A történeti Mo. központi területén, a Duna jobb partján, a Garam folyó torkolatával szemben emelkedő sziklás dombtetőn, a Római Birodalom limes-vonalát erősítő ókori castrum helyén a 10. sz. második felében létesítették ~ várát, amely a következő két és fél évszázadban az ország első számú uralkodói és egyházi központjának szerepét töltötte be. A 12. sz.-ban ~ot Mo. „metropolisa”-ként emlegetik. A vár alatt elterülő két, fallal körülvett, eltérő jogállású középkori városból és az azokat övező külvárosokból álló településhalmazt – noha részenként önálló nevük is volt – gyakran együttvéve szintén Esztergomnak nevezik. A vár és benne a fejedelmi palota építésének megkezdését, valamint a Szt. István első vértanú tiszteletére tett első egyházi alapítást a középkori hagyomány Géza fejedelemnek tulajdonítja. Itt született 970 k. Géza fia, István, itt keresztelték meg, 1001 újévén itt koronázták királlyá, és ugyanitt alapította meg az ország első érsekségét (→esztergomi érsekség) még koronázásának évében. Egyházi jelentőségét a város mindvégig megőrizte, uralkodói székhelyként azonban csak a 13. sz.-ig létezett: a királyi udvar távozási szándékának 1198-ban történt első kinyilvánítása után, 1249-ben IV. Béla király végleg az érsekre ruházta át a vár és a palota birtoklását.

Egyházi, igazgatási és politikai jelentőségének megfelelően az Árpád-kor első két évszázadában ~ az ország gazdasági életében is meghatározó szerepet játszott. A várban lehetett elhelyezve Szt. István korában az ország első és hosszú ideig egyetlen →pénzverdéje. Ide gyűjtötték egybe az ország adóját, itt osztották szét belőle évenként a megyésispánoknak és a századosoknak járó részeket.

A Kis-Duna és természet alakította árkok által határolt területen fekvő királyi város kialakulása a fejedelemség korára megy vissza. A város kora Árpád-kori kereskedelmi jelentőségére következtethetünk egy az 1050-es évből ránk maradt adatból, amely szerint Oroszo.-ból Regensburg felé – e Nyugat-Európát Kijevvel összekötő forgalmas kereskedelmi útvonalon – megrakott szekerekkel közlekedő zsidó kereskedők az ~i zsinagógánál találkoztak itteni hitsorsosaikkal. A város fejlődését szolgálta az Árpád-korban egyedülálló, általános árumegállító és vásártartási jog. Míg a királyi udvarnokok lakta Szt. Lőrinc városrész a 13. sz.-ban fokozatosan egyházi kézbe került, az ettől délre eső hospestelepülés, a neolatin nyelvet beszélő polgárok (→hospes) által lakott latin város (vicus latinorum) mindvégig megmaradt a király birtokában. Önálló városi →pecsét használatára II. András uralkodása idején nyertek jogot az ~i latinusok. Fennmaradt kettős pecsétnyomójuk (MNM), amely egyik oldalán fallal és tornyokkal megerősített város képét, másik oldalán az Árpád-ház vágásos címerét viseli, a várostörténet és a 13. sz.-i magyar ötvösművészet kiemelkedő jelentőségű emléke.

A királyi város méretét nem érte el az érsek joghatósága alatt álló másik város. A vár alatt fakadó meleg vizű források közelében letelepített érseki szolgálónépek számára IV. Béla 1239-ben engedélyezett városi jogokat és védelmet. Ezt az Új városnak később Vízivárosnak is nevezett városrészt a tatárok 1242-ben feldúlták, védőfalát csak Telegdi Csanád érseksége idején (1330–49) építették ki biztonságos kőfalakká, amelyek között három templomot emeltek a középkorban. A 15. sz. végén az érseki város területén vízművet létesítettek, amely a Dunából felszívott vizet a vár víztározójába továbbította.

