Mamul, rekord megtekintése [ ID: 141 ]
 
Kalmár János (2.)–Zsoldos Attila (1.)
 
jobbágy (lat. iobagio) 
 
lat. iobagio 
 

1. középkor

A ~ kifejezés eredetileg ’tisztségviselő’ értelemben szerepel korai forrásainkban. Ennek megfelelően ~nak mondják a főbb királyi méltóságok viselőit (pl. az 1222. évi →Aranybulla a →nádort, a →bánt, a királyi és a királynéi udvarispánt); a ~ kifejezést e jelentésében az 1230-as évekre váltja fel a báró (baro) terminus. A szó ugyanezen, ’tisztségviselő’ értelme áll a hátterében annak a jelenségnek, hogy az Árpád-korban mind a királyi, mind az egyházi szolgálónépek különböző csoportjai közvetlen elöljáróit is ~ névvel illetik (udvarnok~, vár~ stb., ill. egyházi ~), ilyen értelmű használata kimutatható a világi magánbirtok esetében is. Az agrárnépesség társadalmi helyzetében az Árpád-kor végére bekövetkező változások eredményeként alakult ki a szó közismert ’~paraszt’ értelme.

Az Árpád-kor mezőgazdasági termeléssel foglalkozó népességének jelentős hányada szolgarendű volt, s a három nagy birtoktípus – a királyi, az egyházi és a világi magánbirtok – valamelyikén végezte munkáját. A szolga (servus) helyzetét sajátos kettősség jellemezte: egyfelől ura tulajdonában álló „vagyontárgy”-ként tekintettek rá, másfelől azonban – ellentétben a klasszikus antikvitás rabszolgáival – ember voltát nem vonták kétségbe. A szolgarendűek helyzete és mindennapi élete ugyanakkor nagymértékben függött attól, hogy melyik birtoktípushoz kötötte őket a tulajdoni függés kényszere.

A királyi és az egyházi birtokokon élők – az ilyen birtokokon megtelepedő →hospesek kivételével – valamennyien szolgarendűek voltak. Ebből fakad a két birtoktípus azon közös sajátossága, hogy szolgálónépeiket nem jogi helyzetükre, hanem szolgálatukra utaló elnevezésekkel illetik forrásaink (pl. udvarnokok, lovászok, szőlőművesek stb.). A királyi birtokok szolgálónépei önálló gazdasággal rendelkeztek, s ennek művelése révén tartották fenn magukat és családjukat. A birtokszervezetnek megszabott szolgálatokkal (officium) tartoztak, s ezenfelül még többféle címen adóval is terhelték őket. A királyi birtokok népeit századokba (centurionatus) és tizedekbe szervezték, de ezek az intézmények nem katonai, hanem adóztatási és munkaszervezési egységek voltak.

Az egyház szolgáinak függőségét az tette némiképp szorosabbá, hogy míg a király esetenként elidegenítette (pl. eladományozta) vagy valamely kiemelkedő szolgálat jutalmaképpen felszabadította a maga szolgáit, az egyház ettől tartózkodott, mivel az egyházi birtokok és szolgálónépek valódi tulajdonosának az adott egyházi intézmény védőszentjét tekintették, akitől – az egyházjog tanítása szerint – annak javait nem volt szabad elidegeníteni. Az egyház a birtokain élő szolgákat önállóan termelő gazdaságokkal látta el, s különféle szolgálatok teljesítésére kötelezte. Ezen szolgálatok megbecsült vagy alantasabbnak tartott volta s ezzel összefüggésben terheik nagysága alakított ki az egyházi szolgálónépek között hierarchikus rendet.

