A keresztény közösség számára időjelzésül és vészjelzésül szolgál, istentiszteletre, ill. a közösségi élet különböző eseményeire gyűjti egybe a ~ szavát meghallókat. Megáldás (benedictio) útján tartósan szent jelleget kap, ami kiterjed zengésére is. A ~ szava az emberi imádságot jelképezheti, Isten hangjaként az áldás továbbítója. Középkori magyarázat szerint a ~ az evangéliumot hirdetők száját, a ~ nyelve az ő nyelvüket jelképezi. A ~ot a keresztséghez hasonló rítussal fölszentelik, patrónusáról (angyal vagy – főként női – szent) elnevezik.

A latin források a leggyakoribb és legáltalánosabb campanán kívül signum (jel), clocca, nola, caccabulum, a kisebb ~okat és csengőket pedig tintinnabulum néven is említik. Magyar ~ szavunk feltehetőleg honfoglalás kor előtti török átvétel (eredetileg ’üst’-öt jelentett); első írásos előfordulását 1211-ből ismerjük.

Mint imára szólító jelzőeszköz a ~ legkorábban az észak-afrikai szerzetesi közösségekben tűnt föl. (A signumot említő 4. sz.-i egyiptomi kopt adatok azonban vlsz. még nem ~ra, hanem a keleti →szerzetességben ma is használt fa szémantronra – fakalapáccsal ütögetett falapokra – vonatkoznak.) Európában az ír egyházban kezdtek legelőször ~ot használni: a 6. sz.-ban elterjedt volt a vaslemezből készített, szögletes kolomp, de a korabeli források már ekkor tudnak ~öntéssel foglalkozó szerzetesekről is. A ~készítés másik korai központja Dél-Itália volt. A kontinensen a legkorábbi bronzból öntött ~ok maradványait a 8–9. sz.-ból ismerjük. A keleti egyházban a 9. sz.-ban jelentek meg az első ~ok. Használatuk Nyugaton ekkorra általánossá vált, a 7. sz.-ban már nemcsak a monostorokban harangoztak, hanem a plébániatemplomokhoz is sorra épültek a ~tornyok. Az imára harangozás szokását a hagyomány Sabianus pápa 605. évi rendelkezéséhez köti, melyben napi hét alkalommal, az →imaórák időpontjára írt elő harangozást. A 8. sz.-tól szokásban volt a haldoklókért való harangozás, a halottat is ~szó mellett kísérték a temetőbe, s harangoztak egyházi elöljárók halálakor, ünnepi körmenetek alkalmával, püspökszenteléskor és a püspök ünnepélyes bevonulásakor is. A városi plébániatemplomok ~használatáról Nagy Károly rendelkezett (802): a papok számára előírta a harangozást, hogy ezáltal szólítsák istentiszteletre a népet. A reggeli és esti harangozást II. Orbán pápa rendelte el először a 11. sz. végén, majd a 13., ill. a 14. sz.-ban pápai bullák tették kötelezővé az esti ~szókor elmondandó Üdvözlégy és Úrangyala imádságot. A későbbi keletű déli harangozás III. Calixtus pápa 1456. jún. 29-i Bulla orationumához (az ún. Imabullához) kapcsolódik, melyben könyörgésként a török ellen harcolók győzelméért, a három órai és az esti ima között háromszori harangozást rendelt el. →Hunyadi János júl. 22-i nándorfehérvári győzelme után kezdődött meg, pápai segédlettel, a rendelet átértelmezése, melynek során a könyörgésből hálaadás lett. Ehhez nagyban hozzájárult az is, hogy az Alpokon túlra előbb jutott el a nándorfehérvári diadal híre, mint a pápai bulla (Bécset kivéve, ahol gyakorlatilag egy időben értesültek mindkettőről). III. Calixtus egy évvel később aug. 6-át, mely napon Hunyadi győzelmének hírét vette, az egész keresztény világ számára ünneppé nyilvánította, ami szintén erősítette azt a hiedelmet, hogy a harangozást is ez alkalomból rendelte el. A változást végül is VI. Sándor pápa szentesítette 1500-ban azáltal, hogy a török ellen elrendelte, örökre szólóan, a déli harangozást az év minden napján.

Bizonyos alkalmakkor tilos volt a harangozás. A latin liturgiában a 9. sz.-ig visszavezethető a →húsvéti harangozás tilalma: →nagycsütörtök estétől →nagyszombat éjszakáig a gyász jeleként tilos a ~, csengő használata, helyettük szémantronokat vagy fából készült kereplőket használtak. Az egyházi kiközösítést ~szó mellett hirdették ki, de ezt követően az interdiktum alá eső területeken tilos volt harangozni. A 18. sz.-ban, II. József uralkodásáig a prot.-oknak tiltották a ~ használatát, a birtokukban levő darabokat elkobozták. Paradox módon a feloszlatott szerzetesrendek ~jai közül sok később éppen prot. egyházakhoz került, kárpótlásul a korábban elvettért.

