A →mágia általánosan elterjedt eszköze, mely az újkorig jelen volt Európa valamennyi társadalmi rétegének gyakorlatában, az utolsó évszázadokban már csak a parasztság körében. Sokféle célra használták; legnagyobb számban gyógyító szövegeket ismerünk, elsősorban a falusi gyógyítók öröklött repertoárjából. Vlsz. már az →ősköltészetben megtalálható volt, azonban sem erre, sem honfoglalás kori és középkori népi használatára nincs adatunk.

A középkori Európában a ~ szerepét részben a hivatalos egyházi rítus részeként működő áldásmondás gyakorlata töltötte be, amely minden társadalmi réteg számára nyújtott „mágikus szolgáltatásokat”. A papi gyakorlat és a folklorisztikus ~ kölcsönös kapcsolata révén a benedikciónak igen nagy szerepe volt a szájhagyományozott, népi ~ok formálásában is: az ismert magyar ~típusok mintegy fele egyházi szövegekből ered. A benedikció gyakorlata meglehetősen egységes volt a nyugati egyházban, sőt a szövegkincs jelentős része közös volt az →ortodoxokéval is. A 10–14. sz.-tól a nem hivatalos áldásszövegeknek számos feljegyzése maradt fenn az európai kolostorokban. Nálunk a legkorábbi emlékek közé tartoznak a →Peer-kódexben (1526) található, imák között feljegyzett félhivatalos (magyar és kétnyelvű) vallásos, egyben mágikus szövegek (az „Ó, nyíl, állj meg…” kezdetű, nyíllövés ellen való imádság és a „Contra febres”, azaz hideglelés elleni szöveg). Több irányú kapcsolataik vannak a gyöngyösi ferences kolostorban fennmaradt, kincskereséshez (→kincsszerzés) mágikus segítséget nyújtó áldásoknak, a Gyöngyösi Ráolvasásoknak.

A folklorisztikus ~kincs ötvöződött e papi, szerzetesi gyakorlatból származó formulákkal. Első magyar írott emlékünk az 1488-ból fennmaradt →Bagonyai Ráolvasások: a plébános feljegyezte három szöveg egyaránt tartalmaz mágikus betegségűző, ill. keresztény fohász- és áldásmotívumokat. Közülük a „menyelés” (ficam) elleni ~ az ún. 2. merseburgi ráolvasás európai típusához tartozik. Ennek első, 9. sz.-i német kolostori feljegyzése szerint Odin lova botlott meg, s pogány istennő társai gyógyították; az egyház által latinul terjesztett változatnak azonban már keresztény szereplői voltak, amint az a magyar változatból is kiderül: „Vronk xrc [Krisztus] samar haton Jhlamba [Jeruzsálemba] ha menth / ew samara megh santhulth vala. / azt megh lata bodogh asson…” – és megkérdezi Krisztust, mi baja a lovának, majd meggyógyítja egy ~sal.

Másik fontos ~-nyelvemlékünket, a Szelestei-féle Ráolvasást (1516–18) egy püspök jegyezte fel. Típusa, az ún. lehetetlenségi formula (ahogy a kő nem gyökerezhetik, úgy ne legyen tályog a lovon) igen gyakori a közép-kelet-európai mágikus szövegekben.

→Bornemisza Péter az Ördögi kísírtetekben (1578) nyolc „bájoló imádságot” is közöl, és külön még egy egyszerű ~t, melyeket Tardoskeddi Szerencse Benedekné falusi javasasszonytól hallott, aki egy kat. paptól tanulta ~ait. Bornemisza, a prot. prédikátor elrettentésül, a (papoktól tanult kat., ördögi) babonák példájaként interpretálja őket: „Ezeket azért írtam: hogy értsed, mi légyen az bájolás, és azon igékből vödd eszedbe, hogy ördög találványa…” A bájoló imádságok költői szépségekben gazdag, az archaikus imák középkori rétegével rokonságot tartó szövegei a nyugati és a keleti kereszténység írásos hagyományával egyaránt kapcsolatban állnak. A „szent és gonosz találkozása” általános európai típusához tartozó epikus ráolvasások (három kivétellel) a hasonlósági mágia elvén működnek (ahogy egy csodás gyógyulás végbement, úgy történjék meg most is, mikor a gyógyító ezt a szöveget elmondja egy betegre). A történet általában arról szól, hogy egy szent személy a valakit megbetegíteni induló betegségdémonokat – pl. a „hetvenhétféle veres csúzt” – visszaküldi származási helyükre: a föld alá, a tengerbe, a lakatlan pusztaságba. Ugyanez a szövegtípus egy 1651-es szebeni püspöki vizitáció jegyzőkönyvéből (a német ~ok között, egy másik magyar szöveg társaságában) is ismert. Itt Jézus megszemélyesített betegségdémonokkal találkozik: „Hol megyen vala urunk Jesus Christus, / elöl talála az hét igizetet, / hetvenhét fiával, / hetvenhét menyével, / hetvenhét unokával…”

Bornemisza szövegei a betegségek gyógyítására mondott egyházi áldások profanizálódásának, paraszti gyógyítókhoz kerülésének fontos példái. A 17–18. sz.-ban a benedikció-gyakorlatból leszállott szövegkincs végleg átkerült a falusi gyógyítók praxisába. A nemesség körében lassan megszűnt a ~ használata; a nemesi levéltárakban talált utolsó emlékek a 18. sz. elejéről valók. A legfontosabb lelet e körből Máriássy György kéziratos receptgyűjteménye, amelyet a Radvánszky család levéltárában talált meg Jankovics József. A benedikciókkal kapcsolatot tartó – Jézus életének eseményeiről szóló – szövegek mellett több bizáncias, ortodox kolostori receptkönyvből ismert szövegtípus is előfordul benne (Fonó Mária, Kőasszony és kőgyermek mint lehetetlenségi formula, a gyermek Jézus bölcsességének bizánci apokrif motívuma stb.), emellett olyan folklorisztikus szövegtípusok is jelen vannak, mint a Szent Jób nyüveire utaló számláló ~ vagy a Szt. Szeries szántásáról szóló, a Szelestei-féle Ráolvasás lehetetlen feltételével rokon szöveg.

A 16–18. sz. szájhagyományozott paraszti szövegeire vonatkozóan fontos forrásaink a boszorkányperek (→boszorkányüldözés) jegyzőkönyvei, amelyek jelenlegi ismereteink szerint mintegy 150 ~t tartalmaznak, és sok utalást lelünk bennük a ráolvasó személyekre és működésükre is. A boszorkányperek vádlottjai közt nagy számban voltak falusi gyógyítók, s olykor egy-egy, betegségek ellen használt ~uk is feljegyzésre került; ezek részben az egyházi szövegkincs hatását mutató, vallásos motívumokat tartalmazó áldásszövegek, nagyobb részben pedig a mágikus kívánságokat, az analógiás mágiát kifejező hasonlatokat, lehetetlenségi formulákat tartalmazó egyszerű ~ok. Az utóbbiak általában a mindennapi mágia eljárásait (kenyérsütés, köpülés, mosás, szántás-vetés) kísérték, mindenki által ismert varázsformulák vagy egyszerű betegséggyógyító szövegek voltak. Ennek a közkincsnek a része némely szerelmi mágiához tartozó szöveg, a férjszerzés egyszerű mágikus receptjeivel egyetemben.