A világi magánbirtok jellemző sajátossága, hogy a rajta élő földesúri népeket jogállásuk szerint kategorizálták. A korai időkben a legnagyobb számú és legjelentősebb szolgálónépi csoportot azok alkották, akiket forrásaink egyszerűen csak szolgáknak (servus) neveznek. Az eredendően a szolgai jogállásra utaló kifejezést a világi magánbirtokokon azokra alkalmazták, akiknek helyzete a lehető legteljesebben tükrözte a szolgai állapot legfőbb jellemzőjét, a tulajdoni függést. A tulajdonos belátása szerint, minden korlátozás nélkül felhasználhatta szolgái munkaerejét. A szerencsésebbek háziszolgaként az uruk háztartása és családja körül adódó feladatokat látták el, a többséget azonban a földesúri gazdaságok foglalkoztatták. Ez időben a birtokosok művelés alá fogott földjeiket saját kezelésben tartották, s egyfajta házi gazdaságokként működtették. A prédiumnak (praedium) nevezett földesúri üzem mindenestül a földbirtokos tulajdonát képezte: övé volt a föld, a megműveléséhez használt eke és más munkaeszköz, övéi voltak az igavonó és egyéb állatok s persze a munkát végző szolgák. A prédiumok szolgái, bár paraszti munkát végeztek, nem rendelkeztek önállóan termelő paraszti gazdasággal, sőt többnyire saját háztartással sem. Munkájukat a földesúr megbízottja irányította, közös szállásokon laktak, s az úr gondoskodott élelmezésükről és ruházkodásukról. Összességében elmondható, hogy a szolgák függése mindenekelőtt személyi jellegű volt: szolgai állapotuk az úr személyéhez s nem földjéhez kötötte őket. Alig valamivel voltak kedvezőbb helyzetben azok a szolgák, akiknek uruk engedélyezte, hogy saját házukban élve önálló háztartást alakítsanak ki. A 12. sz. folyamán vált gyakoribbá, hogy a földesurak önálló gazdasággal látták el szolgáikat, akik annak terményeivel adóztak, ill. munkajáradék is terhelte őket. Az ilyen szolgákat latinul libertinusoknak nevezték (a kor magyar nyelvén uhug volt a nevük). A libertinusok éppúgy uraik tulajdonában voltak, mint a közönséges szolgák, rendelkeztek ugyanakkor bizonyos korlátozott jogokkal: törvényes házasságot köthettek, és megválthatták szabadságukat. A világi magánbirtok népei között ugyanakkor találkozunk olyanokkal is, akiket szabadnak (liber) vagy ~nak neveztek. Ezek egy része csupán a közönséges szolgák helyzetéhez képest élvezett viszonylagos – a voltaképpeni szabadok jogállásától megkülönböztetendő – szabadságot, más részük viszont teljes értékű szabadsággal rendelkező paraszt lehetett. Ez utóbbiak művelésre kapott gazdaságaik után adóztak a földesúrral kötött megállapodás szerint.

A korai agrártársadalom dinamikus átalakulására a 13. sz. folyamán került sor, s ebben több tényezőnek jutott fontos szerep. A királyi birtokoknak elsősorban a század első évtizedeire jellemző intenzív eladományozása a világi magánbirtok javára rendezte át az ország birtokszerkezetét. A gyors növekedésnek indult világi magánbirtok csakhamar szembetalálta magát a munkaerőhiány okozta nehézségekkel, amelyeket az 1241–42. évi tatárjárás demográfiai katasztrófája tovább erősített. Ezzel egyidejűleg a földesúr egyre inkább alattvalói pénzjáradékára tartott volna igényt szükségletei kielégítésére. Mindezek következtében a hagyományosan a servusok munkáján alapuló prediális gazdálkodás is válságba került. A megváltozott viszonyokhoz a világi magánbirtok volt képes a leghatékonyabban alkalmazkodni a szolgarendű földesúri alattvalók felszabadítása révén. A 13. sz. utolsó harmadában a világi magánbirtok különböző helyzetű és eredetű csoportjai ily módon olvadtak be az egységes ~parasztságba, melynek jellemzőiben jól felismerhetők a korai időszak örökségének elemei. Maga a név a magánföldesúri ~okról származott át, jeleként annak, hogy a ~paraszt többé-kevésbé abban a helyzetben élt, mint az egykori iobagiók. A földesúri terhek előképe a libertinusok szolgálataiban jelölhető meg, azzal a különbséggel, hogy a prédiumok felbomlásával a munkajáradék jelentéktelenné vált, s a terhek súlypontja a hospesnek nevezett szabad parasztok által fizetett földbérre (census, terragium) helyeződött át. A szolgarendűek feletti tulajdonosi hatalom maradványaként őrződött meg a földbirtokos ~ai feletti bírói joghatósága, melynek intézménye az →úriszék lett. A ~paraszt nem személye, hanem önállóan termelő paraszti gazdasága (~telek) után adózott, s terheinek mértékét kétoldalú megállapodás rögzítette. A ~parasztot jogok illették meg: gazdaságát örökül hagyhatta utódaira, ill. meghatározott feltételekkel el is idegeníthette, valamint rendelkezett a szabad költözés jogával, azaz maga választhatta meg földesurát. Ez utóbbi jogot 1300 k. egy – utóbb az 1298. évi törvény szövegéhez csatolt – királyi tanácsi határozat is rögzítette. Servusokkal ugyanakkor – egyre csökkenő számban s jellemzően inkább a kisbirtokokon – a 14. sz. közepéig találkozunk forrásainkban, többnyire házi cselédekként.

