A ~ (író, szövegmásoló) a kéziratosság korában a littera (betű), a nota (jel), valamint a kalligráfia (díszes írás) ismerője és gyakorlója. Feladatköre értelmiségi munka, magában foglalja a – másolt mintaképről vagy hallás, diktálás útján nyert – szöveg olvasható, megfelelő rövidítésekkel ellátott rögzítését. Olykor a könyvet rubrikával, díszítéssel is ellátja. A káptalani, plébániai vagy kolostori iskolában tanul. Az esztergomi káptalani iskola egy 12. sz.-i tanulójának iskoláskönyve (Esztergomi Főszékesegyházi Kvt., Ms III 184) tájékoztat az írásoktatásról, amely a levélírás, a szerkesztés és a fogalmazás elsajátíttatásából állt. A ~ a korai középkorban végzettségét tekintve jobbára klerikus, aki azonban egyházi és világi hivatali teendők ellátására egyaránt alkalmas. A 13–14. sz.-tól, az →egyetemek létrejöttének következtében, egyre több a laikus (nem egyházi, világi) másoló. A 14. sz.-ban Mo.-on is megkülönböztetik az egyházi pályára készülő klerikust a világi értelmiséget képviselő írástudótól, a litteratustól, deáktól (Ars notaria, 1350 k.). →Könyvmásolással olykor nők is foglalkoztak, elsősorban a kolostorokban. →Ráskay Lea domonkos apáca pl. a →Margit-legendán kívül négy további nyelvemlékünknek is ~a volt az 1510-es években. Név szerint ismerjük szintén a Margit-szigeti kolostorból →Sövényházi Mártát is (→Érsekújvári Kódex), aki az általa lemásolt szöveget metszetek felhasználásával készült képekkel is díszítette.

A ~t munkája a →scriptoriumhoz köti. Társadalmi megbecsültsége a kézművesekéhez hasonló. Néha, pl. ha a másolt szöveg különösen becses, munkája elismerésben részesül. A János nevű ~ nemességet nyert II. Ulászlótól →Antonio Bonfini munkájának lemásolásáért. A másolás fontossága a könyvnyomtatás feltalálásával csökkent, egyedi dokumentumok, pl. →oklevelek írására redukálódott.

Az írással kapcsolatos feladatok különféle szakemberek között oszlottak meg. A fogalmazást a referendarius végezte; a jegyző (notarius) állította ki az okleveleket, →címeres leveleket; az írnok (scriba) feladata az egyszerű leírás volt, elöljáróinak felügyeletével. A ~ a munka végén, a →kolofonban gyakran megnevezi magát, a mű készítési helyét, idejét, esetleg a megrendelő személyt is. Legkorábbi ~bejegyzésünk 1377-ből származik: Henrik csukárdi plébános nevezi magát Imrefia János pozsonyi őrkanonok missaléja (Gyulafehérvár, Batthyáneum, R II 134) ~ának, illuminátorának és könyvkötőjének. Nevén kívül az elkészülés idejét is jelzi pl. Bártfai Ambrus, →Regiomontanus csillagászati tábláinak lejegyzője (Krakkó, Biblioteka Jagiełłońska, 617 DD III 51): „Finiuntur Tabulae Venerabilis magistri Johannis de Regiomontane a. d. 1486 per me doctorem Ambrosium de Bartpha.” A ~ köszönetet is mondhat Istennek a fáradsággal járó munka végére érve, pl. Körmöcbányai Smelcer Bertalan egy vegyes tartalmú kötet végén (Körmöcbánya, Farská knižnica, Cx XXIV): „Et sic est finis huius opusculi, proquo sit Deus Gloriosus et benedictus in secula seculorum, per manus Bartholomei Smelzer de Chrimnicia tunc temporis socio divinorum operante in Semftenberg.” Olykor megnevezik azt a személyt, akinek a megbízásából dolgoztak, pl. Cynicus Johannes Marcus scriptor egy Vita Alexandri Magni-kéziratot (Bécs, Zentralarchiv des Deutschen Ordens, Hs 427H) másolt Debrenthei Tamásnak: „Joannes Marcus Clarissimi et virtute et nobilitate viri Petri Stoccii Florentini, discipulus, Parmae oriundus hanc Alexandri imperatoris maximi vitam Reverendissimo atque sempiterno mihi Domino Domino Thome de Debrenthe ecclesie Zagrabiensis antistiti religiosissimo perhenni ac tranquillo transcripsi.” Nevük néha a szövegtől függetlenül, pl. egy ábrázolás közelében is előfordulhat, Michael de Tyrnavia pl. egy missale kánonképe fölé jegyezte be magát. A jegyzők, főként a közjegyzők a 11. sz.-tól okleveleiken szignatúraként grafikus jeleket is alkalmaztak.