A harangozásnak fontos szerepe volt a liturgián kívül is. A felszentelt ~nak apotropaikus (rontás ellen védő) erőt tulajdonítottak, ezért harangoztak vihar és jégeső elhárításáért. Minden ~ot meghúztak →koronázás és királyi bevonulás alkalmával. A jelentősebb városokban volt ~ja a →városházának is, ez jelezte a tanács összehívását, de gyakran az óra~ szerepét is betöltötte. ~szóval adták tudtul a vásár kezdetét és végét, a bírónak és a szenátus tagjainak megválasztását, az uralkodó halálát, a súlyos ítéletek végrehajtását. Veszedelem (ellenség, tűzvész, árvíz, sáskajárás) esetén a ~ok félreverésével figyelmeztették a lakosságot. A középkorban a leprások csengettyűszóval jelezték közeledtüket az egészségeseknek. A ~hoz különféle hiedelmek és népszokások kötődnek. A település ~ja magát a települést is jelképezte, ezért ellenség közeledtekor a ~okat gyakorta leszerelték és elrejtették.

Mo.-ra a kereszténység felvételével egy időben kerülhettek az első kultikus célú ~ok. Szt. István idején már nem egy szerzetesi templomnak és püspöki székesegyháznak volt ~tornya. A ~használat a 13. sz.-ban nálunk is általánossá vált, ekkor már többnyire toronnyal együtt épülnek a templomok, s nemcsak a forrásokban válik gyakorivá a ~ok említése, hanem tárgyi emlékek is nagyobb számban maradnak fönn. A legkorábbi ~ok minden bizonnyal importdarabok voltak, de régészeti adatok (esztergomi, somogyvári, dömösi, feldebrői, pusztaszeri ásatások) bizonyítják, hogy a 12. sz.-ban már idehaza is folyt ~öntés. A Mo.-on fennmaradt legrégebbi ~ vlsz. a 11. sz.-ban ( a legújabb német szakirodalom szerint 1000 k.) készült, s Csolnokon, a Hruscsó dűlőben került elő a földből (Esztergom, Balassa Bálint Múzeum). Formája méhkasra hasonlít, szemben a szegedi Móra Ferenc Múzeumnak a Ruzsa melletti Keresetpusztáról származó, 12–14. sz.-i, erősen megnyúlt, karcsú, cukorsüveg alakú darabjával. A régészek rekonstrukciói meglehetősen nagy ~ok mo.-i készítésére is engednek következtetni, de az Árpád-kori falusi templomok ~jai – a keresetpusztaihoz hasonlóan – többnyire kisméretűek lehettek.

A legrégibb ~okon nincs semmilyen felirat vagy díszítés, így keletkezésük idejére csak formájukból következtethetünk. Az 1000–1200 közötti időszakban méhkas alakú ~ok készültek. A ~öntésnek ezt a korai technikáját, melynek lényege a viaszveszejtéses formakészítés, Theophilus Presbyter 12. sz. eleji traktátusának (Schedula diversarum artium) jóvoltából pontosan ismerjük. Először agyagból kialakították a belső magot, majd viaszból vagy faggyúból megmintázták a ~ot, s ezt kívülről agyagköpennyel borították. A kiszáradt formát öntőgödörben kiégették: ekkor a megolvadt viasz kifolyt, s helyét az öntőgödör melletti olvasztókemence megcsapolása után a bronz foglalta el.

Az öntés technikája 1200 k. változott meg. Ekkortól a belső magra nem viaszból, hanem agyagból formálták meg a ~ot, s csupán a felirat és a díszítés készült továbbra is viaszveszejtéses eljárással. A ~ kívülről ekkor is agyagköpenyt kapott. Kiégetés után ezt a külső köpenyt leemelték, és eltávolították az alatta lévő agyag~ot, majd a magra visszahelyezték a külső köpenyt, a kettő közötti rést pedig kiöntötték bronzzal. Ez a technika a ~ok formáját is megváltoztatta, mert felfelé keskenyedő, kúpos formát igényelt. A mai ~ok alakjának lényegében megfelelő ~ok a 15. sz.-tól készülnek. Anyaguk, a ~bronz évszázadok óta lényegében változatlan: 20-23% ón, 77-80% réz; ezüsttartalmuk csak babona.

A 14. sz.-tól vált általánossá, hogy a ~okat felirattal látták el. Az egyes műhelyek munkáit az alkalmazott díszítőmotívumok, feliratok alapján lehet megkülönböztetni. Kedvelt volt a levél- és indamotívumok által keretelt minuszkulás felirat és a szentek alakjai. A feliratok latin nyelvűek, s általában Krisztus királyt és Máriát dicsőítik. Az első magyar feliratú ~ Mátraverebély számára készült 1605-ben. Fontos szempont a dekorativitás: ha kisebb a ~, elhagynak szavakat, betűket, ha nagyobb, megismételnek egy-egy szakaszt. A közismert „Vivos voco, mortuos plango, fulgura frango” (Az élőket hívom, a halottakat siratom, a villámokat megtöröm) felirat mo.-i harangon a 19. sz. előtt nem fordul elő.