A ~parasztság a világi magánbirtokon alakult ki, a királyi és az egyházi birtokon fennmaradt a szolgálónépek archaikus tulajdoni függése. Helyzetük annyiban változott, amennyiben a birtokszervezetek bomlásával, ill. átalakulásával eredeti szolgálati rendjük háttérbe szorult, s általánossá vált egységesen megszabott feltételek (conditio) szerinti adóztatásuk, aminek következtében többnyire conditionariusokként emlegették őket. Szolgai jogállásuk jeleként azonban az I. Károly által kivetett „állami” egyenes adó, az ún. kamarahaszna megfizetése alól mentesültek. A királyi és egyházi conditionariusok a 14. sz. végén nyerték el a szabad költözés jogát, s ezzel befejeződött a jogilag egységes ~parasztság kialakulásának folyamata.

2. újkor

Az újkorban szűkebb értelemben általában a földesúri tulajdont képező, a földműves birtokában lévő telken önállóan gazdálkodó, földesúrtól függő, az ő joghatósága (iurisdictio), az úriszéki bíróság (sedes dominialis) ítélkezési körébe tartozó, rendi jogokkal nem rendelkező telkes parasztot értették ~on (iobagio; rusticus, főként a telkesek esetében esetleg: colonus). Villanusnak, azaz falulakónak is nevezték, annak ellenére, hogy a mezővárosok (oppida) lakosainak nagy részét is ~ok tették ki. Tágabb értelemben a ~ fogalom magában foglalta a zselléreket (inquilini), azaz a csupán töredéktelekkel rendelkezőket vagy telekhányaddal egyáltalán nem is rendelkezőket. A mezőgazdasággal foglalkozókon kívül tartoztak a ~ok közé halászok, iparosok, bányászok stb. is. Társadalmi helyzetük örökletes volt.

A földesúri függésből fakadóan a ~ személyi és dologi jogait korlátozták. Gyermekei és özvegye örökölhették ugyan földjét, sőt egyesek szabad végrendelkezési jogot is szereztek, de a Dózsa-féle parasztháborút követő 1514. évi országgyűlés az abban részt vevő ~okat és leszármazottaikat örökre megfosztotta a szabad költözés jogától, s →Werbőczy István ugyanakkor szerkesztett, a további századokban is zsinórmértékül szolgáló →Tripartituma is „örökös” ~i állapotról beszél. A „röghöz kötött” ~ot jogi kötelék nem a földhöz, hanem földesurához fűzte, aki egyik birtokáról a másikra áttelepíthette, vagy telek nélkül zálogba adhatta, esetleg el is adhatta őt. Ez az elv azonban már csak az oszmán hódítás miatt sem volt maradéktalanul átültethető a gyakorlatba. Az 1547. évi országgyűlés engedélyezte is a ~ok költözését. A földesúr elhagyásának feltételeit a 17. sz. első feléig a →megyék szabták meg, mígnem egymás után mégis mindenütt megtiltották. A katonáskodó ~ok és a kiváltságolt mezővárosok lakói azonban változatlanul eltávozhattak uruktól, ezért számítottak a korabeli szóhasználat szerint szabadmenetelűnek. Az állandósult hadiállapot közepette egyébként is nehéz volt utánajárni az urukat elhagyóknak, s a katasztrofális demográfiai helyzetben bárhol örömmel fogadták a menekült munkaerőt. Előfordult azonban ennek ellenkezője is: olyanok, akik nem tudták kifizetni adósságukat, vagy akiknek nem volt más esélyük arra, hogy mentesüljenek az úriszék kirótta büntetés alól, önként mondtak le költözési jogukról, hogy kiszabaduljanak szorult helyzetükből.

