~ szavunk a német Verslehre tükörfordítása. A német, francia, spanyol, olasz, portugál ~ok a 19. sz. elejétől napjainkig a verselés (versificatio) művészetéről vagy mesterségéről szólnak; jobbára praktikus kézikönyvek. Általában a verssorok fajtáinak a leírását tartalmazzák, s ennek megfelelően a leggyakoribbak a leíró ~ok. Léteznek továbbá sajátos nézőpontból felépített munkák is: történeti, generatív és kognitív ~ok. Az összehasonlító ~ok határait a nyelvtípusok vagy -családok határai kijelölik: gyakori az összehasonlító nézőpontú ~ pl. a román világon belül (Dante értekezése, A nép nyelvén való ékesszólásról összehasonlító poétika és ~, a szerző által ocnak, oïlnak és sinek nevezett nyelvű költészetek összehasonlítása). Egyetemes ~ létrehozására azonban csak szórványos kísérleteket ismerünk. Mindezek újkori, modern nézőpontokat érvényesítenek, a leíró ~okat kivéve, amelyeknek számos középkori és kora újkori előképe létezik.

Amit ma ~nak nevezünk, az egykor a poétika része volt. A kezdetektől sajátos helyzetben tűnt föl, mert egyszerre volt vagy kívánt volna lenni a gyakorlatot segítő-szabályozó és elméleti tudomány. A klasszikus – középkori, reneszánsz stb. – poétikák Európa-szerte szimbiózisban éltek más tudományokkal. Ha ezeket a tudományokat vagy résztudományokat latin megfelelőikkel azonosítjuk, azt kell mondanunk: a poétikák részét alkották nyelvtani-nyelvhasználati kérdések (ez a grammatikai aspektus, nemcsak a szóhasználat ’költői szabadságaira’ vonatkoztatva, de versmondattani alakzatokra is), továbbá olyan kérdések, amelyek hangzó-kiejtési szabályozást kívánnak (ez a prosodia és a pronuntiatio aspektusa). A verselés tanai igen sokszor a prózaritmussal szembeállított versritmus természetével is foglalkoztak-foglalkoznak. Mivel a középkori és középkor utáni európai hagyomány döntően énekelt költészethagyomány volt, a poétikák gyakran fejtegették „a természetes és mesterséges musica” kérdéseit is, Dantétól és Deschamps-tól kezdve Ronsard-ig és →Virág Benedekig. Ami a tárgy költői kifejtését illeti, a vers tanának tárgyát alkották a verses beszéd alakításának vizsgálatai. Ezen belül, vagyis a retorikus szemléleten belül merül föl a 16. sz.-tól a retorikai nemek kérdése, a dikció (a használt szóanyag) és a költői mintaképek problémája. Az 1800 előtti magyar irodalomban és költészetben is rendkívül fontos, már a kezdetektől, a fordításgyakorlatokra adott minden korabeli reflexió. A középkori és kora újkori ~ok, mint a maiak, a kötött formájú vagy kvázi kötött költemények miatt (ilyen a →szonett, a rondó, a sestina stb.) nem kerülhettek meg műfaji kérdéseket, és ilyen műfajelméleti vonatkozásai vannak nálunk a →virágénekekről szóló adatoknak vagy a komédiaszerzés bevezetéséről szóló elmélkedésnek, modern kifejezéssel ez a poétikák műfajelméleti aspektusa (ilyen műfajelméleti központú poétika volt pl. Thomas Sébillet Francia ars poeticája – L’art poëtique Francoys – 1548-ból). És amikor poétikáról általában esik szó, szerzőik kötelességüknek érzik, hogy valamilyen definíciót adjanak a költemény mibenlétéről és a költészet minéműségéről (ez a poétikák költészetelméleti aspektusa). Ha ma használatos modern ~ainkat – Horváth János, Gáldi László és mások munkáit – megnézzük, mindezeket az aspektusokat vagy társtudományukat különböző mértékben, de nyomaikban feltétlenül megtaláljuk (ugyanez a német, francia stb. mai ~okra is érvényes).