A források 1240-ben említik az első név szerint ismert ~öntőt, Henrik mestert, Pesten. Nagy Lajos király a visegrádi nagy ~ öntéséért adómentességet ad Konrád mesternek és testvéreinek 1357-ben. Selmecbányán és a közeli Bakabányán a 14. sz. második felében már egy-egy ~öntő működött. Pozsonyban 1440-ben szintén volt öntőház, ebben Hunyadi János számára is dolgoztak. Iglón az 1360-as, Kassán az 1390-es évektől, Bártfán 1424-ben, Besztercebányán az 1480–90-es években tudunk ~öntők tevékenységéről. Erdélyben Nagyszeben volt a legkorábbi és a 16. sz. első feléig a legjelentősebb központ, de a 15–16. sz.-ban Nagyváradon, Segesváron és Brassóban is működött öntőház, e két utóbbiban ~- és ágyúöntés egyaránt folyt. Noha ekkorról már sok mesternevet ismerünk, a ~öntők kevesen voltak ahhoz, hogy saját →céhet alapíthassanak, ezért a 16. sz.-tól a rokon szakmák (lakatos, kovács, vasöntő, a 17. sz.-tól ónműves) valamelyik céhéhez csatlakoztak. A mesterek a városok megbecsült polgárai, a tanács tagjai voltak, akik gyakran egy tucatnál is több segédet foglalkoztattak. A ~- és ágyúöntés az alapanyag és az öntési technológia hasonlósága miatt egy szakmának számított, az öntőház profilja mindenkor a szükségletekhez igazodott. Nemegyszer előfordult, hogy ~ból öntöttek ágyút, s volt példa a fordítottjára is. Az öntést a nehézkes és a harangra nézve veszélyes szállítás miatt olykor nem öntőházban, hanem a helyszínen, szabad téren végezték. A nyersanyagot, a kellékeket a megrendelő biztosította, a füzérdíszt, a betűk öntőformáit a mesterek vitték magukkal a készítés helyszínére.

Az ország három részre szakadásával a különböző országrészekben más-más irányt vett a fejlődés. A hódoltságból menekülők sokszor magukkal vitték templomuk ~ját is. A többi területen is egyre ritkább volt a csupán ~öntéssel foglalkozó mester: ekkor már sokkal fontosabb feladatuk volt az ágyúkészítés. I. Rákóczi György Sárospatakon és Gyulafehérváron dolgozó mesterei szintén készítették mindkettőt, az ország középső részét, az Alföldet is ők látták el. A pataki öntőházról számos adat maradt fenn, tudjuk, hogy itt kb. 80 ágyút és mintegy 10 ~ot öntöttek; ~jaikat hosszú, barokkos fordulatokban gazdag felirat díszíti. A Dunántúlra többnyire stájer munkák, az ország nyugati részébe pedig bécsi ~ok kerültek. A Nürnbergből érkezett Balthasar Herold (1620–1683) Pozsonyban és Bécsben is készített ~okat a 17. sz. második harmadában, de szobor öntésére is vállalkozott. A királyi Mo.-on Gömör m.-ben volt a művesség központja, itt készült a mátraverebélyi ~ is. A kisebb, szegényebb településeken találkozhatni vándorló kontárok munkáival is. Működésük magyar sajátosságnak is tekinthető, s a 18. sz. közepéig követhető. Nem műhelyben, hanem a megrendelés helyén (udvar, kert), öntöttek, s nemcsak az öntőformát készítették helyben, hanem a bronzolvasztó kemencét is. Többnyire kicsi, 15-20 kg-os darabokat készítettek, minden díszítmény nélkül, kezdetleges módszerekkel. Felirataik, melyekben megörökítik a készíttető személyét, általában magyar nyelvűek, sokszor rossz helyesírásúak. A vándor ~öntők közül nem egy kisnemes, nemzetiségük magyar, míg a városban működő mesterek többnyire német, esetenként (Sárospatak) lengyel nemzetiségűek.

A török kiűzése után Budán, a püspöki székhelyeken (Eger, Pécs, Nagyvárad) szinte azonnal megindul a ~öntés. A nagyobb központok egy-egy területet látnak el: a 18. sz.-ra Bécs a Dunántúl északi részét, Buda a Duna–Tisza közét, az alföldi településeket, a Dunántúl keleti vidékeit, Kassa és Eperjes pedig a Felső-Tisza vidékét. A 17. sz. végétől a ~okat olykor készletből vásárolják. Erdélyben, az Alföld keleti részén jelentős marad a vándorló mesterek működése. A művesség virágkora a 19. sz. közepére tehető.

A ~öntők védőszentje az ír Szt. For(c)kernus, de helyenként a bányászok, kohászok és tüzérek közismert védőszentjét, Szt. Borbálát is az ágyú- és ~öntők partónusaként tisztelik.

Lásd még: →időszemlélet.