A lapályon fekvő város egykor fallal övezett központi részének közepe táján csekély halom emelkedik. Ez régészeti adatok szerint az Árpád-korban fallal volt kerítve. Tetején 1760–70 k. épült barokk templom áll, amely 1777 óta →székesegyház. Elődje, amelyre a tornyokon feltárt gótikus ablakmaradványok láthatóan utalnak, azonosítható Szt. Péter és Pál templomával, amelyben 1440-re vonatkozó lengyel krónikás adat szerint Szt. István apja, Géza (†997) feleségével, Adelhaiddal együtt el volt temetve. A tornyos főhomlokzat előtt Árpád-kori szakrális építmény négykarélyossá kiegészíthető alaprajzú maradványai kerültek elő, amelyek összefüggésbe hozhatók a fejedelmi pár temetésére vonatkozó adattal. Mindebből arra lehet következtetni, hogy a halmot mindjárt kezdetben az uralkodó család foglalta el és erődítette, feltehetően szálláshely gyanánt is.

A halomtól északkeletre, mocsárba vesző lapos részen Géza fejedelem fia, István király emeltette Szűz Mária templomát, amelynek helyét ma romkert jelzi. Az alapítást különböző történeti adatok egyeztetése útján 1018 tájára lehet tenni. Az alapító a templomhoz nagy kanonoki testületet rendelt, →prépost irányításával. A régészeti adatok arra vallanak, hogy az intézmény hatalmas telkén a templomtól északra a prépost, délre a kanonokok épületei helyezkedtek el. A templom, amelyet az alapító temetésével összefüggésben, 1038-ban szenteltek fel, tekintélyes terjedelmével és alaprajzi elrendezésével, amely ókeresztény emlékeket idéz, de modernebbnek ható – talán utólag kiépített – bejárati előcsarnokfélét is tartalmaz, rendkívüli alkotása volt a hazai egyházszervezés első korszakának. Temetkezésre már 1031-ben szolgált, amikor a váratlanul elhunyt Imre herceg tetemét fogadta be, és ugyanebben az évben kapta a királyi pártól azt a miseruhát, amelyet utóbb →koronázási palásttá alakítottak. A templomban koronázták minden bizonnyal már az alapító első utódait, mint ahogy később a legtöbb magyar királyt a középkori állam széteséséig (→koronázás). 1083-ban, az itt eltemetett király és fia →szentté avatásakor, a templom zarándoklatoknak is célpontjává lett. Belsejében a szentek sírhelyének kialakítása jelentős módosulásokat eredményezhetett, amiről egy sírláda – az ún. Szt. István-szarkofág – és néhány más töredék is tanúskodik. A templom berendezésének és felszerelésének gazdagságáról →Hartvik püspök Kálmán király idejében írt Szt. István-legendája (→István-legendák) nyújt némi fogalmat.

Kálmán királytól kezdve a templom – királyi bazilika – az uralkodócsalád fő temetkezőhelye is volt csaknem száz éven át (→királyi temetkezések). Ebben az időben az épület alapos felújításon esett át. Teljesen újjáépült a támaszsoros főhajófal – néhány pillérlábazat még a helyén van –, és bizonyára alaposan megújult a nyugati oldal, ahol pazar díszű főkapu készültével lehet számolni. E korból való a középkori prépostság egyetlen fennmaradt liturgiai emléke, a →Codex Albensis néven ismeretes antifonále.

Temetkezésre évszázados szünet után az Anju-dinasztia vette újra igénybe a bazilikát, amelyet I. Károly 1318-tól kezdve megújíttatott: a hosszházat, pilléreit megerősítve, beboltozták, és ólommal fedték kétszer is, mivel az első ólomfedél 1327-ben tűzvész következtében leolvadt. A 15. sz.-ban királyi engedéllyel több jelentős főúr is a bazilikába temetkezett. Egyikük, →Ozorai Pipo (Filippo Scolari Firenzéből) 1426 e. újjáépíttette a templom délnyugati tornyát, és ennek csekély maradékaiban ma is észlelhető földszintjén készíttetett a maga és felesége számára sírkápolnát. Zsigmond király utódai alatt a bazilika ismét rendszeresen az uralkodók és családtagjaik temetkezési helyéül szolgált, utoljára 1540-ben, amikor Szapolyai János maradványait fogadta be. Mátyás király alatt újabb nagy átalakítás kezdődött – a főhajó pilléreit ismét megerősítették, és a Szt. István-kori apszis mögött új, nyilván körüljárós rendszerű szentélyt építettek, záradékában Hunyadi-sírkápolnával –, de ez haláláig nem fejeződött be.

