A magyar szakirodalomban Padovai ének vagy
Padovai diákdal címmel emlegetni szokott énekecske a 16. sz. első feléből,
magyarból latinra, majd latinból olaszra fordított szerelmes vers. Bernardo
Tomitano Ragionamenti della lingua toscana (Beszélgetések a toszkán
nyelvről, 1545) c. dialógusában az egyik szereplő elmondja, hogy Padovában
hallott egy magyar diákot magyarul énekelni. Kérésére a diák latinra fordította
a magyar éneket, ennek fordítása a ~. Szövege Tomitano Quattro libri della
lingua toscana (A toszkán nyelv négy könyve, 1570) c. munkájában maradt
fönn, versformája, mint Kovács Sándor Iván megállapította, szabályos madrigál.
A magyar szakirodalom egy része az adatot hiteltelennek
tartja (többszörös fordítás, topikus környezet), és fölényesen elutasítja,
mondván: legföljebb arra lehet belőle következtetni, hogy magyarul is írtak már
ekkor szerelmes verseket, másik része kevésbé kritikus, és olyan forrásként
értelmezi, amely a Balassi előtti magyar nyelvű szerelmi líra jellegéről
tudósít.
Kiadások
Irodalom
Szabolcsi Bence, Egy 16.
századi magyar költemény nyoma az olasz irodalomban, ItK, 1933; Waldapfel
József, Balassi, Credulus és az olasz irodalom, Bp., 1938; Gerézdi
Rabán, A magyar világi líra kezdetei, Bp., 1962; Horváth Iván, Balassi
költészete történeti-poétikai megközelítésben, Bp., 1982; Kovács Sándor
Iván, A befalazott magyar madrigál. Weöres Sándor fordításaival,
Nagyvilág, 1984; Uő, A lírikus Zrínyi, Bp., 1985.