Porrá tört, fémoxidokkal színezett üveg, melyet 700-800 ºC-on fém hordozóra (arany, ezüst, réz, bronz, vas) égetnek. Minél nagyobb az üveg ólomtartalma, annál alkalmasabb a zománcozásra. Színezésére különböző fémek oxidjait használják. A porított, színezett üveget massza formájában viszik fel a hordozóra, majd az egyes színeket – a színezőanyag fémje olvadáspontjának megfelelően – külön égetik rá kemencében a zománcozandó felületre. A különböző ~fajtákat a fémalapra való felvitel módja szerint különböztetjük meg. Flavius Philostratus Icones Philostrati c. művében a 2. sz.-ban már ír a barbárok bronzra égetett üvegdíszítményeiről. A középkorból származó legfontosabb forrásunk Theophilus Presbyter Schedula diversarum artium c. műve, mely az egyéb →díszítő technikák mellett ismerteti a ~ készítésének – mind a mai napig használt – technikáit is.

Rekesz~: aranyalapon, vörösrézen vagy ezüstön is alkalmazzák. Az alapra keskeny fémszalagból kis rekeszeket forrasztanak vagy ragasztanak, majd az így keletkezett kis medencéket ~masszával töltik ki. Kiégetés után a ~ felületét és a rekeszek falait egybecsiszolják, így sima, fénylő felületet kapnak. Az aranyalapú rekesz~ot Bizáncban használták először képi ábrázolásra. Éppen ezért csak a →képrombolás utáni időszakból, a 9. sz. második felétől maradt fenn összefüggő emlékanyag (limburgi sztaurotéka, 9. sz. közepe; a velencei San Marco főoltárát díszítő Pala d’Oro, 1105). E hagyomány nagy hatással volt az →Ottó-kor művészetére, így a 11. sz.-i magyar →ötvösségben is fontos szerepet játszott (→Gizella-kereszt, a →Szent Korona alsó része, a corona Graeca, →Monomakhosz-korona). A rekesz~ speciális fajtája a filigrán~ (sodrony~), ahol a rekeszeket sodrott, ún. filigrándrótból alakítják ki, majd ezeket töltik ki a ~masszával. A rekesz~cal ellentétben ennek a felületét nem csiszolják egybe, így a sodronyrekeszek adják a viszonylag sekély zománcozás plaszticitását. Szinte kizárólag dekoratív mustrák készítésére alkalmazzák, többnyire ezüst- vagy aranyalapra. Vlsz. 14. sz. k.-i észak-itáliai műhelyekből terjedt el a használata. Különösen fontos szerepet játszott a 15. sz.-i–16. sz. eleji magyar művészetben, itt érte el kiteljesedett formáját. Jelentős, nagyméretű emléke a →Szent László-herma mellrésze.

Beágyazott ~: a vastagabb fémalapba kis mélyedéseket vájnak, ezeket töltik ki ~masszával. Égetés után csiszolják. Alapja legtöbbször vörösréz. A 12. sz.-tól válik különösen jelentőssé az európai művészetben, főként azokon a területeken, ahol számolni lehet a népvándorlás kori beágyazott ~ hagyományával. Így jelentős a Rajna–Maas-vidék, ill. a Pireneusok két lejtője vidékének (Aquitania) ~művessége. Az utóbbit, fő központja után, már a középkorban limoges-i ~nak nevezték. Itt működtek azok a laikus mesterek, akiknek sorozattermékei kereskedelem útján nagy számban kerültek el Mo.-ra is a 13. sz.-ban, főként a tatárjárás során elpusztult →liturgikus felszerelés pótlásaként (keresztek, ereklyetartók, ládaveretek, tálak). A beágyazott ~ egy fajtája a főleg ezüstön és aranyon alkalmazott vésett aljú ~, amikor a fémalap vésett mintázata áttűnik az átlátszó (transzlucid) ~ alól. 1300 k. jelenik meg a francia és az itáliai ötvösségben, virágzása is a 14. sz.-ra esik. Ezzel a technikával készültek →Erzsébet királyné házioltára szárnyainak képei. Külön fajtája a 14. sz. utolsó negyedében a nem vésett, hanem tűponcolással kialakított minta transzlucid, egyszínű ~cal való borítása. A párizsi udvar környezetének különlegesen finom, mély tűzű ~fajtája az aranyalapú transzlucid rekesz~. Elsősorban apró ruhadíszek készültek e technikával. Fémalap nélküli válfajával jellegzetes, miniatűr üvegablakhoz hasonlítható hatást lehetett elérni. Ez a virtuóz technika már a késő →bizánci művészet hagyományában is jelen volt (a Szt. Korona alsó része), majd a 14–15. sz. burgund udvari művességben tűnt fel ismét.

Ronde-bosse ~: többnyire arany, ritkábban ezüst öntött plasztikus formák (ember-, állat- vagy növényi alakok) teljes felületének ~cal való borítása, miáltal különösen naturalisztikus hatású kis szobrok jönnek létre. Szintén a francia udvar környezetében alakult ki a 14. sz.-ban. Tartóssága nagyban függ a hordozó fém tisztaságától. Egyik datálható, nagyszerű emléke az esztergomi →Mátyás-kálvária. A 16. sz. manierista ötvösségében (→Pálffy-serleg), főként az →ékszereken is kitüntetett szerepet kap.

Festő~: a festészeti technikákra emlékeztető módon egy átlátszatlan (opak) alapszínre ecsettel hordják fel a színes ~rétegeket. Festő~ alkalmazásakor a hátoldalt ellen~cal erősítik meg. A 17. sz.-tól a 19. sz. végéig népszerű technika. Az ún. erdélyi ~ is e típusba tartozó, fehér alapra készült felülfestett ~.