A viszonylag szegényes mo.-i →történetírás alkotásai közül csak igen kevés sorolható be egyértelműen a historiográfiai műfajok: az évkönyvek, krónikák és geszták merev meghatározásai közé. Igaz, a műfajok elnevezésének egykorú használata Nyugat-Európában is ingadozó és esetleges.

A szigorúan kronologikus elrendezésű, évek szerint haladó évkönyv műfaja a 8–9. sz.-i frank birodalmi évkönyvekre nyúlik vissza. Nyugat-Európában széles körben elterjedt volt, Mo.-ról azonban egyetlen emléke maradt fenn, a →Pozsonyi évkönyv. Nem zárható ki, hogy az Altaichi Évkönyvek részletes mo.-i hírei egy mára elveszett hazai annalest használtak forrásként. Bizonyos évtizedek eseményei a 14. sz.-i →krónikakompozícióban is az évkönyvekre jellemző tömörségben maradtak fenn, feltételezhető tehát, hogy ezek a részek valamilyen évkönyvön alapultak.

Bár a legkorábbi fennmaradt hazai történeti művek közül →Anonymus és →Kézai Simon műve a gesta szót viseli címében, mindkettő közelebb áll a krónikához, minthogy egy hosszabb időszak meghatározott szempont szerinti, alapjában időrendet követő történeti ábrázolását nyújtja. Anonymus műve témáját tekintve pl. a Widukind alkotásával jellemezhető ún. nemzeti (gens-)történeteket bemutató geszták közé sorolható, míg Kézai alkotása sajátosan vegyíti a geszta, a krónika és a jogtörténeti traktátus műfaját. Az európai történetírás klasszikus geszta műfaja – amennyiben az apátok, püspökök főleg egyes egyházakhoz kapcsolódó tetteit örökítette meg – nálunk teljességgel hiányzik. Az egyes egyházi alapítástörténetek szakralizálására, mitizálására nálunk is megvolt az igény, így az ilyen vonatkozású részek – pl. a váci alapítástörténet – bekerültek a 14. sz.-i krónikakompozícióba. A klasszikus nyugati geszták – Flodoardus reimsi egyháztörténete (948–952) éppúgy, mint a St. Bertin-i (961) vagy a lobbes-i (980 k.) – őriztek meg értékes híradásokat a kalandozó magyarokról. A hazai szakirodalom a magyar krónikákat mind gesztaként emlegeti. Anonymus művére hatással volt a Franciao.-ból elterjedt ún. regényes geszta. A krónikakompozícióba szintén bekerült a regényes, terjedelmes, irodalmilag és művelődéstörténetileg rendkívül értékes, különböző korokban tovább bővített Salamon–László-történetet is, amelyet a →Gesta Ladislai regis rekonstruált címmel szoktak emlegetni.

A mo.-i egyházi rendtörténeti irodalom kimagasló alkotása →Gyöngyösi Gergely (és →Hadnagy Bálint) évkönyveken alapuló pálos rendtörténete, a Vitae fratrum, valamint a Szalkai Balázs által elkezdett obszerváns ferences rendtörténet (→Ferences krónika). A 16. sz. elején a kartauziak is megírták menedékszirti kolostoruk történetét (→Kartauzi kolostortörténet).

Világkrónika Mo.-on egy kivételtől, Johannes de Utino Drági Tamás-féle átszerkesztésétől (→Drági Tamás világkrónikája) eltekintve a 16. sz.-ig nem született, a műfaj klasszikus alkotásai: Viterbói Gottfried, Troppaui Márton, Beauvais-i Vince stb. nagy terjedelmű, olykor többkötetes művei azonban a könyvjegyzékek tanúsága szerint minden jelentősebb gyűjteményben előfordultak. Az első magyar nyelvű világkrónika, bencédi →Székely István Chronica ez világnak jeles dolgairól c. műve 1559-ben jelent meg Krakkóban.

A késő középkorban kialakult tartományi krónika legkorábbi, vegyes műfajú mo.-i példája a →Szepesszombati krónika. E rövid terjedelmű, 1457 k. íródott német nyelvű mű a 997 és 1457 közötti magyar történelmet foglalja össze, s a szepességi →németekre vonatkozóan számos helyi eredetű, önálló adatot tartalmaz.

A világi személyek életírása, a vita – eltekintve a Nagy Lajos királyra vonatkozó művektől (→Küküllei János stb.) – nemigen honosodott meg. Más a helyzet az egyházi célú életrajzzal, a legendával, amely a középpontjába állított személy szentségének bizonyítása céljából íródott. A korai magyar szentek legendáit, egyéb források híján, elsőrangú történeti forrásként kénytelen kezelni a hazai kutatás (→István-legendák, →Imre-legenda, →Gellért-legendák, →Zoerard és Benedek legendája, →László-legendák). A liturgikus célú irodalmi alkotások közül kiemelkedik Szt. István 1290 k.-i verses históriája (Officium S. Stephani regis Hungariae).

A királytükör egyetlen hazai példája, az Imre hercegnek szánt →Intelmek Szt. István udvarában született, vlsz. az 1010–25 közötti években.

Sajátos műfaj volt a →levél (epistola), amely jelentés, beszámoló (lásd Riccardus és →Julianus leveleit) vagy emlékirat (Rogerius) funkciójában lényegretörően, a krónikák műfaji kötöttségeitől mentesen adott képet választott tárgyáról.

