az óriásira duzzadt török impériumban sem a nyelvi-kulturális asszimilációra, sem a mohamedán vallás felvételére nem fektettek külön súlyt, a ~ szabadon mozoghattak, kereskedhettek birodalomszerte. Ha atrocitásokat kellett elszenvedniük, annak oka nem zsidó vallásuk volt. Jóllehet a hódoltság korában a három magyar országrész legnagyobb zsidó gyülekezete Budán élt, a kezdet nem volt a legbiztatóbb. A mohácsi győztes Szulejmán szultán 1526. szept. 22-én, a sátoros ünnep első napján a Budán visszamaradt, jó kereskedő és kézműves hírében álló ~at – az esztergomiakkal együtt – országai kereskedelem- és iparűző rétegeit gyarapítandó erőszakkal hajóra rakatta és Konstantinápolyba, valamint a birodalom európai részeibe: Szófiába, Szalonikibe, Vidinbe, Plevnába, Kavalába, Monasztirba telepítette át, de került a budai ~ból a Szentföldre, így Cfátra (Száfedre) is néhány család. Csak közel egy évtized múlva költözött új élet az askenázi ~ által Ofennek, a szefárd vagy törökös hagyományban Budunnak nevezett város északnyugati részén fekvő, elárvult Zsidó utcába. A hajdani budai hitközség számos tagja telepedett vissza, s felbukkantak a városban a Balkánon, a Török Birodalomban élő, zömmel az Ibériai-félszigetről származó szefárd ~ is, akiket az összeírások egy ideig „vendég”-nek neveznek. A vár és a város tartós török birtokba kerülése (1541) után számos belgrádi, szendrői, szaloniki, drinápolyi, szófiai, filibei, kavalai, vidini, szarajevói, sőt egyenesen sztambuli és cfáti zsidó család telepedett meg Budunban. Az 1580. évi konskripció szerint Budán 64 házban 88 család élt, ez mintegy 800 léleknek felel meg.

A török gazda türelmes volt: nem nézte rossz szemmel a ~ megtelepedését, nem igényelte a megkülönböztető ruházat viselését és – ami a vallásszabadság engedélyezése mellett a legfontosabb volt – nem ragaszkodott ahhoz a keresztény országokban dívó gyakorlathoz, amely a ~ tevékenységét áru- és pénz-, leginkább pedig hitelügyletekre korlátozta. A hitközség tagjai között megtalálhatók a budai vilájet számos településének (Buda, Pest, Székesfehérvár, Ráckeve, Vörösmart, Paks, Szeged stb.) adó-, vám-, váltóház-, kocsma-, híd- és révbérlői, tisztviselői, kincstári hivatalnokai. Ismerünk hitelezőket (a kamat többnyire havi 3% volt), kis- és nagykereskedőket, szőlőművel(tet)őket, boltosokat, iparosokat – paszománykészítőket, üvegeseket, erszénykészítőket –, szállítókat, további kereseti forrás a pálinkafőzés, rab(szolga)kiváltás és rabszolga-kereskedés stb. A ~ részesültek az élő (rideg) szarvasmarha Bécsen keresztül Nyugat-Európába történő szállításában, lábon hajtásában is.

A 17. sz. második felében a tradicionális életvitelű, mintegy 1000 főnyi budai zsidóság három rítus között oszlott meg: a spanyol eredetű szefárdok és a birodalom közel-keleti tartományaiból származó „szíriai község” mellett újra domináns szerephez jutottak a gyülekezetnek mintegy kétharmadát alkotó, lengyelo.-i, alsó-ausztriai és bécsi menekülőkkel is gyarapodott askenáz ~. Vélhetőleg e megoszlásnak megfelelően Budán előbb két, majd 1674 u. három zsinagógáról hallunk; kettő a várbeli zsidó negyed területén, a mai Táncsics Mihály utcában volt, a harmadik vlsz. a mai Víziváros Zsidóvárosnak is nevezett részén épült, helye mindmáig ismeretlen.

