A pápai udvar szóhasználatában a világi hatalmak és képviselőik jellemzésére gyakoriak az olyan fordulatok, mint „a keresztény hit védelmezője, terjesztője, pajzsa, zászlóvivője” stb. Erre különösen a szentföldi keresztes hadjáratok, a hispániai Reconquista (1143: Hispánia mint a nyugati egyház védelmezője), majd a balti térségben folyó hitterjesztéssel és az eretnekek elleni harccal kapcsolatban, ill. a pápai államnak tett szolgálatok elismeréseképpen vagy arra való buzdításként került sor, pl. I. (Nagy) Lajost „Krisztus védőpajzsának”, „a római egyház evilági jobbjának” nevezték.

A minden korábbinál súlyosabbnak bizonyult, 1241–42. évi tatár támadás idején tudatosult először a magyar királyi udvarban, hogy az ország geopolitikai helyzete folytán propagandisztikus céllal hivatkozhat a keresztény Európát védelmező szerepére. IV. Béla ekkor írott leveleiben az ország szerepét falhoz (murus) hasonlítja, s érvelésében a Duna folyónak mint az „ellenállás” vizének is szerep jut.

A törökök előrenyomulása következtében az udvari propaganda a ~t Mo.-ra aktualizálta, a toposz a törökök kiűzéséig használatban maradt. Nemcsak Mo.-ra, hanem királyára is alkalmazták. XXIII. János pápa pl. 1410-ben Zsigmond magyar királyt nevezte a keresztény hit bevehetetlen kőfalának. 1440-ben I. Ulászló magát nevezte a kat. hit védelmében a hívek kőfalának és pajzsának (murus et clipeus), III. Calixtus pápa 1458-ban Szilágyi Mihályt és →Hunyadi Jánost a kereszténység védőbástyájának (propugnacula), →Janus Pannonius sírverse Hunyadi Jánost Pannonia bástyájának, 1484-ben VIII. Ince Mátyást elővédnek (antemurale). Mo.-ot →Enea Silvio Piccolomini 1445-ben a keresztény vallás kőfalának, 1458-ban a kereszténység védőbástyájának és pajzsának, V. Miklós pápa 1447-ben a hit szilárd pajzsának mondja. Mindez a →kancellária szóhasználatában is előfordul, további változataival – vár (presidium, arx), védőgát (obex), védősánc (vallum), oszlop (columna) stb. – együtt.

A kereszténység védőfala, védőbástyája metafora a kereszténység és a muzulmán világ érintkezési területein (pl. Rhodosz, Málta, Ciprus szigetei) rendre felbukkant. Magyar szempontból érdekesebb lengyelo.-i használata, amely részben egy tőről fakadt a hazaival, I. Ulászló 1440-ben ugyanis magyar és lengyel királyként mindkét országát védőfalként írta le. Az 1440-es évektől a lengyelo.-i politikai nyelvnek, a kancelláriai publicisztikának is kedvelt fordulatává vált, hogy országukat mind a krími tatárokkal, mind az oszmán-törökkel szembeni keresztény védőbástyaként emlegessék.

Az elnevezés a korabeli publicisztikában, szépirodalomban (→Balassi Bálint, 1589; Adam Czahrowski, 1597; →Rimay János, Epicédium, magyar nyelven először →Görcsöni Ambrus, 1574 stb.) egyfelől nyelvi fordulatként, az állam metaforájaként értelmezhető, de a mo.-i végvárrendszer léte valóságos tartalmat is kínált. A 16–18. sz.-ban számtalanszor említik az országot a legkülönfélébb forrástípusokban (prédikációk, állami iratok, levelek) a védőbástya, fal elnevezéssel, itáliai (antemurale, bastione – vö. Machiavelli, Discorsi, 2,8, bolevardo), német (Vormauer), francia (avantmur, Jean Lemaire de Belges-től, 16. sz.) források is. Ilyen értelemben válik Mo. a Német Birodalom védőbástyájává, Bocskay István 1605. évi kiáltványa pedig éppen a német császárt vádolja romba döntésével. A 17. sz.-ban pars pro toto egyes mo.-i régiókat, erősségeket is így emlegetnek, pl. Gyulát, Egert, Szigetvárt, Győrt („Kapuja és őrálló bástyája Alsó-Magyarországnak és főbb pajzsa hazánknak”) és különösen Erdélyt.

A politikai nyelvben használatos metaforaként már megszületésekor arra utalt, hogy Mo. a keletről fenyegető pogány, ill. muzulmán hódítással szemben, miközben magát védi, egyúttal a kat. Európát is védelmezi. A kifejezés propagandisztikus célja az ország védelméhez szükséges külső – főleg pápai és német birodalmi – erkölcsi és pénzügyi támogatás megszerzése volt. Ugyanakkor tény, hogy a hazai történeti tudat, a magyar küldetéstudat egyik meghatározó pillérévé vált, amely →Werbőczy István →Tripartitumának ajánlásától a legújabb korig magától értetődően a nyugati keresztény világban és annak védelmében jelölte ki Mo. helyét, ill. szerepét (ennek korai megfogalmazásai: →Bonfini, Magyar történet, II,1; →Laskai Osvát Szt. István-beszéde). A frazeológián túl a török hódítás végéig a hazai nemzettudat és nemzeti öntudat építésében fontos szerepet játszott, s valós honvédő hagyományokat, értékeket fogalmazott meg a politika nyelvén.

A 18. sz. után is használatban maradt a Monax mint védőbástya kép, különböző szövegkörnyezetben és összefüggésben (pl. a német terjeszkedés elleni kőfal: 1789; a szláv terjeszkedés elleni bástya: Kossuth Lajos 1851-től; a szabadság, a civilizáció védőbástyája stb.), ennek azonban a középkori, humanista és kora újkori előzményeivel szerves kapcsolata nincsen.