Az 1242-ben a várat sikertelenül ostromló tatárok pusztításai után a városi épületeket a legsúlyosabb csapások a 16. sz.-ban, a török hódítás előestéjén és a hódoltság idején érték: 1526-ban, 1528-ban, 1532-ben és 1543-ban ostromok és tűzvészek pusztították, az 1594/95-ös ostrom során pedig teljesen romba dőltek. Az 1685. évi visszafoglalás hadi cselekményei újból és ezúttal végleg elpusztították ~ középkori városrészeit. A pusztulás olyan mértékű volt, hogy az ~ mai képét kialakító 18–19. sz.-i városi építkezések már a középkori utcahálózatot sem követték.

1. királyi, majd érseki palota

A →királyi palota a Várhegy meredek sziklafallal végződő, fallal elkerített, déli felében épült meg. A legkorábbi fejedelmi építkezések nyomaira is itt bukkantak rá. Pontosan nem meghatározható kiterjedésű és beosztású, 10. sz.-i építmények falmaradványai kerültek elő a középkori palotaegyüttes északi részén, a bazilikához közelebb eső épületszárny és az udvar járószintje alatt. Az ezt követő építkezések, vlsz. István király uralkodásának idején, a →palota körzetét déli irányban terjesztették ki: a déli várfok közelében íves védőfallal óvott körkápolna és négyszögű termet magában foglaló palotaszárny épült. A 11–12. sz. fordulója körül a →kápolna védőfala elé négyszögű tornyot emeltek.

A korai Árpád-kori palota helyén a 12. sz. utolsó évtizedeiben, III. Béla király idején (1172–96) került sor teljesen új épületegyüttes létesítésére, ennek összefüggő, nagy egységeit az 1934–38 közötti ásatások alkalmával tárták fel. A korai körkápolna és védművei helyén szabálytalan, ötszögű →lakótorony épült, amelyhez északról kisebb négyszögű terem, lépcső, valamint a szintén új építésű kápolnába vezető folyosó csatlakozik. A lakótorony alsó szintjének középoszlopra boltozott, eredeti szerkezetében fennmaradt termét korábban Szt. István születési helyeként tisztelték. A lakótoronyhoz tartozó faragványok azt bizonyítják, hogy építői leginkább a Rhőne-vidék és Emilia 12. sz. végi, késő román művészetét ismerő, élvonalbeli mesterek voltak. Kvalitásos műveikhez a közeli, gerecsei kőbányákban találtak kiváló tulajdonságokkal rendelkező tömött, vörös mészkövet, amelyet csillogó fényű felülete és színe miatt a középkor óta vörös márványnak neveznek (→kőfaragás). A kápolnaépület szerkezete és dekorációja másfajta modernitást valósít meg. Mesterei a 12. sz. második felének francia korai gótikus stíluseszményét képviselik Esztergomban. A szentély boltozatát támasztó, bimbós fejezetekkel ellátott, belső ikeroszlopsor a soissoni és a laoni székesegyház, valamint a párizsi Notre-Dame 12. sz. végi műhelyének felfogásából vezethető le. A kápolna hajójában, nyugati kapuján és rózsaablakán szerepet kaptak a mo.-i késő román tradíciót ismerő műhelytagok is. A kápolna és a lakótorony kapuja kőfallal körülkerített, szűk, belső udvarra nyílt, amelytől északra a várfalat követő, észak–déli tájolású, a székesegyház közelében merőlegesen megtörve, kisebb szárnyban végződő, hosszú palotaszárny állt. E palota legnagyobb kiterjedését és legdíszesebb megjelenését a 15. sz. derekán nyerte el, amikor →Szécsi Dénes érsek idején (1440–65) kibővítették és új dekorációval látták el. A korábbi palota alapterületét kétszeresére növelték: a dunai oldalhoz az épület teljes hosszában a külső várfalig terjeszkedő, párhuzamos épületszakaszt kapcsoltak. Emeletén faboltozattal fedett →nagytermet alakítottak ki, amelyet zárt erkélyes, kiugró folyosóval szegélyeztek, északnyugati sarkához a szibillák képeivel díszített kápolnát csatoltak. A magyar fejedelmek és királyok falképeivel díszített nagyterem pompáját, amely Szécsi Dénes halála után, →Vitéz János (1465–72) és talán →Ippolito d’ Este (1487–97) érseksége idején tovább gazdagodott, 16. sz.-i leírásokból ismerjük.