A 16. sz. második felétől a keresztény országokban ismétlődő üldözések elől gyakran menekültek a ~ a toleránsabb török fennhatóság alá, és a hódoltsági területekre számottevő bevándorlás indult meg a Balkánról is. Ebben az időben elszórtan már az alföldi városokban is találhatunk ~at. A legjelentősebb centrum továbbra is Buda, a vezérbasi székhelye, de nagyobb (szefárd) gyülekezetek alakultak ki Belgrádban (Görög- vagy Nándorfehérvárott), Váradon és Temesváron is. A 16–17. sz.-i intoleráns európai viszonyokat ismerve nem csoda, hogy a hódoltsági zsidóság hűségesen kitartott a törökök oldalán. A tizenöt éves háború során a császári seregek háromszor is (1598, 1602, 1603) megkísérelték Buda ostromát. A mai Bécsi kapu közelében fekvő gettó lakói hősiesen védték otthonukat, egy alkalommal közelharcban szorították vissza a várkapun bezúduló támadókat. Hasonló magatartást tanúsítottak az 1684-es és 1685-ös ostromok alkalmával is. A ~ nem csupán jelentős anyagi áldozattal segítették a török védősereget, hanem maguk is részt vettek a vár megerősítésében, az utánpótlás szállításában, sőt a fegyveres küzdelemben is. 1686. szept. 2-án az ostromló seregek a zsidó városrészen keresztül törtek be a várba, romhalmazzá változtatva a mintegy száz házból álló negyedet, leölve vagy rabszíjra fűzve lakóit. Az ostromot, mészárlást túlélt ~at fogolyként hurcolták magukkal a győztesek. A háború folytatódásával, a török hatalom visszaszorulásával sorra megsemmisültek a hódoltsági hitközségek; lakóik vagy a császári katonák foglyainak számát gyarapították, vagy a visszavonuló török csapatokkal együtt hagyták el az országot.

A török kiűzése után Mo.-on alig maradtak ~. Csak a nyugati határszélen éltek askenáz, zömükben az I. Lipót által 1670-ben kiűzött bécsi, alsó-ausztriai ~ és leszármazottaik, de ezen közösségek is alig néhány évtizedes múltra tekinthettek vissza. Az ország középső, hódoltsági területeinek zsidóságát, így az európai összehasonlításban is nagynak számító (askenáz-szefárd népességű) budai gyülekezetet is, elfújta a történelem szele. Kb. ugyanebben az időben az erdélyi uralkodók által betelepített, javarészt szefárd ~ túlnyomó többsége is elmenekült Erdélyből, miután 1687 táján a császári seregek megszállták a fejedelemséget.

Ilyen politikai-földrajzi környezetben indult meg először csak lassanként, majd a 18. sz. derekától egyre növekvő mértékben az országnak ~ általi újbóli benépesülése. A mai mo.-i zsidóság története csak a 17. sz. végén, a 18. sz. első évtizedeiben kezdődik, ősei többségében azok között a bevándorlók között keresendők, akik a 18. sz. folyamán, főleg a század második felében érkeztek Mo.-ra Bécsből, Alsó-Ausztriából, a Vencel-korona országaiból (Cseh- és Morvao.-ból, Sziléziából), a német államokból és (ekkor még kisebb számban) a „lengyel nemesi köztársaság” területéről. A burgenlandi ún. Hét község kivételével azonban még ezek a ~ sem települtek meg eleinte tartósan, és csak 1750 k. kristályosodtak ki az első nagyobb centrumok.

A királyi Mo.-on, ill. Erdélyben visszamaradt kisszámú zsidóság és a 17–18. sz. fordulóját követő első 50–60 év során betelepülő ~ sorsát több, egymásnak olykor ellentmondó tényező határozta meg. A központi kamaraszolgaság középkori intézménye erre az időre gyakorlatilag már megszűnt. Ahogy a mondás tartotta, a ~ „a királyi udvar jobbágyaiból” (servi camerae) „sok udvarház jobbágyaivá” (servi multae camerae) váltak. A soketnikumú és sokvallású Mo.-on egészen 1840-ig szinte kizárólagosan a nagy- és középbirtokos nemesség privilégiuma volt a „zsidók tartásának” joga, és ténylegesen az ő – többnyire anyagi érdekektől motivált – elhatározásuktól függött, hogy a ~ engedélyt kaptak-e a letelepülésre, vagy sem. A 17. sz. második felétől felerősödő ellenreformációs tendenciák ugyanakkor nem kedveztek a ~knak, sőt a vallási előítéleteik miatt zsidóellenes politikát folytató I. Lipót és Mária Terézia uralkodása idején – dacára a gazdasági megfontolásoknak – esetenként puszta egzisztenciájuk is veszélybe került. (A 18. sz.-i tömeges betelepítések korában tudatosan kerülték az ország modernizálásában jól hasznosítható ~ megtelepítését, szórványos délvidéki kísérletektől eltekintve.)