A poétika vizsgálódásának középpontjában a verscsinálás, tágabban pedig a mindenkor irodalomnak nevezett művek előállítása áll. Ha ennek nyomán eredünk e modern szó – a ~ – nyomába a régi magyar irodalomban, a verscsinálás legkorábbi megfelelői a rövid ~i források címeiben: énekszörzés (→Újfalvi Imre, 1602), később versszörzés. Csak az ún. versújítás idején, 1760 és 1800 között használatos a címekben a versszerzés (→Rájnis József, 1773; →Révai Miklós, 1781; Szlavniczay János, 1786; Cserei József, 1790; →Földi János, 1790) és ennek megfelelője, a verscsinálás (→Csokonai, 1799), amelynek 17. sz.-i előzményei vannak (valamint a versjártás avagy versgyártás is). A verselés szót →Bessenyei György használta tárgymegjelölésként értekezése címében 1779-ben. A prosodia terminus címben Kórodi Bedő Dánielnél tűnik fel, 1616-ban. A fentiek szinonimái a versezés (→Szenthe Pál, 1792) és a költés (→Verseghy Ferenc, 1792). Mindezeknek latin nyelvű megfelelői pedig →Ludwig Philipp Piscatortól (1642) kezdve →Szerdahely György Alajosig (1783) és →Szentgyörgyi Istvánig (1797) a latin nyelvű értekezésekben az ars poetica vagy ars metricae Hungaricae. A modern leíró ~ok történeti előzményei a metrikák voltak.

Nehéz megmondani, hogy a 19. sz.-ot megelőző értekezésekből vagy ezek anyagából mit tekintsünk ~nak vagy ~i természetű adatnak, éppen a poétikába való beszövődés miatt, azért, mert a mai ~ a maga korabeli, viszonylagos és törékeny önállóságát csak a metrika fejezetben tarthatta fenn. Igaz, vannak poétikák, amelyek kitüntetetten kezelik a sorfajtákat, de a legtöbb poétika a költészetre vonatkozó egyéb, általános kérdéseket is vizsgálta: ki a költő? mi a vers? mi a harmónia, és hogyan teremthető meg? melyek a költői beszéd nemei? – vagyis a mindenkori poétikák tárgya a költészet fogalmától a poétikai szótagnak a grammatikaitól való megkülönböztetéséig terjedt.

Mai észjárásunkkal a ~ művelésében az irodalomtudomány (és nem az irodalomtörténet) egyik ágának művelését látjuk, miközben tudható, hogy a történelmi dimenziót sikeresen és teljesen mellőző újkeletű ~ nemcsak nálunk, de az egész európai gyakorlatban nincsen. Kezdetben, a 19. sz. hajnalán „modern” ~aink a megelőző poétikák metrika részéből egy erős vonást átörökítettek: a kodifikációra való hajlamot, vagyis a ~i szabályként történő rögzítést és törvényerőre emelést. Ebben kereshető az oka annak, hogy a ~ok miért olyan konzervatívak és akadémikus jellegűek, ilyen pl. Horváth János Rendszeres magyar verstana is (1952).

Az érett középkortól 1800-ig ugyanilyen tarka képet mutatnak azok a műfajok is, amelyekben ~i megfigyelések vagy szabályok helyet kaptak. E műfaji skála az igen rövid glosszától, a margináliáktól vagy a középkori énekeskönyvek rubrikáitól a verses vagy prózai leveleken, az előszavakon, a razókon (a trubadúrénekek prózai magyarázatain) és az iskolás kézikönyveken át a többé-kevésbé kifejtett értekezésekig tart. A 13–14. sz.-ból már szép számmal maradtak ránk népnyelvű európai poétikák, ha úgy tetszik, ~ok vagy részleges ~ok: ilyen az ófrancia költészetben Deschamps L’art de dictier-je (a dictier retorikai műveletet jelöl, a latin dictariból ered), a gallego-portugál költészetre vonatkozóan van Art de trouver, a 13. sz. legelején elkészült a már említett csodálatos dantei De vulgari eloquentia, a 14. sz.-ból a trubadúrok költészetére nézve rendelkezésünkre áll a roppant értékes és meglehetősen iskolás Leys d’amors, nem beszélve a késő középkori, majd a reneszánsz és reneszánsz utáni poétikák hatalmas tömegéről, később a klasszicizmus verses és prózai poétikai munkáiról.