A ~ függő helyzete megnyilvánult a földesúri boreladási monopóliumban is: Szt. György (ápr. 24.) és Szt. Mihály napja (szept. 29.) között csak az uraság borát mérhették ki a kocsmában.

A II. József által 1785-ben kiadott jobbágyrendelet megtiltotta a ~ megnevezést, lehetővé tette számukra, hogy házasságkötésükhöz ne legyen szükség a földesúr engedélyére, s felruházta a ~okat a javaikkal való szabad rendelkezés jogával. Ettől kezdve szabadon választhattak mesterséget, és tilos volt elűzni őket földjükről.

A ~ →tizedet, másképpen dézsmát (decima) tartozott adni a gabona, a bor, a juhok és a méhek után pénzben vagy természetben az egyháznak, továbbá portának (=kapu) nevezett eszmei adóegység alapján kivetett és háztartásonként beszedett, az →országgyűlés által megállapított összegű állami adót volt köteles fizetni a kincstárnak az 1547. évi törvény értelmében az, aki 6 forint értékű ingósággal rendelkezett. Ez utóbbit nevezték hadiadónak (contributio, subsidium) vagy a beszedés hajdani módjáról rovásadónak (dica). 1671-től kezdve, amikor a kormányzat a zsoldos haderő eltartásának terhét a településekre hárította, ún. porciót (portio militaris, ’katonai adag') is szedtek, ami a hadiadó terményben lerótt része volt, s mint ilyet beszámították az adóba. A katonaság választhatott a pénzbeni, ill. a természetbeni porció közül, s ezt az árak alakulásának függvényében tette meg (a változó piaci ár és az állandósult hivatalos számítási ár közti különbségből keletkezett a lakosság vesztesége). A 17. sz. végétől fogva vált általános jobbágyi kötelezettséggé a forspont (Vorspann, ’előfogat’). Ez lovak, szekerek állami, ill. megyei szolgálatra bocsátásának kötelezettségét jelentette hadiszállítás, postajárat vagy kincstári fuvarozás céljára. Járt ugyan érte fuvardíj, de a ~ bármikor kötelezhető volt ennek teljesítésére.

A hódoltsági területen a török államhatalom által kivetett adót dzsizje-, haradzs-/harács-, filori- (=forint) adónak egyaránt nevezték. 50 akcsét tett ki, és a legalább 300 akcse értékű ingósággal rendelkezők tartoztak fizetni. (Ez pontosan megfelelt a királyi országrészen való adózóképességi küszöbnek, hiszen 1 magyar forint 50 akcsét ért.)

 Az úrbéres föld – a telki állomány – használata fejében a ~ földbérrel (census) tartozott a föld tulajdonosának, a földesúrnak. Ennek összegét 1514-ben évi 1 aranyforintban határozták meg, de a gyakorlatban helyenként többet, másutt kevesebbet követeltek. Az igényelt összeg nagysága a valóságban helyi szokás szerint alakult. Megállapításánál figyelembe vették a ~ telekhányadát, esetleg még állatállományát is. A mezővárosiak közösen fizették. Az ő átalányadójukat taksának (taxa) hívták. A Mária Terézia királynő által 1767-ben kiadott, Horváto.-ra és Erdélyre nem vonatkozó úrbéri rendelet a cenzust évi 1 forintban rögzítette. Ezenfelül az 1514. évi dekrétum értelmében a ~ – az egyházi tized mintájára – gabonája és bora kilencedik tizedét köteles volt adóként földesurának juttatni. Ezt nevezték kilencednek (nona). Az urbáriumok ezenkívül még bizonyos mennyiségű ajándék (munus, munera) beszolgáltatását is előírták számra, rendszerint zöldségből, gyümölcsből, ill. baromfiból. Az 1767. évi úrbéri pátens csupán a szántóföldi terményből tette kötelezővé a kilencedet, és országos érvénnyel határozta meg az ajándékokat is. Eszerint évente 2 kappant, 2 csirkét, 12 tojást, 1/2 icce [0,3-0,4 l] vajat s három telkenként 1 borjút tartozott adni földesurának a ~.