A törökök kiűzése utáni egységes Mo. újjászervezése céljából →Kollonich Lipót bíboros, győri püspök által udvari megrendelésre készített, germanizáló törekvéseiről híres-hírhedt tervezet, az ún. Einrichtungswerk (1689) mellesleg azt javasolta, hogy az országban lévő ~at terheik növelésével lassan kivándorlásra kell késztetni, bár egyelőre mint szükséges rosszat meg kell tűrni őket. Az újonnan felszabadított területeken azonban meg kell akadályozni letelepedésüket. Vlsz. ezen tervezet következményeként I. Lipót 1693-ban halálbüntetés terhe mellett kitiltotta a ~at a mo.-i bányavárosok hét mérföldes körzetéből. Ezt a tilalmat 1700. jan. 19-én kiterjesztette Erdélyre is: a ~at eltiltotta az arany-, ezüst- és higanybányák közelében való tartózkodástól és az e fémekkel való kereskedéstől. Emellett I. Lipótnak a →szabad királyi városok zsidóellenes törekvéseit támogató politikája következtében mind a gyér számban Mo.-on maradt, mind a bevándorló ~ kiszorultak a királyi városokból egészen II. József rendeletéig, sőt egyes városok, mint pl. Kassa vagy Nyíregyháza esetében, egyenesen 1840-ig. (Tény, hogy a 18. sz.-ban a mo.-i zsidóságnak nem voltak városi gyökerei. II. József elrendelte ugyan, hogy a ~at bocsássák be a városokba, de ennek nem sok foganatja volt. 1787-ben csak 64 szabad királyi és más szabadalmas városban voltak feltalálhatók ~, és az egész mo.-i zsidó népességnek csupán 2,9%-át tették ki. Még 1840 táján is csupán 7,5%-uk lakott a városokban, és ezek fele is Pest-Budán.)

A vezető kormánykörök zsidóellenes érzületével ellentétes irányban hatott, hogy a bécsi udvar is egyre növekvő mértékben rászorult a barokk Közép-Európában mind komolyabb szerephez jutó zsidó pénzemberek, hadiszállítók és legfőképp az ilyen tevékenységeket legmagasabb szinten koordináló ún. udvari ~, Hoffaktorok szolgálataira. Ők az abszolút monarchia korának jellegzetes alakjai: olyan gazdag, befolyásos ~, akik az udvarral és a főurakkal való kapcsolataikat hitsorsosaik javára gyümölcsöztették, s működésük révén a lassan ismét benépesülő vagy újonnan alakuló hitközségek különböző privilégiumokhoz jutottak. Ma is jól ismert a két leghíresebb bécsi udvari ágens, a törökellenes felszabadító hadjáratokat finanszírozó Samuel Oppenheimer (1630–1703), ill. →Wertheimer Sámson neve és mo.-i tevékenysége. Mellettük természetesen a kormányzat hasznosította és értékelte a kisebb mérvű hadiszállítói és kereskedelmi tevékenységet folytató zsidó vállalkozók szolgálatait is. Ahogy a bécsi udvar, úgy a kormányszervek és a helyi hatóságok is rászorultak kisebb-nagyobb ügyek kapcsán a ~ szolgálataira. A kormányszékek, így az Udvari Kamara és az Udvari Haditanács, s az esetek többségében a nagybirtokosok is, többnyire pártolták a ~ gazdasági tevékenységét, részint a hadsereg ellátása, részint az áru- és pénzforgalom biztosítása (valamint a ~tól származó bevételek) érdekében, és kiálltak mellettük, ha a városi vagy megyei hatóságok részéről jogsérelmet vagy korlátozást szenvedtek.

Ezt a korszakot – amely a polgárosodás és a modernizáció előjátékaként igazi kiterjedését majd csak a 19. sz. harmincas éveitől felgyorsuló emancipációval és asszimilációval, a zsidóságnak a magyar társadalomba való betagolódásával fogja elérni – az különbözteti meg a korábbiaktól, hogy ekkor valósult meg először a ~ folyamatos betelepülése az ország legnagyobb részére. A korábbi királyi-fejedelmi pártfogó védelem megszűntével elsősorban – gyakran a szabad királyi városok ellentétes törekvéseivel szemben is – a nagybirtokos dinasztiák támogatják a betelepülést, először az uradalmi központokba, majd azokból kiindulva az uraság egyéb birtokaira is.

A 18. sz. első felében a jórészt új bevándorlók révén lélekszámukban gyarapodó mo.-i ~ községekké alakulása új s igen hatékonynak bizonyuló formára lelt, miután a tehetősebb földesurak (immár nem csak a nyugat-mo.-iak) jövedelmük növelése érdekében kezdték birtokaikon letelepíteni vagy inkább letelepülni hagyni a ~at. A ~ a jogi (és a tényleges) védelem fejében a már ismerős minta szerint különféle címeken taksákat fizettek, földeket, kisebb regálékat béreltek, és többnyire ugyancsak haszonbérleti formában különféle kisipari és szolgáltató-kereskedelmi tevékenységet folytattak. Az idő múltával egyre növekvő mértékben részt vettek az áruforgalom általános élénkítésében is.