A (modern) magyar ~i gondolkodás ~történeti forrásait, vagyis az előzményeket már Horváth János (Kozocsa Sándor segítségével) számba vette Rendszeres magyar verstanának (1952) előszavában. Listája 1700-ig mindössze a következő tételeket tartalmazza: a →Lányi-kódex megjegyzése vers és dallam össze nem illéséről (1519); →Gálszécsi István énekeskönyvének előszava 1536-ból; →Szenci Molnár Albert Psalteriumának elöljáró beszéde (1607); →Zrínyi verseinek zágrábi kéziratában a javítások és a jegyzetek 1650 k.; →Gyöngyösi István Kemény Jánosának előszava (1690 k. keletkezett, de 1796-ban jelent meg először nyomtatásban); →Náray György Lyra coelestisének Prefatiója 1695-ből. Amint e listából látható, Horváth János a ~nak a poétikánál jóval szűkebb, a verstechnikára vonatkozó jelentését tette magáévá, vagyis nem tekintette ~i tárgyú szövegnek →Sylvester János Újtestamentum-fordításához írott előszavát, sem →Rimay János előszótervezetét →Balassi Bálint költeményeihez, Balassi Bálint előszavát a Szép magyar komédiához, sem Zrínyi Miklósnak az olvasóhoz intézett előszavát az Adriai tengernek Syrenaia kötetben, sem egyéb más, rövid terjedelmű szövegeket. A Magyar verstani szöveggyűjtemény I. kötete ugyanezt a – talán helyesen szűkítő – ~fogalmat érvényesítette. Az 1760 e.-i forrásanyagot előtörténetnek tekintve („Szemelvények a versújítás korának előzményeiből”), mindöszsze három, nem túl terjedelmes szöveget közöl: Sylvester Jánosnak →Nádasdy (I.) Tamáshoz írott levelét 1541-ből, részleteket Újfalvi Imre →Gönci György Keresztényi énekek c. könyvéhez írott előszavából, Gyöngyösi István előszavát a Kemény János emlékezete c. művéhez 1693-ból. Ha elemezzük Horváth János listáját, roppant feltűnő, hogy ilyen, az elmúlt két évszázadban többé-kevésbé körvonalazódott ~fogalmunk előzményének tekinthető szöveg az 1695 (Náray György) és 1760 (→Molnár János, Régi jeles épületek előszava) közötti időszakból nincsen. A ~i gondolkodás előtörténetében a Magyar Művelődéstörténeti Lexikon időhatára, kb. 1800, természetesen semmiféle cezúrát nem jelent, sőt éppen az 1780-as években megindult ún. prozódiai vita kellős közepére esik, ama vita kellős közepére, amely a későbbi tudományos ~i gondolkodásunk kereteit kijelölte.

Nem 1772 táján (az ún. régi magyar irodalom hagyományos időhatára) történt igen mély változás a magyar költészet fogalmának, a magyar verselés mikéntjének és a magyar költészettörténet megítélésének tekintetében, hanem a 18. sz. első fele poétikai-~i hallgatásának idején. Ennek a tapasztalatnak a megerősítésére egyetlen erős példát hozhatunk fel. Kemény Zsigmond 1855–57 között adta ki Özvegy és leánya c. történeti regényét. Ebben az 1636-ban Erdélyben játszódó történetben a szerző részletesen leírja fiatal szereplője, Tarnóczi Sára irodalmi műveltségének szerkezetét, legfontosabb olvasmányait, de úgy, hogy egyben kis regényesített irodalomtörténetbe is beágyazza ennek az irodalmi kultúrának a későbbi mo.-i sorsát. Nyilvánvaló, hogy Kemény Zsigmond a 19. sz. derekán egészen másként látta 16. sz.-i és 17. sz. eleji költészetünket, mint a későbbi irodalomtörténészek és a 20. sz.-i szakkutatók, az ő történeti tapasztalata múltbeli tapasztalatként ezért lehet becses számunkra. Miután több 16. sz.-i széphistóriát említett (→Istvánfi Páltól, →Ráskai Gáspártól), Tasso Megszabadított Jeruzsálemét, a Comoedia Balassi Menyhárt árultatásáról c. drámát stb.), Kemény Zsigmond a következőt írta: „Mik voltak akkori költészetünk és prózánk becsesb terményei közül Sára kedvelt olvasmányai, felesleges volna említeni, minthogy olvasóim százból sem ismernek egyet. Akkor nagy körük s nagy hatásuk volt. Utóbb némelyike a ponyvairodalomba bejutván, hosszasan tengett a tükör háta mögé szúrva, vagy a mestergerendán. Míg ellenben a finnyásabbak, melyek könyvtárba zárattak, s a művelt osztály részvététől vártak életet, a szatmári béke után feledésbe jutottak – de nem azért, hogy újakkal cseréltettek volna föl –, s midőn később a régiségbúvárok kíváncsisága irántok fölébredt, nagyrészint még egyetlen példányban sem valának előteremthetők, pedig virágzó éveikben tíz kiadást láttak […]” (Özvegy és leánya, Első rész, 8. fejezet). Úgy tűnik, a régi magyar ~i előzmények története együtt mozog a Kemény Zsigmond által még érzékelt művelődés- és költészettörténeti ritmussal, és nem követi a 19. végétől kodifikálódott irodalomtörténeti periodizációt.