Emellett a ~ot robotkötelezettség (servitium) – amit szerjárásnak vagy úrdolgának egyaránt neveztek – is terhelte. Erre nézve 1514-ben heti 1 napot írtak elő. Tartalmát az 1548. évi országgyűlés szántási, vetési, aratási, szénakaszálási, szőlőművelési, valamint bor- és élelemfuvarozási kötelezettségben határozta meg. Ennek ellenére a földbirtokosok sok helyütt ennél tágabb körre terjesztették ki, önkényesen megemelve a heti robotnapszámot is. A földműves robotot a földesúr saját kezelésében lévő földjén, a majorságban (allodium) kellett teljesíteni. A ~ok igavonó állataikkal többnyire közösen, „cimborában” teljesítették az igás robotot, míg a zsellérek rendszerint kézi robotot végeztek. Az 1767. évi úrbérrendezés nyomán ezt a kötelezettséget is egységesítették: évente 52 nap igás vagy 104 nap kézi robotot írtak elő (a töredék telkesek számára ennek arányos részét), 4 egész telek együttesen tartozott évi egy alkalommal hosszúfuvart teljesíteni, legfeljebb kétnapi járóföldre. Ártalmas vadakra évente 3 napon át kellett vadászniuk, s a faizási joggal felruházott egésztelkes ~ 1 bécsi ölnyi (3,41 m3) fát volt köteles elszállítani az urasági erdőből a majorsági épületekhez. A házas zselléreket évi 18, a házatlanokat – másképpen: lakókat (subinquilini) – 12 robotnappal terhelték.

A hódoltsági területen a török földesúr által szedett adót iszpendzsének nevezték, ami kapuadó volt, s ez készpénzben 25 akcsét tett ki. Mindazok tartoztak fizetni, akik a dzsizjét is. Ezenfelül azonban minden adózónak további 2 akcsét kellett fizetnie mezei károkozásért, s a termények tizedrészét kellett beszolgáltatnia. Fizetni kellett még a méh-, a sertés- és a juhállomány után, s a halászatot is megadóztatták.

A ~telek – a korabeli szóhasználat szerint: hely, ülés (fundus; mansio; sessio) – meghatározott tartozékokból – (ap)pertinentiae – állt: a házhely, a (baromfi)udvar és a (veteményes/szőlős/gyümölcsös/szérűs)kert voltak a belső telek részei. A külső telket a szántó és a (kaszáló)rét alkotta. A ~ot – telekhányada arányában – megillette a falu határán belüli, többnyire osztatlan erdő, legelő, halászóvíz, ill. a nádas használati joga. A jobbágytelek nagysága a helyi szokástól függött, azt pedig az adottságok befolyásolták. A szántórész kb. 16 és 40 magyar hold (1 magyar hold = 1200 öl) közötti kiterjedésű volt. Az úrbéri pátens (1767) a szántót – a föld termékenységének függvényében – 26–32, a kaszálót 8–12 magyar holdban határozta meg egész telek esetén. A ~i kötelezettségeket a telekhányad arányában szabták meg.