 A zsidóság lassú és elhúzódó újkori megtelepülésének kezdetei tehát az ország Habsburgok általi újraegyesítésének időszakára nyúlnak vissza. 1650 k. találjuk az első zsidó bevándorlókat Nyitra m. északnyugati részén, a morva határ közelében, de nagyobb csoportok csak a bécsi ~ kiűzése után, 1670–71-ben érkeztek. →Esterházy (I.) Pál hg. számos menekültet Sopron és Moson m.-ben fekvő birtokain telepített le. Velük együtt néhány, korábban kiutasított kismartoni zsidó is visszatért. Az elkövetkező évtizedekben belőlük formálódott a már említett Hét község (Kismarton, Nagymarton, Kabold, Lakompak, Köpcsény, Boldogasszony, Németkeresztúr), a török kiűzése utáni első mo.-i, saját belső adminisztrációval rendelkező zsidó gyülekezeti komplexum. Ugyanebben az időben hasonló folyamat játszódott le Vas és Zala m.-ben a Batthyány-birtokokon (Rohonc, Szalónak, Nagykanizsa), majd valamivel később (1680–1700) az akkori magyar főváros, Pozsony közvetlen közelében, Vödricen és Pozsonyváralján az örökös pozsonyi főispán Pálffy grófok birtokán. A pozsonyi gyülekezet rövidesen a mo.-i zsidóság szellemi és gazdasági központjává vált, és vezető szerepét közel másfél századon keresztül meg is tartotta. 1660–70 között vándoroltak be Lengyelo. felől a Rákócziak hatalmas északkelet-mo.-i birtokain telepedő első zsidó családok. ~at telepített kelet-mo.-i uradalmába, sőt rabbit is hozatott a szatmári békét megkötő →Károlyi Sándor gr. is. Ezekről a területekről, ill. külföldről, eleinte elsősorban nyugati irányból indult meg az ország belső területeinek ~ általi benépesítése. Döntő többségüket nagybirtokosok fogadták be uradalmaik mezővárosaiba és falvaiba, akárcsak Nyugat-Mo.-on.

A 18. sz.-i Mo.-on a ~ által lakott települések számáról, az ott élők létszámáról csak közelítő képet alkothatunk, mivel a több ízben is elrendelt országos zsidóösszeírások adatai hiányosak, ill. pontatlanok. (A különböző adók, legfőképpen az ún. türelmi taksa kivetése miatt sem az összeírt ~nak, sem az őket befogadó földesuraknak nem állt érdekében a valóságos adatok közlése.) 1700 k. a mo.-i zsidóság legföljebb 3-4000 főt számlált. A 18. sz. első évtizedében a Duna bal partján elterülő megyékben élő ~ zöme, mivel védelmezőik, a nyugat-mo.-i földesurak a Habsburgok oldalán állottak, az előrenyomuló kurucok elől uraival együtt átmenetileg a császári kézen maradt területre menekült. (A Rákóczi hadai elől elfutott, 1709-ben Pozsonyban és Bécsújhelyen összeírt ~ lajstroma kb. 200 családfő nevét tartalmazza, ami kb. 1200-1400 fős zsidó népességnek felel meg.) Ugyanekkor a Rákóczi-uradalmak csekély létszámú zsidósága hűséges marad a fejedelemhez. Rákóczi prefektusai a szabadságharc egész ideje alatt zsidó árendásokkal szerződnek. A ~ posztóhoz, csizmához juttatják a kuruc katonákat, puskacsövekhez és pisztolyokhoz való acélt szereznek, puskaporhoz szükséges salétromot szállítanak. Ők értékesítik külföldön a Nagybányán kiaknázott rezet is. A belgrádi Alboer testvérek élénk kereskedelmet bonyolítanak le a fejedelem megbízásából a Török Birodalommal.