Az egyes nemzeti költészettörténetek kutatói természetesen régóta vizsgálják középkori költészetük immanens poétikáját, pontosabban poétikáit. Modern terminusokkal és mai észjárással nevezik meg, írják le és értelmezik a fennmaradt anyag metrikai, rímelési, strófikus, műfaji stb. jellemzőit, és ez lassan kétszáz esztendeje nálunk sincs másképp. De az immanens poétikákról tudnunk kell, hogy utólagosan (re)konstruált poétikák, utólagosan felvázolt műfajtörténetek, utólagosan megszerkesztett rímtörténetek. Ugyanez mondható el immanens történeti ~ainkról is: az ütemelőző, a szólamhangsúly, a hangsúlyos-ütemes verselés, a szillabo-tonikus versrendszer a modernizmus értelmező kifejezése, és nem a régiségé. Amikor Rendszeres magyar verstanát írta, a bevezetésben Horváth János egyszerűen eltekintett saját korábbi immanens poétikai és saját korábbi verssortörténeti kutatásaitól is.

Ha költemények híján – ami a magyar →ősköltészet és a magyar lovagi költészet esete – még immanens poétikát sem lehet készíteni, az általános eljárás az, hogy a kutatók szótörténeti vizsgálódásba kezdenek. Erre az eljárásra két romanista példát említünk: amikor a Gaëtan Hecq–Louis Paris szerzőpáros a 19. sz. végén létre akarta hozni a francia középkor és reneszánsz egyesített (!) poétikájának teljes korpuszát, az egyes – és óhatatlanul részleges – poétikák szövegeiből kiemelték a definíció értékű leírásokat, a régi késő középkori francia poétikákból terminusok köré gyűjtötték az egyes meghatározásokat (a rímfajtákét, a műfajokét stb.), és abc-rendbe szerkesztett lexikont készítettek belőle. Az így előállt 1896-os kötetet méltán jelentették meg 1978-ban reprint kiadásban. Nekünk, magyar kutatóknak ehhez hasonló vállalkozásra aligha van esélyünk. Messze nem ~i, hanem poétikai és történeti kérdés az, hogy bizonyos kifejezések egykorú tartalmát vagy jelentését miként adhatjuk meg. Amilyen nehéz az igric, a kobzos, a lantos, a ioculator pontos egykorú jelentéseihez hozzáférni, a romanista kutatóknak ugyanolyan nehézséget jelentett a hozzáférés az oc nyelvű joglar és az oïl nyelvű jongleur szavak jelentéseihez. Példamutató Edmond Faral ma már klasz-szikus könyve, A zsonglőrök a középkori Franciaországban, amely kötet az adatok modern értelmezése után, a függelékben közli a terminus előfordulásainak szövegkörnyezeteit a korabeli forrásokból. A fent példaként említett kifejezések egykorú előfordulásait továbbra is gyűjtenünk, rögzítenünk és összesítenünk kell a mo.-i anyagban, de az is nyilvánvaló, hogy az így feldolgozott anyag mire válaszol és mire nem válaszol. Ahogyan Faral anyagából semmi nem derül ki a jongleurök verseléséről (az előadás tekintetében persze igen sok minden pontosan látható), úgy a mi késő Árpád-kori igriceink verseléséről sem fog kiderülni semmi.

