A
középkorban ritkák voltak a ~ek, elsősorban a ruházat rögzítésére, zárására
viseltek különböző csatokat, →boglárokat. A ruhakivágás nagyobbodásával, a 13.
sz. végétől jelennek meg nagyobb számban ~nek nevezhető →ékszerek. A késő
középkor folyamán nem annyira ékesség voltuk, hanem rangjelző szerepük volt
fontos. A 16. sz.-tól a művészek, követek, udvari emberek kitüntetésének egyik
formája volt az aranylánc adományozása, de a világi →lovagrendek
díszöltözékeinek is meghatározó eleme volt a rendi lánc. A különböző városi,
testületi tisztségviselők (polgármesterek, egyetemi elöljárók) díszláncai ennek
a típusnak kései leszármazottai.
A
kora újkori forrásokban általában nyakravalónak neveztékazt az
ékszert, melyet a nyakra akasztottak, s amelynek elülső részét többnyire függő
díszítette. A kifejezés általános értelmű használatára utal, hogy textíliák
között is találkozunk vele (→nyakravaló).A 16. sz. végének udvari
viseletében gyakori volt az egyszerre viselt több, különböző méretű ~. Ezek
közül a szorosabb, általában a nyak vonalára illeszkedő típussal (carcans,
carcanet) azonosíthatjuk a nyakszorítót, torokszorítót. Az
ilyen ékszerek készülhettek drágaköves, bogláros elemekből, de lehettek egyszerű
gyöngysorok is. Az utóbbi látható Nádasdy (I.)
Tamásné Kanizsai Orsolya képmásán (1560, MNM).
A
legelőkelőbb nyakra való ékszerek a nyakbavetők voltak. E kifejezés,
mely a 17. sz. közepétől már ritkábban fordul elő, drágakővel, gyönggyel
gazdagon díszített, vlsz. a vállra boruló ékszert jelentett. A fegyverek között
említett nyakbavető pallos, lóra való nyakbavetők alapján arra következtethetünk,
hogy olyan, hosszabb ~ lehetett, melyet a fejen áthúzva öltöttek fel, tehát
viseletkor a vállon kiterült. A láncok és a nyakbavetők közötti fő
különbség vlsz. a hossz volt. A 17. sz.-i magyar főúri viselet jellemző ékszere
volt a többsoros gyöngy ~, mely a ruhaderékon folytatódva a derekat is
körbefonta (Nádasdy [I.] Pálné Révay Judit
képmása, 1633, MNM).
A
16. sz.-ban az előkelők öltözékét főként a spanyol Habsburgok udvara határozta
meg. A 17. sz. közepétől azonban a francia udvar veszi át a divat irányítását.
Az ottani udvari viselet hatására terjedtek el Európa-szerte a különböző méretű
és anyagú szalagcsokrok mint az öltözék legfőbb díszei. Ezek általában függők
vagy olyan mellrevalók (Brust Stuckhl) voltak, melyek a dekoltázs
középrészét díszítették. Függhettek ~ről, de hordhatták őket a ruhára tűzve
vagy textilszalagra fűzve is. A 17. sz. végén a nyugat-mo.-i udvarokban is
viselték drágaköves, elsősorban gyémánttal díszített változatukat (Esterházy [I.] Pálné Thököly Éva képmása, 1690, MNG).
A
18. sz.-i mo.-i ékszerviseletben nemcsak a tárgyak és nyomukban egyes formák,
hanem a viselési mód szívós továbbélése is megfigyelhető. Vlsz. a magyar
öltözéknek az immáron gyorsan változó francia divattól eltérő jellege
magyarázza mindezt. A század végének klasszicizáló öltözékéhez már gyakrabban
viseltek az új divat szerinti, áttört, csipkeszerű ~et, többnyire hozzá tartozó
fülbevalóval együtt.