A Szt. Péter-templomban koronázták – kivételesen – IV. Bélát (1235), aki a templomot – nyilván újjáépítést követően – fel is szenteltette. A krónikás, akitől ezeket tudjuk, székesegyházról („in catedrali ecclesia”) beszél. A késő középkorban viszont a templom plébániai feladatokat látott el, és ezt a szerepét megtartotta egészen 1777-ig. Temetőjéhez kapcsolódott a késő gótikus Szt. Anna-kápolna, ~ egyetlen eredeti alakjában fennmaradt középkori épülete. A prépostságnak, amely ki volt véve a püspöki joghatóság alól, sőt utóbb közvetlenül a pápa alá tartozott, úgy látszik, külön plébániai körzete volt. 15. sz.-i adatok szerint temetőjében állt a Szt. Kereszt parochiális temploma. Ennek korai keletkezésre valló maradványait az egykori prépostsági térség északi szélén (Rózsa u.) tárták fel. A város nyugati szélén, a bazilikával egyvonalban, néhány előkerült középkori sír és falmaradvány hasonló szerepű templom jelenlétére vall, amely az ásatást irányító régész szerint a 15–16. sz.-i adatokból ismert Szt. Bertalan-templom volt. Az egykori falakon belül számolni kell még más szakrális épületekkel is (pl. Szt. Imre-templom), ezek azonban nem lokalizálhatók.

A többi egyházi létesítmény közül csak a nyugati külvárosban (Sziget) maradt ránk igen szerény régészeti maradványaiban a keresztesek rendháza, ill. ennek Szt. István király tiszteletére szentelt és a →johanniták birtokába jutott temploma, amelynek alapkövét Martyrius esztergomi érsek (†1158) tette le, befejezője pedig III. Béla anyja, Eufrozina királyné volt. Az északi (budai) külvárosba helyezhető a Szt. Miklós-egyház, amely 1215-ben már állt, és 1234-ben mint kórházi, utóbb pedig mint préposti templom tűnik fel. Ezt a középkor végén – úgy tetszik, az 1470-es években – hozzákapcsolták a Szt. Péter-templomhoz. Talán már 1096-ban szerepel – mint oratórium – az a Szt. Márton-templom, amelynek a belvároshoz viszonyított helyzete vitatható. A 13. sz.-ban a kolduló rendek hoztak létre újabb – nyilván külvárosi – templomokat: a →domonkosokét (Szt. Margit) már 1231-ben, a →ferencesek fehérvári rendi káptalanát 1261-ben, az →ágostonosok helyi perjelét 1308-ban említik. A domonkosoknak volt apácazárdájuk is, amely 1485-ös adat szerint a Szt. Miklós-templom mellett állt.

A város – amint ezt a →tihanyi alapítólevélben (1055) már előforduló magyar neve is mutatja – nyilván kezdettől fogva erődített hely volt. A 11. sz.-ban több forrás szerint királyi vagy fő székhely („ad sedem regaliem”: „Alba” „principalis sedes”: „Veyzmburg”), főváros („regni […] metropolis”: „Wizinburg”), sőt „az ország köldökében elhelyezett” („in umbilico regni […] positus”: „Bellegrava”) volt. Még 1245-ben is IV. Béla oklevele szerint – „országunk közepén” („in medio regni nostri Albae”) koronázták István ifjabb királyt. Ennek a helyzetnek – a trónfoglalási ceremóniák mellett – megfelelt az évenkénti rendszeres királyi jelenlét, amely – bár erről csak késői fogalmazványok szólnak (→Gellért-legenda; hamis zalavári oklevél 1024-re) – kezdetben Szűz Mária mennybemenetele ünnepéhez (aug. 15.), utóbb pedig, bizonyára már a 11. sz. végétől – bár adattal csak III. Béla korától alátámaszthatóan – Szt. István napjához (aug. 20.) fűződött. Hogy ez a jogorvoslatért való szabad folyamodás fóruma volt, az főleg későbbi adatokból derül ki – kezdve az →Aranybullával –, amelyekben már elvárás gyanánt fogalmazódik meg e „törvénynapok” megtartása királyi – vagy legalább nádori – jelenléttel. A bíráskodás e formája, amely a 14. sz. közepe után végleg megszűnt, szolgáltathatta részben a kereteit – Fehérvár központi szerepe mellett – az →országgyűlés korai formáinak is. Különleges helyzetben már I. Béla király népgyűlésfélét hívott össze Fehérvárra – a második pogánylázadás ehhez kapcsolódik –, és az országnagyok még 1386-ban és 1446-ban is Fehérvárott tartottak országgyűlést, ugyancsak – bár máshol zajló – belső viszályok közepette.

