Bár a középkori hazai egyetemek (→pécsi egyetem; →óbudai egyetem; →pozsonyi egyetem) nem sokkal alapításuk után kivétel nélkül megszűntek, mo.-i diákok szép számmal fordultak meg külföldi univerzitásokon. Már a 12. sz. végén az oxfordi egyetemre járt Magyarországi Miklós; a 12. sz.-tól tudunk Párizsban tanulókról is (pl. →Lukács érsek); a 13. sz.-tól sok mo.-i kereste föl az orléans-i egyetemet is (egyes vélemények szerint itt vagy Párizsban tanult →Anonymus is). Még többen – főleg a jog iránt érdeklődők – látogatták az észak-itáliai univerzitásokat, elsősorban Bolognát és Padovát, a humanizmus korában pedig Ferrarát. A hungarusok egyetemjárásában azonban a közel fekvő Bécs, Krakkó és Prága volt a legfontosabb. 1368-tól jártak mo.-iak a három évvel korábban alapított bécsi egyetemre, 1384-ben már külön natio Hungaricát alkottak, s a 15. sz. végéig mintegy háromezren fordultak meg ott. Krakkót 1401-től látogatták, s ott szintén önálló bursájuk működött. Prága 1369-től volt célpont, bár a huszita háborúk időszakában látogatottsága drasztikusan csökkent, a késő középkorban már nem számolhatunk vele.

A hallgatók többsége egy-két félév tanulás után hazatért. →Werbőczy István pl. csupán egy félévet hallgatott 1492-ben a krakkói egyetem artes fakultásán, imponáló jogi, sőt teológiai műveltségét részben hazai iskolában, részben a gyakorlatban sajátította el. A hazai iskolák nem voltak alacsony színvonalúak. A művelt férfiúnak számító, latinul is verselő Szalkai László főkancellár és esztergomi érsek sohasem tanult külföldön, csak a sárospataki városi iskolában, ám ott jegyzetei (→Szalkai-kódex) tanúsága szerint tanára, Kisvárdai János – aki pedig Krakkóban csupán az artes legalsó fokozatát, a baccalaureusságot szerezte meg – mindenre megtanította, amit az egyetemen tanulni lehetett.

Az akkori egyetemi szisztémában ahhoz, hogy valaki jogi, orvosi vagy teológiai fokozatot szerezzen, először meg kellett kapnia az artes fakultásán a magiszteri (mesteri) fokozatot. Általában kétévi tanulás után lehetett valaki baccalaureus és újabb két év múlva magiszter. A másik három fakultáson ugyancsak két fokozat volt, tehát egy jogi, orvos- vagy teológiai doktornak legalább nyolc évet kellett tanulnia. A késő középkorban a magyar diákok általában Bécsben vagy Krakkóban szerezték meg az artes magiszteri címét, nemegyszer úgy, hogy az egyik egyetemen baccalaureusi, a másikon magiszteri vizsgát tettek, majd egy más karon már Itáliában tanultak tovább. A 16. sz. elején a naplóíró Budai Kakas János, később pécsi kanonok pl. Bécsben baccalaureus, Krakkóban magiszter lett, nyomban utána, 24 évesen átvette az egri káptalani iskola vezetését, majd néhány év múlva Bolognába ment jogot tanulni, s négy évet töltött ott. A jelek szerint megbukhatott a vizsgán, mert hazaindult Bolognából, útközben azonban betért Padovába, ahol nyomban sikerrel kísérelte meg a doktorálást, úgyhogy kánonjogi doktorként tért haza és lett kanonok. Pályája jól mutatja, mire képesített az egyetemi diploma: az artes magisztere megkaphatta egy jó iskola vezetését, a jogászdoktor pedig a kanonoki stallumot, sőt később az őrkanonokságot is. Az artes végzettséggel vagy iskolában, vagy az egyházi középrétegben lehetett tehát elhelyezkedni, de ez sem volt végzettséghez kötve. Jogászokat minden székeskáptalan igényelt az →egyházi bíráskodás miatt, ennek ellenére a →kanonokok többsége nem rendelkezett jogi diplomával. A királyi →kancellária is alkalmazott jogászokat, főként a diplomácia miatt, de még a kancellárok között is akadt olyan – mint pl. Szalkai –, aki nem végzett egyetemet. A bíróságok szívesebben alkalmaztak a hazai →szokásjogban jártas, a jogot a gyakorlatban elsajátított embereket (practicusokat), amilyen pl. Werbőczy volt. →Orvosok voltak a legkevesebben. A királyi udvaron és a főurakon kívül más alig foglalkoztatott háziorvost, városi orvost is csak kevés helyütt találunk. Mivel az udvari orvosok zöme ismert külföldi, főként olasz doktor volt, a külföldön orvosi diplomát szerzett mo.-iak egy része nem jött haza, aki pedig mégis visszatért, az gyakran egyházi javadalmat szerzett. Teológusokra elsősorban a kolduló rendek tartottak igényt.