A békés viszonyok helyreállása után az első országos összeírást a további bevándorlás korlátozása céljából 1725-ben rendelte el a helytartótanács. A vonakodó vármegyék 1725–28 között írták össze a területükön élő ~at. A rendkívül hiányos összeírás szerint a családfők száma mintegy 1700 volt. 40-nél több településen a családok száma meghaladta a tízet. Ezeken a helyeken zömmel már kialakulóban volt vagy létrejött a hitközségi szervezet. Az adatok alapján a zsidóság többsége továbbra is a nagy nyugat-mo.-i uradalmak mezővárosaiban, kisebb-nagyobb tömbökben, a Hét községben, valamint Rohoncon és Pozsonyváralján élt. Az ország más részein – kivált az északi, északkeleti megyékben a földesúrral kötött, többnyire szeszfőzési vagy kocsmabérlési szerződés alapján – szétszórtan is laktak azonban ~, falvanként, mezővárosonként maximum 1-2 család. Számuk fokozatosan növekedett, különösen miután III. Károly 1726-ban kibocsátott rendeletében megtiltotta, hogy az osztrák örökös tartományokban élő zsidó családoknak egynél több tagja megházasodhasson és önálló háztartást vezethessen (→zsidó családi törvények). Ennek következtében sok nősülni szándékozó zsidó fiatal vándorolt Mo.-ra, kiváltképp Cseh- és Morvao.-ból. Ők népesítették be Nyitra, Pozsony és Trencsén m. zsidó közösségeit.

Az 1735–38 közölt megismételt országos összeírás, a híres Conscriptio Judaeorum tanúbizonysága szerint tíz év alatt a családfők száma 2531-re, a 10-nél több családból álló zsidó közösségek száma pedig közel 60-ra emelkedett. A Conscriptio Judaeorum volt az első kísérlet a teljes mo.-i zsidó népesség (hallgatólagosan adózási célokból történő) összeírására. (A korviszonyoknak megfelelően végrehajtására csak lassan és hiányosan került sor. Nem történt meg a ~ összeírása Erdélyben, a →Bánságban és a horvát-szlavón területeken. Az elkészült összeírások közül is hiányoznak három megye adatai. Jelenleg 32 megye összeírása ismeretes, 13 megyében a konskripció negatív eredménnyel zárult, vagy a terület eleve tilalmas volt a ~ számára. A kimutatott 12 219 főnél a ~ tényleges száma minden bizonnyal magasabb volt.) Az összeírás tanúsága szerint a családfők 35%-a vallotta magát mo.-i születésűnek.

 A türelmi adó kivetése céljából elrendelt újabb, 1746–48-as személyenkénti összeírás szerint az országban élő ~ száma 14 847 fő volt; Nyitra (2357), Pozsony (2117) és Sopron (1313) m.-ben élt a legtöbb zsidó. (Az ország zsidó népességének tényleges lélekszáma – a fennmaradt uradalmi kimutatások tükrében – a fenti adatnak akár másfélszerese is lehetett.)

A 18. sz.-i Mo. utolsó nagy zsidóösszeírása a dunai monarchia és általában a kelet-közép-európai zsidóság emancipációjában oly nagy szerepet játszó II. József császár híres népesség-összeírásának mellékterméke. Ez az összeírás nem csupán a mo.-i ~ számára, de területi elhelyezkedésükre nézve is értékes adatokat tartalmaz. Mint ismeretes, az uralkodó 1785-ben rendelte el az első, az egész történeti államterületre kiterjedő országos összeírást, amelyet 1787-ben megismételtek. Ez a konskripció már kiterjedt Erdélyre, a Bánságra és a horvát-szlavón területekre. Nem végeztek összeírást a →Katonai Határőrvidéken, de ott a ~nak amúgy is tilos volt megtelepedniük. II. József összeírása szerint a század nyolcvanas éveinek derekán a ~ száma közel 90 ezer, tehát a mo.-i zsidó népesség a század folyamán a legóvatosabb becslés szerint is legalább a nyolcszorosára nőtt.

E szaporulat zömét a (nyugati irányból történő) bevándorlás adta. A 35% „bennszülöttel” (és ezek is nyilván többségükben csak másodgenerációsak!) szemben az 1735–38-ban összeírt családfők 38%-a Morvao.-ból származott. Jellemző módon 1735–38-ban a Duna-jobbparti területeken a családfők 83%-a volt mo.-i születésű, míg a Duna bal partján elterülő megyékben ez a szám – jelezvén a bevándorlás akkori irányát – csak 24,8% volt. (Az 1726 és 1860 közötti közel másfél évszázad során a ~ kisebb-nagyobb hullámokban folyamatosan vándoroltak be Mo.-ra. A 19. sz. elejéig a német államokból, az osztrák alpesi tartományokból, de legfőképpen Morva- és Cseho.-ból, valamint Sziléziából – kb. 70-80 ezer fő –, azután elsősorban keletről. A keleti jövevények, az ún. Galizianerek száma a nyugati bevándorlók kétharmadára, mintegy 50 ezerre rúgott. A keleti és nyugati zsidóság közötti arányok – az előbbiek jóval magasabb termékenységének következtében – csak az első világháború előtti utolsó ötven-hatvan évben tolódtak el kb. 50-50 %-ra a keletiek javára. A nyugati ~ az ország északi és középső részein, míg a keletről érkezők elsősorban az északkeleti részeken és az Alföld keleti szegélyén telepedtek le.)

