Az 1526-ig Mo. szerves részét alkotó →Erdély, valamint →Magyarország
tiszántúli megyéinek változó nagyságú területéből 1528/29–70 között kialakult
és 1690-ig fennállott, az Oszmán Birodalomtól függőségben élő, szultáni
„oltalom” alatt álló és a királyi Mo.-tól elkülönült, viszonylagos önállóságot
élvező állam.
Az 1526. évi kettős királyválasztást követő belső háborúk állandósították
az ország kettészakadását. Mo. keleti felén, ahol az 1526 e.-i →erdélyi vajda,
Szapolyai János királyságát ismerték el, 1541 u. a Portának rendszeres évi adót
fizető, külpolitikájában korlátozott, töröktől függő vazallusállam alakult,
amely az 1570. évi speyeri egyezményben kapta az ~ elnevezést. Élén, a János
Zsigmond és I. Miksa megállapodását rögzítő dokumentum értelmében, 1570-től a
fejedelem (princeps)címet viselő János Zsigmond állt. Utódait is – →Báthory
Kristóf és Báthory Zsigmond vajdák kivételével – fejedelmeknek címezték,
akiknek fennhatósága Erdély mellett a →Partiumra, azaz Mo. Részeinek az oszmán
hódító háborúk következtében változó nagyságú területére is kiterjedt. Az ~
befolyási övezetét és ezzel politikai súlyát is növelték azok a fejedelmek,
akik sikerrel kapcsolódtak be a rendi-függetlenségi és a 17. sz.-i európai
küzdelmekbe. A háborúkat lezáró békékben sikerült ugyanis olyan személyes
„végkielégítést” szerezniük, amely legalább időlegesen a királyi Mo. megyéinek,
várainak részükre történő átengedését jelentette. Így az 1606-ban megkötött
bécsi béke felsorolta azokat a várakat és területeket, amelyeket a magyar
koronától Bocskay István élete végéig birtokolhatott, és amely biztosította
számára Ugocsa, Bereg, Szatmár m.-ket, valamint Tokaj várát és Szatmár erősségét.
Külön egyezmény szólt a negyedik megye, Szabolcs átengedéséről. Mivel
Bocskaynak fiági örököse nem volt, 1606. dec. 29-én bekövetkezett halála után
az egyezmény értelmében nyert területek 1607 februárjában visszaszálltak a
koronára. Bethlen Gábor a harmincéves háború során az 1622. évi nikolsburgi
békében kapta életére szólóan Szatmár m.-t és a szatmári erősséget, Szabolcs,
Ugocsa, Bereg, Zemplén, Borsod m.-ket Szendrő várának kivételével, valamint
Abaúj m.-t Kassa szabad királyi várossal. A hét vármegye visszacsatolására
Bethlen halála után, 1630 januárjában került sor. 1645-ben az I. Rákóczi György
és III. Ferdinánd között megkötött linzi békével egy időben kibocsátott külön
oklevél biztosította az erdélyi fejedelem számára a Bethlen Gábor által is
birtokolt hét megyét. A megegyezést azonban olyan értelemben módosították, hogy
Szabolcsés Szatmár m.-ket I. Rákóczi György utódainak is biztosította a
megállapodás. Ennek alapján 1648-ban, I. Rákóczi György halálakor csak Abaúj,
Bereg, Borsod, Ugocsa és Zemplén m. került vissza a magyar korona fennhatósága
alá. Szabolcs és Szatmár m.-k II. Rákóczi György kezén maradtak 1648–60 között
is.
A fejedelemnek, akit az erdélyi rendek (→rendiség), azaz az 1437-ben uniót
kötött magyar nemesek, székely lófők, szász előkelők, ill. a Partium küldöttei
választottak, erdélyi birtokosnak kellett lennie. Követelmény volt továbbá a
rendek által megszabott előzetes feltételeknek mintegy alaptörvénynek
elfogadtatása a fejedelemmel, akit eskü kötelezett annak betartására. A
választás szultáni befolyás alatt történt, azaz a fejedelem tényleges
megválasztására csak a választás előtti értesítést követően kerülhetett sor. A
fejedelmet a Porta erősítette meg ünnepélyes oklevéllel (athnáméval).
Korlátozott feltételek között ugyan, de a fejedelem hatáskörébe tartozott a
külpolitikai kérdésekben való döntés és az ország védelmének biztosítása. A
fejedelem kezelte az ~ jövedelmeit; az igazságszolgáltatásban a magyar
királyhoz hasonló feladatokat látott el. Hatalmát az erdélyi rendek a már 1571
e. kialakult fejedelmi tanács révén igyekeztek befolyásolni. A tanács az ~
székhelyén, Gyulafehérvárott működött. A törvényhozás szerve a fejedelem által
összehívott →országgyűlés volt, ahol az erdélyi három nemzet – a magyarok, a
székelyek és a szászok – követei mellett a partiumi törvényhatóságok képviselői
is megjelentek.
Bár erdélyi fejedelmi címe volt Thököly Imrének (1690) és II. Rákóczi
Ferencnek (1704–11) is, az 1690-ben, ill. végleges formájában 1691. dec. 4-én
kibocsátott →Diploma Leopoldinum értelmében az önálló ~ megszűnt. I.
Lipót ünnepélyes oklevele Erdélyt a Habsburg Birodalom egyik, különálló igazgatással
felruházott részévé tette, ami az ~ korábbi önállóságának felszámolásával volt
egyenlő. Erdély vitatott nyugati határát 1733-ban, a Partium új formában
történt felújításával III. Károly rendelete rögzítette. A fejedelemséget Mária
Terézia 1765-ben nagyfejedelemség rangjára emelte.
A 18. sz.-tól az erdélyi fejedelmi, ill. 1765 u. a nagyfejedelmi címet a
Habsburg uralkodók viselték. A töröktől felszabaduló Mo.-tól elkülönülten
kezelt Erdély igazgatására kormányzótanácsot (→Erdélyi Gubernium) állítottak
fel, élén a gubernátorral és a tényleges irányítást végző kancellárral. Az ~
korábbi székhelyét megszüntették, a tanács Gyulafehérvár helyett váltakozva hol
Nagyszebenben, hol valamelyik másik erdélyi városban ülésezett. II. József
rendelete következtében Gyulafehérvár korábbi vezető szerepét – a gubernium
áthelyezésével – Kolozsvár vette át. Az 1691-ben kialakított új igazgatási
szervezet 1848-ig, majd 1861-től 1869-ig maradt érvényben.
Kiadások
Irodalom
Eckhart
Ferenc, Magyar alkotmány- és jogtörténet [1946], Bp., 2000, 229–237;
Trócsányi Zsolt, Erdélyi kormányhatósági levéltárak, Bp., 1973, 5–28;
MoT, III/1–2, 1985; Erdély története, I–II,főszerk. Köpeczi
Béla, Bp., 1986;Barta Gábor, A történeti Erdély és határai, in Erdély
és a Részek térképe és helységnévtára, szerk. Herner János, Szeged, 1987,
207–215; Magyar történelmi fogalomtár, I–II, szerk. Bán Péter, Bp.,
1989;MoT, IV/1–2 1989.