1. ius commune

Eredeti jelentésében a ius commune már a római jogban is ismert fogalom, a ius singularéval (kivételesen alkalmazott joggal) szemben a rendszerint alkalmazott jog. A középkorban a leggyakrabban a római jogon alapuló közös európai jogot (ius Europaeum) értették rajta. A →magánjog lassú kibontakozása és önálló →jogágként való késői kialakulása miatt Európa számos államában az első polgári kódexek megszületéséig a ius commune szabályai képezték a magánjog gerincét.

A ius commune elvileg Mo.-on is jogforrás volt a polgári átalakulásig, igaz, eltérő hangsúlyokkal. A 16. sz.-ig a bíróságok szabadon meríthettek a ius commune európai praxisából – jóllehet a nehezen megismerhető európai jog és a hazai →szokásjog között jelentős feszültségek voltak –, ezt követően azonban politikai szempontok befolyásolták alkalmazását. A Habsburgok Mo. szuverenitását korlátozó törekvéseinek ellenhatásaként a magyar rendek a ius communéra mint a Német-római Birodalom jogára (a császár joga, vagyis a ius imperiale) tekintettek, elfogadása és alkalmazása szemükben egyet jelentett az önállóság feladásával és a császár feljebbvalóságának elismerésével. Ezáltal a ius commune mo.-i befolyása erősen korlátozódott: a →Quadripartitum (1553) szerzői már a császár jogának minősítették, s mint ilyent Mo.-on érvénytelennek tekintették.

A →törvényhozás a ius commune befogadását határozottan megtagadta, s recepciója a →jogtudományban sem ment végbe. A bíróságok időnként felhasználták a közös európi jog szabályait, ám soha nem mint a ius communéra, hanem mint régi törvényre, ősi szokásra hivatkozva. Az ítéletek néhány európai tétel és joszabály befogadásáról tanúskodnak.

2. bizánci jog

A bizánci forrásokban a 930-as évektől említik a magyarokat, hol mint a Bizánci Birodalom szövetségeseit, hol mint ellenlábasait. A 10. sz. közepétől a magyar törzsek vezetői közül többen Bizáncban vették fel a kereszténységet, az országba keleti keresztény térítők, egyházszervezők érkeztek (→bizánci kereszténység). Az alkalmi érintkezés az Árpád-ház uralkodása alatt állandó, állami, utóbb dinasztikus viszonnyá alakult. A nyugati keresztény kapcsolatok kezdeteit egy évszázaddal megelőző s egészen a 14. sz.-ig aktívan ápolt bizánci összeköttetés jelentős nyomot hagyott a jogéletben, rajta keresztül áttételesen a római jog hatása is érvényesülhetett a magyar jogban.

→Közjogi vonatkozásban bizonyosnak látszik, hogy a magyar államszervezetben a fejedelem, majd a →király kijelölése, a senioratus rendje, a kiválasztás, bemutatás, jelölés, választás, megerősítés, ill. a szakrális felkenés bizánci mintát követett. Zlinszky János a magyar királyi méltóság bizánci jellegét látja megtestesülni abban is, hogy a magyar király – szemben az európai szokással – az egyháznagyok feletti felügyeletet magának tartotta fenn (→főkegyúri jog). A nyugati hűbéri felfogás és hierarchia helyett Mo.-on egy tradicionális római, a keresztény államalapítás korában Bizáncra jellemző, korona iránti hűség érvényesült. A szolgák végrendeleti felszabadítása, a →házasságtörésben vétkesek újraházasodásának tilalma, a vétlenek új házasságának engedélyezése, a papi nősülés elfogadása szintén bizánci hatásra utal. Az elbirtoklás, a →leánynegyed és az özvegyi jog valószínűsíthetően ugyancsak a bizánci kapcsolatokon keresztül épült be a magyar jogba. Egyes kutatók Szt. István →Intelmeinek előképét is Bizáncban, I. Baszileiosz császárnak Leó fiához intézett tanításában keresik, szemben a nyugati királytükröket forrásnak tekintő felfogással.

1172-ben a magyar főurak azt a Bizáncban nevelkedett, 1165–70 között hivatalosan bizánci trónörökösnek tekintett Béla herceget választották az ország királyának, aki utóbb a magyar hivatali írásbeliség megalapítója lett, s akinek uralkodása alatt megkezdődött a →hiteleshelyek működése.