Mivel a bányavárosok övezete (Szepes, Gömör, Zólyom, Bars, Hont m.) az ország északi részének közepén terült el, és a ~ megtelepedése tilos volt ettől délre is, a Jászságban, a Kis- és Nagykunságban, a Hajdúságban, a korábbi Külső-Szolnok és Heves m.-ben, valamint Csongrád és Csanád m. nagy részében és Bács m. déli részének településein, a katonai határőrvidéknek számító ún. Csajkás kerületben, az ország zsidósága hosszú ideig két különálló részre oszlott, amely egyidejűleg a kettős bevándorlásnak is megfelelt. Maguk a ~ – a nyugati bevándorlóktól származó – korabeli terminológiával oberlandiaknak (oiberlendish: Nyugat-, Északnyugat-Mo., Dunántúl) és unterlandiaknak (interlendish: Kelet-Mo. és Erdély) nevezték magukat. (Az erdélyi zsidóság kialakulása csak a 18. sz. második felében indult meg. II. József uralkodása idején csak a korábbi Alsó-Fehér, Maros-Torda és Szolnok-Doboka m.-kben élt néhány száz zsidó.)

A keleti és nyugati irányból bevándorlók között igen nagy volt a társadalmi-kulturális különbség. A galíciai zsidóság par excellence keleti típusú volt, nem csupán tradicionálisan ortodox, hanem jelentős mértékben azon belül is elkülönülő hászid, míg a nyugati típusú, vallási szokásaiban javarészt neológiára hajló zsidóság távlatilag nyitott volt az emancipációs-asszimilációs folyamatokra. A nyugati zsidóság fokozatos földrajzi térnyerésének feltűnő vonása, hogy nemcsak a határ menti megyékben, hanem az ország belsejében is túlnyomórészt német-sváb területeken, községekben telepedett meg. Ennek a nyelvi okokon túlmenően nyilván az a magyarázata, hogy a nyugati, német kultúrkörből származó zsidóság elsősorban a mo.-i németségben találta meg azt a – hozzá képest meggyökeresedett – réteget, amely megkönnyítette, lehetővé tette beilleszkedését.

A 18. sz. második harmadától a zsidó népesség elhelyezkedésében bizonyos súlyponteltolódás ment végbe. A továbbra is népes nyugat-mo.-i zsidó közösségek mellett jelentősekké váltak a bazini és modori gyülekezetek a Pálffyak, valamint a tatai és pápai közösségek az Esterházyak révén. Megnőtt az ország középső részein élő zsidó közösségek, köztük elsősorban az óbudai Zichy-uradalomban kialakult gyülekezet jelentősége is. Az országnak egyre inkább kulturális-gazdasági központjává váló, de a ~ számára tilalmas Pest-Buda közelében fekvő →Óbuda zsidó népessége különösen a század közepén indult növekedésnek. A 18. sz. közepén Óbuda vált az ország zsidóságának második szellemi központjává. 1785–87-ben az itteni zsidó közösség létszáma 1647 fő volt. Ez a szám és az itteni közösség gazdasági jelentősége komolyan veszélyeztette a pozsonyi gyülekezet primátusát.

Ebben a korban már jól megfigyelhető a mo.-i zsidóságon belüli differenciálódás. A szatmári béke után III. Károly néhány zsidó család – a Schlesingerek, a Keppisch testvérek, Simon Michel (Heine dédapja) és hozzátartozói, Izsák Hirschel famíliája stb. – szolgálatait azzal jutalmazta, hogy privilégiumleveleket állított ki számukra. Ezek a kiváltságolt családok a mo.-i zsidóság valóságos arisztokratái lettek. A királyi védlevél jóvoltából az országban – a ~ számára tilalmas helyek kivételével – bárhol letelepedhettek, megfordulhattak, mindenféle áruval, nyitott üzletben kereskedhettek. A kiváltságlevéllel rendelkező zsidónak nem kellett zsidó jelet viselnie, ugyanannyi vámot fizetett, mint keresztény honfitársa. Vallását szabadon gyakorolhatta, ügyeiben nem a helyi hatóságok, hanem a király képében a Magyar Kamara döntött.

