A legnagyobb számban fennmaradt ékszertípus; az összetartozás, az örökkévalóság, a folyamatosság szimbóluma. Nem csupán díszítő, hanem rangjelző, hitelesítő funkciója is volt. Heraldikai szerepben is előfordul: a Hunyadiak jelvénye a csőrében ~t tartó holló. A ~k kiképzése mindig követi az adott korszak ötvösségének kedvelt technikáit, kőfoglalási eljárásait. Viselésének módja az idők során változott. Míg a középkorban gyakran viseltek ~ket a középső és az utolsó ujjpercen, a 15. sz. vége után ez a szokás eltűnt. Nemcsak a kézen, hanem zsinórra fűzve, kalapra, ruhára varrva is hordhatták a ~ket, ami vlsz. a ~ adott, de a tulajdonosnak nem mindig megfelelő mérete miatt volt gyakori.

Pecsét~. A 11. sz.-tól igen gyakorivá válnak az elöl elkalapált, kiszélesedő vagy ráforrasztott korongfejes, többnyire bronzból készült ~k. Ezeken gyakran vésett állatalakok láthatók körirattal vagy anélkül. Az ábrázolások a 13. sz.-ra fokozatosan heraldikai motívummá alakulnak. Bár formájuk a →pecsétekét követi, pecsétlésre a sekély vésés miatt sok példány alkalmatlan volt. Elképzelhető, hogy a 11–13. sz.-ból nagy számban fennmaradt kettős keresztes ~k egyfajta →zarándokjelvények voltak. Valódi pecsét~vel csak a 12. sz. második felétől találkozunk, a 17. sz.-tól nagyon nagy számban maradtak fenn. Az ábrázolások alapján tudjuk, hogy többnyire a jobb kéz mutatóujján viselték, de Mátyás király pl. kisujján hordta pecsét~jét. Általánosan viselt ~típus. A 16. sz.-tól egyre többször vésett →drágakő a ~ feje.

Főpapi ~. Az →érsekek, →püspökök, apostoli protonotáriusok előjoga, hogy ~t viseljenek. Eredetileg a bal, később a jobb kéz gyűrűsujján hordták. A 7. sz.-i milánói szinódus határozata alapján csak aranyból készült, vésetlen drágaköves ~ lehetett. A 12. sz.-tól a püspöki liturgikus öltözéknek is része (→főpapi jelvények). Legtöbbször zafír- (a szüzesség, a lelki tisztaság szimbóluma) vagy ametisztkő díszítette, de a 17. sz. végétől egyre több a gyémántos főpapi ~. Sándor váradi püspök (1219–30) ~jét nagy görög zafírgemma, Lodomér esztergomi érsekét (†1298) kúpos, nyolcszögű zafír díszítette (egykor az Andrássy-gyűjteményben). A 13. sz.-tól az apátok is viselhettek ~t, de csak a késő középkorból maradtak fenn ilyen apáti ~k. A főpapi ~t általában nem temették el viselőjével, sőt a középkori Angliában és Franciao.-ban a tulajdonos halála után a kincstárra szállt.

Eljegyzési és jegy~. Az antik Rómából ered az eljegyzések ~vel való megpecsétlésének szokása. Plinius szerint vas~t használtak, de a késői császárkorban ezt aranykarika váltotta fel. A pogány szokás a keresztények körében is tovább élt: Szt. Ágnest és Alexandriai Szt. Katalint is ~vel jegyzi el Jézus. Jézus misztikus jegyesei a szerzetesnők is, akik beöltözésükkor kapják többnyire egyszerű karika~jüket. Ugyancsak az antikvitás óta ismert szokás szerint a jegy~t a bal kéz gyűrűsujjára, a középső ujjpercre húzták. Úgy hitték, innen ér vezet a szívhez. A 15. sz. táján kezdték a jegy~t a jobb kéz gyűrűsujján viselni. A késő középkorig csak a menyasszony kapott vőlegényétől ~t. Mo.-on a kézfogót követően történt a ~váltás: a vőlegény ~jét a menyasszony egy díszes kendőre fűzött másikkal viszonozta. A jegy~ általában nem személyes ékszer volt, gyakran öröklődött, akár több nemzedéken át. A 17. sz. előtt a jegy~k általában gyémántkövesek voltak: a →gyémánt mint a legkeményebb kő a frigy tartósságát, megbonthatatlanságát szimbolizálta. Mátyás esküvőjén Beatrix koszorúra fűzött hatalmas gyémántos ~t adományozott vőlegényének. Ugyancsak jegy~ lehetett az a mesteri, zománcos, ötkúpos gyémánttal díszített ~, mely a hagyomány szerint Izabella, Szapolyai János felesége tulajdona volt (egykor az Andrássy-gyűjteményben). Mo.-on a gyémánt mellett kedvelték a rubint is mint a házassági ~k díszét. →Balassi Bálint a →Balassa-kódexben fennmaradt Második és Harmadik éneke tanúsága szerint egyik szeretőjétől rubinnal kirakott, középütt gyémánttal ékesített ~t kapott, míg a másiknak fekete zománcos gyémánt~t küldött. Eszerint a 16. sz. vége felé mind férfi, mind nő küldhetett szerelme jeléül – nem feltétlenül jegy~ként – ~t kedvesének. A 16. sz. különleges formájú jegy~je volt az ún. iker~: két, egymásba fonódó sín, belső oldalukon Máté evangéliumából vett idézettel (19,6): „Amit Isten egybeszerkesztett, ember el ne válassza.” Gyakori díszítőelem a 16–17. sz.-i jegy~kön a két egymásba fonódó kéz is. A 17. sz. után terjed el a sima karika mint jegy~, belső oldalán többnyire bevésett emlékfelirattal, dátummal. Mindennapos viselete csak a 19. sz.-tól válik általánossá.