Először pontosan számba kell vennünk a mai nézőpontból ~inak vagy ~i jellegűnek nevezhető egykorú adatokat, nagyjából azokat, amelyeket már Horváth János megjelölt. És ezzel párhuzamosan, már ami a középkori és a 16. sz.-i verses anyagot illeti, támaszkodhatunk a legelső népnyelvű összehasonlító munkára, Dante A nép nyelvén való ékesszólásról c. értekezésére. Ezt még akkor is megtehetjük, ha a munka olasz fordításának mo.-i olvasottságáról a 16. sz. utolsó harmadából van csak adatunk. (A tipológiai összehasonlítás tanulságai miatt használta fel Pirnát Antal is a Balassi Bálint poétikája c. könyvében, és hangsúlyozottan nem valamiféle hatás miatt.) Ha a mi régi költészetünket akarjuk hozzámérni a dantei költészet- és költeményfelfogáshoz, azt kell mondanunk, nagyon lényeges közös elemek vannak. Az oc, oïl és si nyelvű költemények vizsgálatából kiderül, hogy a nyugat-európai középkori költemények alapegysége a verssor, és ez nálunk is így van. Az a verssor, amely nálunk is egyre pontosabban szótagszámláló, és amelynek a határát a szabályos helyeken felbukkanó fonológiai ismétlődés (a rím) jelöli meg. Olykor természetesen a verssorokra tagolás nem ennyire egyszerű (Tardoskeddi Szerencse Benedekné →ráolvasásainál vagy pl. a →Telegdi Katának tulajdonított verses levélnél), de az esetek nagy többségében nem okozhat gondot. A verssorokat a mi költészetünk is zömmel strófákba rendezi, és e versszakok többnyire igazodnak azonossági szabályukhoz: amilyen a legelső versszak (formai szempontból), legyen olyan az összes többi! És a versszakok egymásutánisága, sorozata adja ki a versegészet, az ének vagy költemény egészét. Arra azonban figyeljünk föl, hogy magyar vers szavunk a 16. sz.-ban olykor a verssort jelenti, olykor a strófát, olykor a költemény egészét. Ebben a latin versus a ludas, mely a verssort és a vers egészét egyaránt jelentette, mint a trubadúrok költészetében a kezdeteknél az oc vers szó is, vagy a franciában a vers.

Ám meg kell állapítani nagy különbségeket is, még ha a firenzei mester értekezését nem a nem létező magyar traktátusokkal, hanem a késő középkori magyar költészet gyakorlatával vetjük is össze. Latin nyelvű értekezésében Dante rámutatott arra, hogy e népnyelvű költészeteknek van egy kitüntetett központjuk, az oc canso, a gallego-portugál cantiga, az ófrancia chanson (d’amour), az itáliai canzone (és ezek megfelelője a Minnében), melyeket ő, Dante, a latin cantio szóval jelez. E tapasztalatát a modern romanisztika is megerősíti (Roger Dragonetti és Paul Zumthor, de Jacques Roubaud formalista trubadúrmonográfiája is). Balassi előtt ilyen kitüntetettséget nem hogy a világi költészet terén, de egyéb téren is nehezen találunk. Míg Dante az egyes világosan elkülöníthető műfajok és az egyes világosan elkülönített sorfajok között hierarchiát állít föl, nálunk a 19. sz. elejéig kell várni arra, hogy a poétikai gondolkodás hierarchizáló szenvedélye érvényre juthasson, vagyis hogy megképződjék a fentebb stíl követelménye, ami már megköveteli egy alacsony és egy középső stílusszint érvényesítését a költészetben. Ráadásul: Dante rámutatott arra, hogy a versszerzés központi eleme a román költészetekben a strófa (az oc cobla, ’szoba’), amely a versszerzés poétikai és ideális helye, eszköze pedig a convenientia, dallam és szöveg összeillesztése. Vagyis a romanista kutatók számára a középkori szerelmi költő egyszerre szavak szerzője és egyszerre dallamoké. Ritkán nálunk is előfordul e két működésmód egyesítése, de a 16–17. sz.-ban az ad notam technikája a döntő: a költeményt a szerző valamely ismert dallamot dünnyögve költi (ezt nevezték ráhúzásnak).

Ha a Horváth János megkezdte úton haladunk tovább, vagyis ha képzeletben töröljük mindazokat a nyomasztó menynyiségű ismereteket, amelyekkel a ránk maradt régi magyar költői anyagról rendelkezünk, és a ~i gondolkodás egykorú elemeit vagy a ~i tárgyú egykorú megjegyzéseket vizsgáljuk, megállapítható, hogy az adatok időrendi sorából Horváth János azért hagyta ki Sylvester János 1541-es előszavát, mert az nem ~i, hanem poétikai és retorikai, valamint szemantikai kérdéseket tárgyal. Mindazonáltal ebben az előszóban, a „lelís” szó magyarázataként található meg legelőször a magyar költészet általánosított fogalma.