A város →polgárairól csak a 13. sz.-tól kezdve maradtak adatok. Először – az 1220-as években – latinokról van szó. Ezek vlsz. nagyrészt a 12. sz.-ban betelepült és kiváltságokat szerzett vallonok (→hospes) voltak, akik bizonyára az északi városrészben – a Szt. Miklós-templom tájékán – laktak. Nyilván ők alkották a fehérvári polgárság törzsökét: a városi hatóság még a 15. sz.-ban is az ő közösségük nevével jelzett →pecsétet használt. Feltehetően tőlük eredtek a város polgárságának kiváltságai is, amelyeket csak áttételesen és hézagosan ismerünk, részben onnan, hogy más városok számára a 13. sz.-ban mintául szolgáltak. A latinok talán utolsó említése 1242-re vonatkozik, amikor fontos szerepük volt az erődített város megvédésében a tatárokkal szemben, akik a külvárosokat mind felégették. Az 1240-es évek végén IV. Béla a külvárosi polgárságot betelepítette a belvárosba (várba: „in […] castrum”), egyházi intézmények, elsősorban a prépostság jogait sértve. Feltehetően ekkor számolták fel a külön körítőfalat a Szt. Péter-templom körül, amely talán csak ennek az átrendezésnek a keretében vált plébániatemplommá.

A város középkori beosztását és profán épületeit alig ismerjük. A királyi és a prépostsági lakóépületek mellett jelentős lehetett a →veszprémi püspökség palotája, amelyről 1291-ben azt állították, hogy ennek alapítása óta létezett. Az akkoriban a polgárság által elfoglalva tartott épület helye nem ismeretes. A főtér (1487: „theatrum civitatis”) nyilván ugyanott volt, ahol ma. Ehhez kapcsolódott a városháza („domus consistorialis civium”). A téren át kellett haladnia a belváros (vár) két kapuja, az északi (budai) és a nyugati (palotai) közötti közlekedésnek. A 15–16. sz.-i forrásokban szereplő néhány belvárosi utca vagy utcasor (vicus, platea) egyike, a Nagy utca (vicus magnus) bizonyára az északi kaput és a főteret kötötte össze. A déli városrészben megnyugtatóan azonosítható a Szt. Péter utca, amely kétségtelenül a plébániatemplomhoz kapcsolódott. A többieknek a helyzete (Szt. Bertalan, Kanonok, Német utca – itt álltak a mészárszékek) legfeljebb gyanítható. A késő középkori oklevelekben számos fehérvári →lakóépületet említenek. Ezek az adatok azonban nemigen kapcsolhatók össze az utóbbi évtizedekben feltárt és megfigyelt jó néhány középkori házmaradvánnyal, amelyek közül a legérdekesebb talán a 13–14. sz.-ból eredő Oskola (volt Zalka Máté) u. 6. számú helyreállított épület.