A modern emlékiratszerzők előfutárának tekinthető a szepességi →Martinus Libicensis, aki 1451–52-ben a bécsi skót bencések monostorában párbeszédes formában vetette papírra életét, benne mo.-i élményeit (Senatorium). Az első női emlékirat szerzője, →Kottanner Jánosné, a →Szent Korona 1440. évi elrablásának nem csupán elbeszélője, hanem aktív résztvevője is volt.

Máig vitatott kérdés, hogy milyen lehetett a magyar →hősepika. Bizonyos, hogy volt ilyen, Anonymus krónikája is határozottan utal rá, amikor a regösök énekéről tesz említést. Jellemző, hogy Botond mondáját Anonymus még nem, de Kézai Simon már megörökíti művében. Az anyanyelvű hősénekeket a szóbeli hagyomány tarthatta fenn. Az első ránk maradt hosszabb szövegű emlék a némelyek által vitatott hitelű →Szabács viadala és a →Csáti Demeternek tulajdonított Pannóniai ének. A középkori magyar történelemre vonatkozó nem mo.-i költészeti emlékekre a legkorábbi példa a Lech mezei német győzelmet dicsőítő korabeli latin nyelvű ének, a Modus Ottinc a 10. sz. végéről. A legrégibb egészében fennmaradt világi tárgyú mo.-i költemény az ismeretlen szerzőjű Siratóének Magyarországról, mikor a tatárok elpusztították, vélhetően közvetlenül a tatárjárás után, legkésőbb 1242-ben íródhatott. E műfaj későbbi jeles emléke a Mátyás-korabeli Michel Beheimnek többek között az 1459. évi körmendi csatát megörökítő elbeszélő költeménye.

Múlt és jelen, igazság és hazugság szétválasztásának kísérlete, ill. egymásba csúsztatása a középkori historiográfia sajátossága. A hitelességre való törekvés összekapcsolódott a műfaj és a nyelv megválasztásával. Ugyanannak a műnek népnyelvű változata, pl. a német Kaiserchronik, sokkal több anekdotikus, mondai elemet tartalmazott, mint a komolyabb, latin változat. Az anyanyelvű történetírás hiánya is oka lehet tehát a mondai elemek csekély jelenlétének a hazai latin historiográfiában. A középkori krónikásokban mélyen élt a világ történetiségének tudata. Ebből következett az emberek és birodalmak-korszakok váltakozásával, változékonyságával számoló középkori dinamikus szemlélet, amely mindvégig az időtlen és ahistorikus örökkévalóság felé tekintett. Ez ösztönözte őket a hamis és kitalált információkkal való szembehelyezkedésre (lásd Anonymus vagy Kézai Simon, később →Bonfini saját forrásaikra vonatkozó kritikai megjegyzéseit), még ha igazságfogalmuk alapjaiban különbözött is a későbbi korokétól. A történetiségnek az érett középkor társadalmában rendkívül jelentős szerep jutott. A változó befogadói elvárások miatt a történeti szövegeket mindig újra kellett írni. Ugyanakkor erőteljesen érvényesültek a történetírás teológiai vonatkozásai is; annak exegetikus és allegorikus megközelítései a teológián alapultak, s ebben az összefüggésben egy esemény történeti kontextusa csak a szöveg első olvasata, felületes megközelítése, primus et simplex intellectus volt. Mindebből az is következett, hogy a történelmi eseményeket érdemesnek tartották minél alaposabban megismerni, hiszen a történelemnek üzenete, tanulsága volt az örök élet után törekvő emberiség számára. Az ideálokat és példákat a múlt szolgáltatta a jelennek. A műveket mindig a kortárs olvasóknak szánták. Az eszményeket és a tanulságokat változatlannak tekintették, a keresztény etikai normák állandóak voltak. Az üdvtörténeti dimenziók azonban nem zárták ki a napi aktualitások iránti fogékonyságot és azt az igényt, hogy e művekkel a napi politikai problémák, jogbiztosító funkciók megoldását, ill. érvényesülését segítsék elő. Ilyenkor a történeti események rendező elvét a jelen társadalma és annak elvárásai diktálták. A nép, nemzetség, püspökség vagy éppen város mitikus eredetéhez való tudatos visszanyúlás nemcsak öncélú historizálás volt, hanem a tekintély, az autoritás, a jogbiztonság, azaz a világ rendje megteremtésének eszköze is. A történelem az ideológiai és politikai érvrendszer nem lebecsülendő részét alkotta, s e mögött határozott múlttudat és a múlt tudatos megbecsülése állt. A múlt a középkor embere számára az üdvtörténet révén a jelen szerves részét alkotta, morális tanulságai közvetlenül alkalmazhatók voltak a mára. A múltban élő jelen a kulcsfogalma az érett középkor historiográfiájának, hiszen maga a történetkép gyakran sokkal többet árul el a megrendelőkről és az alkotókról s általában véve a mű megszületésének koráról, mint a tárgyául választott múltbeli időszakról. Ez magyarázza a hazai történetírásban az őstörténet és a régmúlt európai összehasonlításban is meglepően magas arányát, vagyis azt, hogy a jelen tárgyalása helyett vagy mellett miért vállalkoztak az elmúlt időszakok aktualizálására.