Ami pedig a mi verselési rendszer fogalmunkat illeti, ehhez hasonlóra Szenci Molnár Albertnél lelünk Psalteriumának előszavában, 1607-ben. E nagyon értékes szövegben számos megjegyzés olvasható verstechnikai kérdésekről, és bevezet egy olyan fogalmat, amely rokonságban áll mai versrendszer szavunkkal: ez a metroritmika. Amikor a kálvini dogmatikai hagyomány mellett már Clément Marot és Théodore de Bèze fordításai (a szövegek és a dallamok) formai szempontból is szigorúan követendő hagyományt jelentettek, e hugenotta tradíción belül, de a zsoltárparafrázisok műfaján kívül is megjelent a metroritmika. Vélhetőleg ezzel az eszközzel élt Ambrosius Lobwasser is (1573-ban megjelent német fordításában), Andreas Spethe pedig egészen bizonyosan az 1596-ban kiadott latin fordításban. Minthogy előszavában Szenci Molnár Albert mind Lobwassert, mind Spethét szövegforrásaként jelölte meg, Marot-t és Bèze-t pedig végső forrásként, a latinra fordító Spethe metroritmikája a mi költő-fordítónk metrikai-ritmikai (~i) mintája volt. A metroritmika a hangsúlyok és a nyomatékok egyértelmű és a nyelvek fölötti vagy közötti kijelölését szolgálta, az egyes nemzeti nyelvek fölötti, a verselés mikéntjét illető közöset. Szükség volt erre a latin nyelvben is, mert a latin szövegek kiejtése ekkor már hozzáigazodott az egyes nemzeti nyelvek eltérő intonációs rendjéhez. A metroritmika néhány évtized után eltűnt az európai prot. költészetből.

Ráadásul egy adott, mégoly rövid időszakban is számolnunk kell dialektális különbségekkel, földrajzi-történeti és irodalomszociológiai rétegzettséggel is: vagyis az időben egybeeső felfogások nagy különbözőségével. Ennek alapja a hagyományozódás mikéntjében keresendő. Ha nem mai ismereteinkre gondolunk, hanem arra, hogy pl. a 16. sz. folyamán kinek milyen ismeretei voltak a megelőző magyar költészettörténeti múltról, azt tapasztaljuk, hogy egyrészt olykor léteztek visszakapcsolási pontok, másrészt azt, hogy pl. egész késő középkori kultúránk a 16. század derekára szinte teljesen a kulturális tudat alá süllyedt le. Mai gazdag ismereteink jótékonyan elfedik a kulturális hagyományozódás töréseit, szakadékait. Ezen az Istenes énekek kiadásai, Balassi Bálint nyomtatott és kéziratos hagyományozódása változtatott legelőször: a 17. sz. első fele jutott abba a helyzetbe, hogy valamelyest közösnek tekinthető vershagyományra visszanézhetett. És a gyülekezeti éneklés, valamint a magánájtatosság céljára kiadott énekeskönyvek. Mindkét jellemző természetesnek mondható a nyugat-európai érett és késő középkori költészetekben is, és még a francia késő középkor és reneszánsz idején is sokáig számolni kell helyi költői hagyományokkal. A dialekticitás is természetes jelenség: míg a kritikai kiadások készítői a mai (kanonizált) nyelvállapothoz legközelebb álló szövegeket tekintik alapszövegnek, amelyhez képest minden más különböző fokozatokban, de romlott szöveget ad, Frank István fedezte föl, hogy az oc és az oïl közös nyelvi területen, a Minne és a trouvère-ek közös földrajzi területén, a katalán nyelvterületen stb. olyan költészetnyelvi termékek születtek, amelyek azért értékesek, mert ezek az énekelt költemények természetes gyakorlatára mutatnak rá.

Ami nyelv és verstechnika viszonyát illeti, a 16. sz. elejétől költeményeink ütemhangsúlyos-szótagszámláló és rímes művek, persze a mi modern megfogalmazásunk szerint, vagyis eddigre megképződött valami kvázi közös, bár nem kizárólagos gyakorlat. A régi magyar verstechnikák és nyelvhasználat vizsgálatában sokat segítene a bi- és polilingvális (két- és többnyelvű) költemények vizsgálata (amint ezt Paul Zumthor megtette Langue, texte, énigme c. kötetében). És a 16–17. sz.-ból, a →Madzsari türkitől →Amade László magyar-szlovák keveréknyelvű költeményeiig és Zrínyi Miklós nyelvkeveréséig (lásd a Syrena-kötet előszavát) nem is kevés maradt ránk.