Fehérvár mint országos központ a 14–15. sz.-ban sokat vesztett súlyából, de szakrális rangját megőrizte. Erődítményei is rendben lehettek: Mátyás király alatt valamelyest meg is újulhattak. 1490-ben mégis könnyű prédája lett Miksa német-római király benyomuló seregének, amely a városon, a bazilikán és az elhunyt ellenség sírján torolta meg Bécs hódoltatását és a Habsburg-trónigény elutasítását. 1543-ban a törökök vonultak be. 1601-ben sikerült ugyan a várost visszafoglalni – ebből az alkalomból készült a védőművek legrégibb fennmaradt alaprajza –, de kevéssel a hálaadó istentisztelet után az Ozorai Pipo tornyában tárolt lőpor felrobbant, és a bazilika a város tekintélyes részével együtt romba dőlt. Még mielőtt a falak felújítását és korszerűsítését sikerült volna befejezni – ekkor épült, a bazilika romjainak felhasználásával, annak szentélye mögött a maradványaiban még látható Monostor-bástya –, 1602-ben újra behatoltak a törökök. Ennek az időszaknak különleges emléke a sztambuli fogságot szenvedett →Wathay Ferenc alkapitány énekeskönyve. Az erődítmények újítgatása folytatódott – a 17. sz. folyamán áthelyezték a Budai kaput, miáltal nyilván a csatlakozó utca vonala is megváltozott –, de a török kor egyéb építkezései, főleg dzsámik és a hozzájuk tartozó minaretek, valamint fürdők (→oszmán-török építészet), amint az egykorú látképek is mutatják, inkább csak felszínesen módosították a település arculatát. Amikor 1688-ban a törökök végleg feladták az előzőleg leégett és egy éve körülzárt várost, a keresztény seregek kihalt, szennyes romhalmazt vettek birtokba. Az északi előváros puszta volt, a nyugati rácvárossá alakult.

A második olyan alaprajzon, amely a belváros utcahálózatát is mutatja (1691), a városháza és a ferences rendház már a mai helyén tűnik fel. Az utóbbitól északra eső háztömbben jelzi a rajz – bizonyára kissé pontatlanul – a →jezsuitákat, akik az e tájékon álló török dzsámit vették minaretestül birtokba. A bazilikánál, amelyből 18. sz.-i telekfelmérések tanúsága szerint csak az északi oldal kis részlete maradt használható állapotban, a városalaprajz →fegyvertárat jelöl. A plébániatemplom, amely ekkortájt Szt. István király titulust kapott, és a jezsuiták kezelésében volt, „Tuhmbkirche” gyanánt szerepel. A →karmeliták is megjelennek a rajzon a belváros déli részén, nagyjából a későbbi helyükön. 1691-re tehát kialakult az az új berendezkedés, amely a 18. sz. folyamán a fő építészeti hangsúlyokat létrehozta.

Az újjáépítés nehezen bontakozott ki. A városháza már az 1710-es évekre megújult, a templomok csak jóval később. Először a ferencesek kezdtek építkezni, 1720-ban. Rendházuk 1738-ra, templomuk 1743-ra készült el. A karmeliták 1732-ben tették le új rendházuk alapkövét. Egyidejűleg épült templomukat →Franz Anton Maulbertsch 1767 k. festette ki. A jezsuiták 1742-ben kezdtek építkezni, templomukat, amelynek falképeit 1748–49-ben Gaspar Franz Sambach festette, 1756-ban szentelték fel, és ekkorra készült el rendházuk is. A plébániatemplomot a század elején még régi állapotában javítgatták, és csak 1758-ban kezdték újjáépíteni. Falképeit 1768-ban →Johann Ignaz Cimbal festette, →Franz Anton Hillebrandt által tervezett főoltára 1772–75 között készült. A rácváros megmaradt ortodoxnak. A fából, paticsból készült templomot 1733 u. váltotta fel tartós építőanyagú, ezt pedig a ma is fennálló, tágasabb, 1771-től épített és 1780-ban felszentelt templom (→ortodox egyházművészet). A bazilika helyén a püspöki palota jelentette a megújulást – az épület 1803-ra lett kész –, de az ettől keletre eső középkori maradványt, amelyben az utolsó prépostok még kápolnát rendeztek be, az 1777-ben felállított új egyházmegye (→székesfehérvári püspökség) irányítói nem tekintették fenntartandónak: 1800 k. lebontatták. Az ősi dicsőség maradéka idétlen csonknak tűnhetett „az ország köldökében” kisarjadt barokk kisváros e méltóságos pontjában.