A magyar zsidóság második csoportját a zsidó hitközségek bekebelezett tagjai alkották. Csak a földesúr és a helyi zsidó község beleegyezésével, bizonyos összeg lefizetése ellenében kaphatták meg a felvételi jogot.

A ~ harmadik csoportját szegény, kóborló hontalanok alkották, akiknek ideiglenes gondozása a községek feladata volt, de nem élvezték a községi tagság előnyeit és biztonságát, s állandóan ki voltak téve az ország területéről való kiutasítás veszélyének.

A mo.-i ~ zöme kereskedelemmel foglalkozott. Túlnyomó többségük faluról falura járó vándorkereskedő volt, a falusiaknak pántlikát, kendőt, harisnyát stb. árusított, ill. felvásárolta tőlük a nyúl- és báránybőrt, régi ruhát, ócskavasat. Fölöttük helyezkedett el a boltot tartó kereskedők rétege, akik különféle árukat – pl. értékes portékának számító posztót vagy selymet – árusítottak. Egy részük, az ún. vásározó ~ az ősterményektől a hazai és külföldi iparcikkekig a legkülönbözőbb árukat kínálták a vásárokon. A legfelső, leggazdagabb réteg (távolsági) nagykereskedelmet folytatott. Közülük kerültek ki a kisebb regálék bérlői (kocsma, pálinkafőzés, földesúri vám, rév, malom), a mágnások „házi zsidai”, akik a birtokon megtermelt árukat értékesítették, ill. az uradalom, legfőképp a földesúr és családja külföldi (luxus)áruigényét elégítették ki, adott esetben pedig hiteleket, kölcsönöket folyósítottak a nagybirtokosoknak vagy akár a vármegyének is.

A ~ kisebb része kézműves mesterséget folytatott. A leggyakoribb szabómesterség mellett további jellemző szakmák voltak az üveges, ötvös, könyvkötő, pipametsző, pecsétvéső, azaz már bizonyos luxus-, de legalábbis differenciált igényeket kielégítő foglalkozások. E szakmák művelése leginkább a fejlettebb nyugati és középső területekre volt jellemző. A keleti- és észak-mo.-i megyékben lakó ~ legelterjedtebb foglalkozása az urasági kocsma és pálinkafőzde bérlete volt.

A földesúri joghatóság alá való tartozás nem érintette a korona adójogosultságát. A kamaraszolgaság helyébe a türelmi adó lépett mint a ~ speciális, megtűrésük fejében fizetendő extra szolgáltatása. A pénzszűkében levő kincstár számára kapóra jött a ~tól beszedhető különadó. I. Lipót már 1698-ban kísérletet tett a megtűrésük fejében kirótt „tolerantialis taxa” bevezetésére, ez azonban a megyék ellenállásán megbukott. A türelmi adó gondolatát évtizedekkel később, 1743-ban Mária Terézia újította fel, bár minden bizonnyal ez a szándék húzódott meg az apja, III. Károly által elrendelt 1735–38-as zsidóösszeírás mögött is. A türelmi adó bevezetése, ill. az adó összegének meghatározása a rendek és az országgyűlés hozzájárulása nélkül történt. Sem Mária Terézia, sem utódai nem kérték a császári és földesúri joghatóság alatt álló zsidóság megadóztatásához a nemesség beleegyezését, jóllehet a magyar rendek, általános adómegajánlási jogukra hivatkozva, többször is tiltakoztak (eredménytelenül) a türelmi adó kivetése ellen. A zsidóságot sújtó különadó nem csupán jogi síkon, hanem materiálisan is sértette a nemesi érdekeket, minthogy érzékenyen érintette a nemeseknek a birtokaikon megtelepedő ~tól a földesúri jogvédelem fejében származó jövedelmeit. Összegét – melynek fizetéséért a hazai zsidóság egyetemlegesen volt felelős – 1749-ben évi húszezer forintban állapították meg, ez azonban a ~ létszámának növekedésével, de még inkább a kincstár pénzigényének fokozódásával állandóan emelkedett. Azt, hogy milyen felosztás (repartitio) alapján szedi be a pénzt, a zsidóság maga dönthette el. Jelentős bevétele volt a kincstárnak a zsidó kereskedők által fizetett vámokból is.

A felemás kormányzati politika egyfelől pénzügyi megfontolásokból támogatta a ~ megtelepülését, másfelől mind vallási meggondolásokból, mind a szabad királyi városok polgárságának és általában a →céheknek, a nem zsidó kereskedőknek és iparosoknak a követelésére, az uralkodók időről időre megkísérelték a ~ mozgásterének korlátozását. 1727-ben a helytartótanács eredménytelen javaslatot tett a ~ bevándorlásának megakadályozására. 1737-ben ugyancsak a helytartótanács jelenti Bécsnek, hogy milyen intézkedést hozott a ~ országos „csavargásának” megakadályozására, s egyúttal kéri, rendeljék el, hogy egyetlen zsidó se léphesse át útlevél nélkül az ország határát, akár az örökös tartományokból, akár Lengyelo.-ból érkezik.