A régi magyar költészetről ránk maradt poétikai adatok gyakran azért nem értékelhetők viszonylagos egyértelműséggel, mert elszigeteltek és egymással nem összefüggőek. Ugyanazt a terminust a szerző műveltségének és a földrajzi helynek a függvényében időben közel párhuzamosan is igen eltérően használhatták. Ebben semmi szokatlan nincs: a chanson – mondják a romanista kutatók – 1170 k. váltotta csak fel a megelőző vers terminust, de a 15. sz.-ban Charles d’Orléans számára a szó csak énekelt rondót jelentett. E kutatások rámutattak arra, hogy a nyugat-európai középkori műfajmegnevezések – ha a reneszánsz és 17. sz.-i poétikák szabatosabb szóhasználatával vetjük össze őket – nem értelmezhetők a későbbi évszázadok műfajfelfogásainak mintájára: e terminusok igen gyakran csak az énekeltséget vagy a mondott jelleget rögzítették, olykor azt, hogy a verses szöveg történetet beszél el, olykor a zenei formát nevezték meg, a 15. sz.-ban a forma kötöttségét. Felmerült az is, lehet-e stílusról beszélni a középkori verses anyag kapcsán, vagyis az ún. vergiliusi kerék három stílusneme vagy szintje eszközével leírhatók-e az alacsony, közepes és magas vagy felső stílusszintek? Nem, vagy többnyire csak igen erőszakoltan. Az anyag nagy része ugyanígy nem beosztható a retorikai beszédnemek (genera dicendi) osztályaiba. Ezekre a módszertani jelekre a hazai kutatásnak is figyelnie kell.

A régi magyar költészetben a narratív és a lírai költemények két nagy osztálya is nehezebben különíthető el. Az elkülönítésnek alig vannak formai kritériumai, csak rövid ideig mondható valamely sor- vagy strófafajta lírainak vagy narratívnak (pl. a Balassi-strófa a költő kezén lecsökken 3 versszakra egy-egy költeményen belül, majd 1-1 versszakra, Listius László Magyar Márs c. kötetében a Cladis Mohachianae 1414 Balassi-strófából áll). A nyugat-európai népnyelvű középkori költészetekben korán kialakultak epikus és lírai rímsémák: a narratív séma a párrímes és nem strófikus szerkezet volt (aa…), vagy az azonos rímek használata egy-egy egységen belül (aaaa… n; ilyenek az ófrancia laisse-ek), míg az abab vagy az abba kezdet jellegzetesen lírai darabok kezdése. Ezt erősítette a rímelés két olyan eszköze is, amelyik a mi régi költészetünkből hiányzott: a hím- és nőrímek idővel kötelezővé vált, szabályos váltogatása, valamint az, hogy az első versszak rímeinek hangzását pontosan kellett továbbvinni a következő versszakokban is (ez az ún. timbre). A timbre rímelési technikája nem engedte meg a 7-9 versszaknál hosszabb lírai költeményt, mert a nagyobb terjedelem már fónikus monotoneitást eredményezett volna. Ellenben a régi magyar költemények esetében nem beszélhetünk terjedelmileg (és alaktanilag) kötött versekről, a terjedelmet az →akrosztichon és a versszerző kénye-kedve határozta meg. És bár olykor jól elkülönül egy-egy lírai darab vagy sorozat, helyes volt Arany János megfigyelése, aki azt mondta: a 18. sz. előtt a magyar költészetből hiányzott a dalszerű kompozíciós versképzés, vagy csak ritkán és véletlenszerűen állt elő.   A régi magyar versanyagban feltűnően sok – jobb híján így nevezzük – az epiko-lírikus darab, vagy legalábbis a lírai jellegű költeményben a vershelyzet szcenírozása.

Ha a régi magyar költők poétikai-~i gondolkodását vizsgáljuk, összefüggő és valamelyes teljességre törekvő értekezések híján – és lemondva a 19–21. sz.-ban utólagosan konstruált immanens ~ok szerkesztéséről – nekünk is terminusokat kell keresnünk. A régi magyar költészettörténet kutatói már eddig is megpróbáltak egyes kifejezéseknek a nyomába eredni (ilyen volt pl. a „lelís” mint a magyar poézis megfelelője Sylvester János Újtestamentum-fordításának előszavában, vagy Balassi néhány versjegyzetében az „inventio poetica”, ugyancsak nála a „latrikámos vers”, Zrínyi könyvtárában a Balassi verseit minősítő „fajtalan énekek”). De ezek az értelmezési viták viszonylag kevés terminusra terjedtek ki, és az értelmezések mai ismereteink felől közelítenek tárgyukhoz.