Bécs és Krakkó nagyjából azonos látogatottságnak örvendett. 1455–1529 között Bécsben 2625, Krakkóban 2336 mo.-i hallgató iratkozott be, ami a két egyetemen együtt átlagban évi 66 főt jelentett. Bécsbe elsősorban nyugat-mo.-iak, erdélyi szászok, valamint baranyaiak és szerémségiek jártak, Krakkóba pedig északkelet-mo.-iak, erdélyiek, valamint ugyancsak a sűrűn lakott Baranya-Szerémség lakói. Nem állítható, hogy a →németek Bécsbe, a magyarok Krakkóba jártak volna. A külföldön tanulók társadalmi összetételében nem volt különbség a két egyetem között. A hallgatók kb. 30%-a a legjelentősebb 20 hazai városból került ki. Másik 30%-uk érkezett a sorban ezután következő 100 városból és nagy mezővárosból. A maradék 40% kisebb mezővárosokból, falvakból, ill. a nemesség köreiből került ki. Feltűnően alacsony volt a főúri és nemesi hallgatók aránya, noha a kúria gyakorlati – tehát egyetemen nem tanult – jogászai között ők voltak többségben. Az egyetemet járt arisztokraták zömmel főpapok lettek: a család nyilván kijelölt egy fölös fiúgyermeket, hogy majd püspök legyen, s ennek érdekében hajlandók voltak egyetemre küldeni az illetőt. A nemescsaládok közül egyesek előszeretettel taníttatták fiaikat, mások nem. A →nemesek, ha jártak is egyetemre, fokozatot rendszerint nem szereztek, és élték tovább a vidéki földesúr életét. (Ha mégis, akkor egyházi javadalmat szereztek.) Az egyetemre beiratkozott →polgárok zöme sem fejezte be tanulmányait, később többnyire valamely polgári foglalkozást űzve tűnnek fel. Nem zárhatjuk ki, hogy külföldi egyetemjárásuk legfőbb célja nem a tanulás, hanem a világlátás, a kapcsolatteremtés volt, amit aztán – pl. egy kereskedő esetében – a polgári életben is kamatoztatni lehetett. Noha a külföldön tanulók eltarthattak volna egy hazai egyetemet, nem biztos, hogy itthon beiratkoztak volna. (A pozsonyi egyetem fennállása idején pl. nem csökkent a Bécsben beiratkozó pozsonyiak száma.)

Az itáliai egyetemeknek a késő középkorban a humanista műveltség megszerzése volt a nagy haszna. Ha nem is kizárólag, de zömmel már egyetemi fokozattal rendelkezők iratkoztak itt be, s ők talán nagyobb arányban is szereztek fokozatot. Hazai főpapok, kancelláriai vezetők – mint pl. Szatmári György – előszeretettel támogatták az itáliai tanulmányokat. Az itt végzettek tekintélyes része a királyi központi hivatalokban helyezkedett el.