Az 1543-ban török kézre került várat a királyi seregek 1595-ben visszavették ugyan, de a török 1605-ben ismét elfoglalta. Vlsz. ekkor töltötték fel földdel a rommá vált palota helyiségeit, melyek csak a 20. sz.-ban, az 1934–38 között, majd az 1960-as években folytatott ásatások során kerültek újra napvilágra.

2. Szent Adalbert-székesegyház

A török háborúk folyamán romba dőlt, 1822–23 folyamán végleg elbontott középkori →székesegyházról romos állapotában készült, 18. sz.-i ábrázolásai, a 19. sz.-ban rögzített alaprajza és nagyszámú, jelenleg még feldolgozatlan, muzeális kőfaragványa tanúskodik. Az alaprajzból az oldalhajók kívül egyenes falként megjelenő apszisainak kronológiai különállására, e részleteknek talán 11. sz.-i eredetére lehet következtetni. A csigalépcsővel bővített szentélyek fölött mindkét oldalon torony emelkedett. A 11. sz.-ból egyetlen tárgyi emlék, egy szalagfonattal díszített kőlemez töredéke maradt fenn. A méreteik alapján nagy valószínűséggel a templom hajójához köthető, nagy korinthoszi fejezetek annak a 12. sz. első felében folytatott és a Szt. István-kori épületet részben vagy egészben felváltó átépítésnek az emlékei, amelynek előrehaladását, ill. részleges vagy teljes sikerét egy 1156-os oltárszentelési oklevél, majd III. István 1172-es temetésének híre tanúsítja. A templomtól északra álló, vlsz. →káptalanteremként használt, négyzet alaprajzú, középoszlopos boltozatú, emeletes építmény a palota III. Béla-kori ún. Szt. István-termének elrendezésével vethető össze. A székesegyház nyugati végét két magas, négyszöghasáb alakú torony hangsúlyozta. Közöttük, a főhajó tengelyében nyílt a jeruzsálemi templomra utalva Porta speciosának nevezett főkapu, amely elé kétszakaszos, háromhajós előcsarnokot építettek legkésőbb a 13. sz. első felében. Az előcsarnokhoz északról kápolna csatlakozott. A Porta speciosa az elpusztult épület legjobban datálható része: a timpanon alatti szemöldökfríz márványinkrusztációin III. Béla király és Jób érsek együttes ábrázolása 1185–96 között készülhetett. A mű ábrázolásait, feliratainak teljes szövegét és vésett rajzú márványberakásainak technikai megoldását Széless György 1759-es és 1761-es kézirataiból, ill. 1764-ben kiadott feliratgyűjteményéből, továbbá egy, a 18. sz. közepe táján készült, Klimó György hagyatékában megőrződött festményről és jó néhány fennmaradt kőtöredékből ismerjük. A mindkét oldalán díszített kapu egyedülállóan bonyolult, utalásokkal teli képi programjában a regnum és sacerdotium egyensúlyának (a megtestesült Igét hordozó Istenszülő trónusa előtt petíciójukkal megjelenő Szt. István király és Szt. Adalbert, valamint világi és egyházi →donátor párhuzamos ábrázolása) és Krisztus próféták által megjövendölt második eljövetelének gondolata kapott központi szerepet. A templom nyugati homlokfalára színes márványburkolatként felerősített képciklust szoborművek – kapuoroszlánok és két sasfigura – egészítették ki. Elsősorban ez utóbbiak kapcsán számít közmegegyezésnek a kapu mestereinek Benedetto Antelami emiliai környezetéből való származtatása, míg a programalkotót illetően nyugati és bizáncias műveltségi elemek kimutatására egyaránt sor került. A templom 14. sz. elején megsérült főszentélyének poligonális alaprajzon való újjáépítésére Telegdi Csanád érseksége idején került sor. 1385-ben Demeter érsek, 1396-ban Kanizsai János érsek építtetett oldalkápolnát. Utolsóként 1506-ban Bakócz Tamás bővítette a templomot a saját temetkezőhelyének is szánt kápolnával, amely ma egymagában hirdeti a középkori ~i székesegyház pompás művészi színvonalát.