Ezzel szemben egy elképzelt és teljességre törekvő Régi Magyar Poétikai-verstani Terminológiai Tár kitüntetetten csak korabeli terminusokat venne fel (mikrokontextusukkal együtt, hogy világos legyen a teljes értelmes szövegkörnyezet az olvasó számára), mindazt, ami kapcsolódik a mai beszéd, betű, ének(lés), hallgatóság, írás (papiros, penna, ténta), költemény vagy mű, költő, szerző, szólás stb. fogalmi jelentéseihez. Úgy is fogalmazhatnánk: a régi magyar verses művek mintegy elbeszélik magukat, nem az értekezések rendszerezettségével, hanem a versszerzés gyakorlatán belül. A kizárólag a ránk maradt régi magyar költeményekből nyert terminológiai tár ugyan nem pótolhatja hiányzó ~i traktátusainkat vagy az egykorú verstechnikákra vonatkozó értekezéseket, de előnyei kétségtelenül lennének. Egyrészt a terminusok nem a legkülönbözőbb környezetből kerülnének ki, hol egy levélből, hol egy krónikából, hol egy teológiai traktátus részletéből (hanem csakis költeményszövegekből; másrészt nem elszigetelt adatok volnának, mert a tapasztalat azt mutatja, hogy az egyik terminus többnyire előhív egy másikat, az egy harmadikat, tehát az egyes terminusok részleges összekapcsolódása a költeményszövegeken belül oldja az illető konkrét kifejezés elszigeteltségét; harmadrészt pedig – mivel költeményszövegben vannak benne – e kifejezések autoreferensek, mert értelmezési környezetüket az a költemény vagy költeményen belüli szorosabb kontextus adja meg (és megadja), amelyben felbukkannak. Ha egy költemény elején, címként azt olvasom: „Wiragh enec”, az autoreferencia azt mondja, hogy ez (is) egy virágének. Minden egyes régi magyar költemény szövegét át kellene vizsgálni, függetlenül attól a tapasztalattól, hogy a poétikai terminusok többnyire gazdagon bukkannak fel a címekben, a költemények elején és a zárásukban. Fel kell tüntetni a szerző nevét (vagy a névtelenségét), a költemény keletkezési idejét (amennyire a kritikai kiadások és a vonatkozó szakirodalom datálni tudja), valamint azt, hogy kéziratosan, nyomtatva vagy vegyesen maradt-e ránk a szöveg. És természetesen minden műfaji-osztályozási terminust, legyen az igen tág (pl. ének), vagy már-már modern módon pontos (pl. isteni dicséret). Az is érdekes, hogy az illető szövegben van-e egyértelmű utalás az énekeltségre (vagy nem énekeltségre), avagy ez eldönthetetlen, mert elmosódott.

Példaként a 16. sz. derekának egyik reprezentatív énektípusát választottam ki, →Kákonyi Péter három verses históriáját (I. Az Asverus királyról […] való história, 1544; II. Az erős vitéz Sámsomról szép história, 1540-es évek vége; III. Historia Astiagis regis […], 1549). Ezekből a következő autoreferenciális értelmezésű kifejezések állnak elő: beszéd; diák; emlékezni; ének; felelni; fohászkodni; hallani; hallgatni, meghallgatni vmit; hazudni; história, szép história; imádság; írni; kérdés, kérdezni; kiáltani; krónika; könyörgés; levél; magasztalni: „Mindeneknek felette magasztalá” (I, 372); mese; mondás, mondani; nevezni; nyelv; olvasni; példa; szerezni [éneket, levelet]; szidalmazni; szó; szólni; verseknek feje (értsd: a versszakok kezdőbetűi).

A képzeletbeli tárban többnyire poétikai terminusok szerepelnek ugyan, de vannak közöttük a verselésre vonatkozóak is.

Egy ilyen terminológiai tár összeállításával közel juthatnánk a Mohács utáni három évtized magyar poétikai gondolkodásához (vagyis nem ahhoz, ahogyan mintegy százötven éve mi látjuk a régi magyar verses szövegeket, hanem ahogyan e szövegek látták magukat). Ez az eszköz nem lebecsülendő: élt vele Horváth János, Hexendorf Edit, Tarnai Andor, Kecskés András és számos kutató. A különbség csak annyi köztük és e szócikk szerzője között, hogy e tár anyagát én egynemű közegre korlátoznám: a ránk maradt régi magyar költemények szövegeire. És ezzel az eljárással erőteljesen korlátozhatnánk mai gondolkodásunk prezentizmusát és erőszakosságát, nem feledve persze a régi magyar ~ok hiánya fölött érzett fájdalmat.