A század közepétől – párhuzamosan a türelmi adó bevezetésével és növekedésével – változni, enyhülni kezdett a központi kormányzat ~kal kapcsolatos álláspontja. Mária Terézia 1762-ben rendeletileg eltiltotta a zsidó gyermekek erőszakos áttérítését. 1763-ban felszólította a kat. papságot, hogy ne szedjen stólapénzt a más vallásúaktól. 1764-ben a kormányzat elrendelte, hogy engedjék szabadon azokat az orkutai ~at, akiket 1764-ben Sáros m.-ben az első újkori mo.-i vérvádperben eredménytelen kínvallatással próbáltak beismerő vallomásra kényszeríteni. (A második vérvádra 1791-ben Szilágypéren, a Tisza bal partján elterülő régióban került sor.)

A Moses Mendelsohn (1729–1786) nevével fémjelzett zsidó felvilágosodás és II. József császár mo.-i uralkodásának tíz éve (1780–90) hosszú távon döntőnek bizonyult változásokat indított el az államhatalom (és a társadalom) és a mo.-i zsidóság kapcsolatában is. A korábban a legszorosabb vallási-etnikai egységben élő helyi „natio Hebraica” megindult a 19. sz.-i nyugat- és közép-európai zsidóság többsége által vallott, népiségét megtagadó pusztán felekezetté válás útján. Csak a legfontosabb állami aktusokat tekintve: a →Türelmi Rendelet (1781) kihirdetésekor már készen állt, s 1783. márc. 31-én életbe is lépett a mo.-i ~ra vonatkozó Systematica Gentis Judaicae Regulatio címet viselő szabályozás tervezete, amely a bányavárosok kivételével engedélyezte a ~ szabad letelepedését; a német nyelv érdekében a héber és jiddis nyelv elhagyására kötelezte a ~at; s e célok érdekében elrendelte az állami felügyelet alatt álló zsidó iskolák felállítását; ugyanakkor megengedte, hogy zsidó tanulók keresztény iskolákat is látogathassanak. (Néhány éven belül több mint húsz ilyen ún. Normalschule nyitotta meg kapuit.) Hasonlóképp lehetővé tette, hogy a ~ egyes egyetemi fakultásokat látogathassanak. A rendelet kiadásától számított tíz év múlva az iskolát nem végzetteket eltiltotta az iparűzéstől, kereskedelemtől, földbérlettől. Minden, a céhek által addig makacsul őrzött foglalkozást felszabadított a ~ előtt, s ha maguk művelték, még földet is bérelhettek. Eltörölte az öltözeten viselt megkülönböztető jeleket, bizonyos esetekben engedélyezte a kardviselést is.

Bár a türelmi adó beszedéséről fiskális okokból II. József sem mondhatott le, a megszégyenítő elnevezést 1785-ben a semleges kamerális taksa megnevezéssel cserélte fel. Ugyanebben az évben a ~ kérésére eltörölte az egy forintra rúgó, megalázó, a belső tartomány- és országhatárok átlépésekor csak a ~ által fizetendő ún. személyi vámot, csupán a birodalom határán hagyva meg azt. 1787-ben elrendelte, hogy a következő év január elsejétől minden zsidó köteles német családnevet választani magának (→zsidó családnevek).

II. József halála a ~ helyzetében beállott kedvező változásokat is kétségessé tette, mivel halálos ágyán egyéb rendelkezéseivel együtt zsidó tárgyú rendeleteit is visszavonta.

A városok a ~ újbóli kiűzését és egyben a gazdasági korlátozások visszaállítását követelték. Ezt azonban az udvar és a magyar országgyűlés – lévén, hogy e kérdésben érdekeik közel azonosak voltak – megakadályozta. A De Judaeis c., 1790:38. tc. az 1790. jan. 1-ji állapot fenntartására, ill. visszaállítására kötelezte a városokat (→zsidókra vonatkozó jogalkotás). A maga korában rendkívül nagy fontosságú, előremutató rendelkezés kerek fél évszázadig maradt életben, idővel azonban egyre inkább a ~ társadalmi-gazdasági mobilitásának kerékkötőjévé, emancipációs-asszimilációs törekvéseik korlátozásának eszközévé vált.