3. Bakócz-kápolna

Bakócz Tamás érsek sírkápolnáját, amely épségben élte túl a 16–17. sz.-i ostromok pusztítását, 1823-ban, a Szt. Adalbert-székesegyház lebontásakor gondosan szétszedték, köveit megszámozták, majd eredeti helyétől 17 m-re újra felépítették a klasszicista épület mellékkápolnájaként. A Bakócz-kápolna a magyar művészet egyetlen épségben megmaradt reneszánsz belső tere, a 16. sz. eleji építészet nagy feladatának, a centrális tér kialakításának egyik tökéletes példája. Görög kereszt alaprajzon kupola emelkedik, amely olyan mértékben uralja az együttest, hogy mellette a kereszt szárai csupán előkelő kazettás dongaboltozattal fedett térbővítménynek tetszenek. Eredeti felépítésében a székesegyházba vezető bejárat íve jóval a belső főpárkány fölé emelkedett, ami lehetővé tette a teljes kupolás tér áttekintését. Az áthelyezéskor azonban a kápolnát 180°-kal elfordították, miáltal az egykori bejárat, befalazva, az ellentétes oldalra került. A főpárkányon elhelyezett aranyozott bronzbetűknek fontos szerepük van abban, hogy az ünnepélyes összhatás erőteljesen antik színezetet kapjon. Az ünnepélyesség legfontosabb tényezője a tükörfényesre csiszolt vörös márvány, a magyar →reneszánsz kedvelt kőanyaga. A kápolna alkotója minden bizonnyal olasz volt, és a firenzei Giuliano da Sangallo köréből származhatott. Egyesek az →oltár mesterével azonosítják.

A carrarai márványból készült, falba épített retabulum a firenzei Andrea Ferrucci műve. A mester az oltárt még otthon készítette 1519-ben, és Itáliából küldte ~ba. Fehér színe pompásan illik a vörös márvánnyal burkolt belsőhöz. Hármas felosztásával bizonyos mértékig emlékeztet a →szárnyasoltárokra: a nagyobb középső részt kisebb szélső fülkék keretezik, a tetején lévő, imádkozó angyalok közé helyezett, indadísszel keretezett Angyali üdvözlet-dombormű az oromzat ott megszokott toronyerdejének kompaktabb változata. (A jelenet kiemelt szerepeltetése arra utal, hogy a kápolna az Angyali üdvözletnek van szentelve.) A török időkben a fülkékben álló szobrok megsemmisültek, csak a középső fülke – melyben vlsz. Madonna-szobor állhatott – jobb oldalán maradt meg kis mellékalakként, csonkán a donátor, Bakócz figurája. Megrongálták a domborműveket is, és széttörték a retabulumot lezáró félköríves oromzatot, mely harmonikusan illeszkedett a fülke architektúrájába.

A Bakócz-kápolnának mint a centrális tér első megvalósulásának az Alpoktól északra rendkívüli hatása volt az új stílus kisugárzásában. ~i példára – és részben Mo.-ról származó kőanyagból – építették a krakkói székesegyház királyi temetkezőkápolnáit, a legrangosabb lengyel főúri sírkápolnák évszázadnál tovább követett előképeit.

4. Szent István protomártír-templom

A Szt. István vértanúról elnevezett, korai alapítású társaskáptalannak a 13. sz. elején épült, poligonális szentélyű temploma a székesegyháztól északra állt. Elbontott romjairól a 18. sz.-ban makett és alaprajz készült, ma már csak néhány korai gótikus stílusú falpillér-lábazatát ismerjük. A várhegy északi felén helyezkedett el a korai érseki palota is, amelynek pozícióját és kiterjedését 1959-ben ásatás hitelesítette, míg a claustrum, monasterium és conventus néven említett káptalanháznak a székesegyháztól délre valószínűsíthető épületéről csak feltevéseink vannak. A vár előhegyén álló, bazilikának nevezett Szt. Vitus-templomról Lodomér érsek 1287-es oklevele tesz említést. Lokalizálása ennek is bizonytalan.

Lásd még: →az esztergomi palotakápolna falképei; →az esztergomi érseki palota falképei; →zsidó községek 6.