Már a 16. sz. elején is a féltelkes ~ számított átlagosnak. Ekkor még csak az 1/4 teleknél kisebb hányaddal rendelkezőket tekintették zsellérnek. A telekaprózódás a további évszázadokban előrehaladt. Az 1767. évi úrbéri pátens már 1/8 teleknél vonta meg a jobbágyság és a zsellérség határát. A zsellérek, ha rendelkeztek is földdel, ahhoz sem szántó, sem kaszáló nem tartozott, viszont a közös legelőt és erdőt ők is használhatták. Általában ők voltak a parasztság legszegényebbjei – a házatlanok munkával vagy pénzzel fizettek a lakhatásért –, de nem minden esetben, mert földjüket a ~okénál jóval kevesebb teher sújtotta. Épp emiatt a ~ok egy része – eladván igásállatait és lemondván telke műveléséről – zsellérföldre költözött, s állattartással, háziiparral, kereskedéssel foglalkozott, vagy éppen bérelt, esetleg irtványföldön gazdálkodott tovább. Az utóbbi a ~ által irtással művelésre alkalmassá tett föld volt. Ezt és minden más, a ~ elhatározásából általa hasznosíthatóvá tett földet szorgalminak (industrialis) nevezték. A szorgalmi földek vonatkozásában a ~nak a telkieknél kötetlenebb rendelkezési joga volt. A vagyonosabb ~ok gazdálkodtak az úrbéres (a telki állományi) földön kívül is. Az irtvány mellett bérleti (arenda) vagy zálog formában lehettek a kezükön különböző kategóriájú földek, melyeket többnyire szántóként vagy szőlőként hasznosítottak. Általában is fontos megélhetési tényező volt a paraszti háztartás lélekszáma, s a tehetősebbek cselédeket és napszámosokat is foglalkoztattak. A jómódú ~ok közül némelyek általában készpénzért vagy valamilyen szolgálat fejében a földesúri szolgáltatások egy része vagy egésze alól meghatározott vagy határozatlan időre szóló mentességet (exemptio) szereztek, amely azonban az egyházi és az állami adóra nem vonatkozott. E szabados (liber vagy libertinus) kategóriába tartoztak a →hajdúk, az uradalmi gazdatisztek (udvarbírák, provisorok), a falusi bírók, a ~telepítést vállalók (bo[j]érok, kenézek, soltészek, vajdák), egyes falusi iparosok és a lelkészek. Főként a 17. sz. második felében beköszöntő agrárpiaci dekonjunktúra idején terjedt el, hogy a módosabb ~ok a termény-, de főleg a munkajáradékot (a robotot) időlegesen vagy véglegesen készpénzzel (taksa) váltották meg. Nemegyszer előfordult, hogy egyes jobbágyfalvak a taksát együttesen – summában – fizették. Szabadosok főként a királyi országrész és a hódoltsági terület határvidékén fordultak elő nagyobb számban, ahol a földesúri hatalom kevésbé érvényesülhetett. A 18. sz. konszolidáltabb viszonyai közepette csökkent a számuk.
 
Kiadások
 


 
Irodalom
 
Szabó István, A jobbágy birtoklása az örökös jobbágyság korában, Bp., 1947 (Értekezések a történettudomány köréből, XXVI/4); Makkai László, Robot – summa – taxa. Az örökös jobbágyság rendszerének tendenciái a 17. század második felében, TSz, 7(1964); Varga János, Jobbágyrendszer a magyarországi feudalizmus kései századaiban 1556–1767, Bp., 1969; Káldy-Nagy Gyula, Harács-szedők és ráják. Török világ a 16. századi Magyarországon, Bp., 1970; Solymosi László, A jobbágyköltözésről szóló határozat helye a költözés gyakorlatában, AtSz, 14(1972); Szűcs Jenő, Megosztott parasztság – egységesülő jobbágyság, Sz, 115(1981); Bolla Ilona, A jogilag egységes jobbágyosztály kialakulása Magyarországon, Bp., 1983 (Értekezések a történeti tudományok köréből. Új sorozat 100); Solymosi László, Hospeskiváltság 1275-ből, in Tanulmányok Veszprém megye múltjából, szerk. Kredics László, Veszprém, 1984; Magyar történelmi fogalomtár, I–II, szerk. Bán Péter, Bp., 1989; Homokiné Nagy Mária, Az úrbéri telek tulajdonjogi helyzete, in Degré Alajos emlékkönyv, szerk. Máthé Gábor, Zlinszky János, Bp., 1995; Solymosi László, A földesúri járadékok új rendszere a 13. századi Magyarországon, Bp., 1998.
 
Besorolás
 
 
Közigazgatás
 
Ha személy:
Születési hely, idő
Halálozási hely, idő
Enciklopédikus besorolás
Kor, időkör
13/1-18
MaMűL
oldal
Dátum
2014-03-12 00:00:00
Jóváhagy
Lektor
 
Vissza a listához Hozzászólás a szócikkhez

© MTA BTK, 2014