3. kánonjog

Az európai keresztény államok közösségéhez csatlakozó Mo.-on a kánonjog (ius canonicum) befolyása megkérdőjelezhetetlen volt. Az egyház és a magyar állam szoros együttműködése biztosította a világi apparátus és az egyházszervezet, a világi jog és a kánonjog békés együttélését. A keresztény kánonjog világosan elkülönült a világi jogtól (mégpedig a nyugati egyházban erőteljesebben, mint Bizáncban), de nem szorítkozott az egyház belső ügyeire. Érintette a keresztények számos magánviszonyát is, többnyire olyan területeken igényelve magának befolyást, ahol a világi hatalom kis engedménnyel mondhatott le jelenlétéről.

A kánonjog érvényesült a magyar jogban a →házassággal, a →családdal kapcsolatos kérdésekben, a személyeket illetően a kor meghatározásában, a rokonság megjelölésében; az →öröklési jog egyes vonatkozásaiban; a →büntetőjog terén az erkölccsel, tisztességgel kapcsolatos eljárásokban (hamisítás, hamis tanúzás, hamis eskü). E területeken az országos jog részévé vált. Hatékonyságát az egyházi jogismerők garantálták, akik Európa egyetemein sajátították el s hozták magukkal Mo.-ra a kánonjog elemeit. Stabilitását a 13. sz. utolsó évtizedeire kiteljesedő →egyházi bíráskodás is segítette. Ennek a törvénykezési fórumrendszernek a megszilárdulása tette lehetővé, hogy a kánonjog akkor is megtartotta pozícióit, amikor a magyar jogéletben mind nagyobb számban jelentek meg a világi jogismerők (ún. praktikusok), akik a hazai jog bástyáit védelmezték az európai joggal, a római jogi recepcióval szemben. A kánonjog azáltal, hogy a római jog számos elemét magába olvasztotta, s joghézag esetén a római jogot ismerte el irányadónak, eszközévé lett egyes római jogi intézmények meghonosodásának.

4. római jog

A keresztény államok európai közösségébe való belépés révén a mo.-i jog a római jogon alapuló kontinentális jog részévé vált. Ennek ellenére – részleges és közvetett befolyástól eltekintve – Mo.-on a polgári átalakulásig váratott magára a római jog befogadása. Nyugat-Európában a római jog recepcióját a barbár népjogok és a római jog dualizmusa alapozta meg. A honfoglaló magyarság a Kárpát-medencében azonban már nyomát sem lelte az egykori római jognak, magával hozott →ősi joga nem kényszerült megütközni egy sokkal fejlettebb jogrendszerrel. Az ősi jogból kifejlesztett szokásjog olyan szilárd országos jogrendszerré növekedett, hogy még a 15. sz.-ban is meg tudott akadályozni minden, a római jogra épülő modernizációs kísérletet. Bónis György szerint ráadásul a jogi képzés sajátosságaiból adódóan nálunk hiányoztak a római jogot ismerő, képviselő s azt a jogba integráló jogászok is. A praktikusok, a jogéletet uraló, a magyar törvénykezési gyakorlatban nevelkedett világi jogászok a hazai jog szilárd védőfalának felépítését szorgalmazták a római jog befogadása helyett. A római jog recepciója az addigra egységessé váló és kodifikálásra megérő nemesi jog pozícióit gyengítette volna, s ez ellentétes volt a nemesség, sőt részben a polgárság érdekeivel is. A római jog így – Bónis György szavaival – „tekintélyt élvezett, de nem tekintették hatályos rendszernek”.

A 16. sz.-ig a magyar jogban csupán nyomokban, néhány római jogi elvre történő homályos utalásban, terminológiai vonatkozásokban fedezhető föl római jogi hatás. Az egyetemet végzett szakemberek a formuláskönyvek lapjain, bírói ítéletek indoklásában alkalmazhatták tudásukat. A római jog egyes fogalmai megjelentek ugyan a jogi szóhasználatban, néha egy-egy elvi tétel is felbukkant, ezek azonban többnyire formálisak voltak. Alkalmazták pl. Árpád-kori jogunkban a iudicium (’ítélet’) kifejezést, de ’istenítélet’ értelemben. Előfordul az edictum (’rendelet’), de a statútum (’szabályrendelet’) szinonimájaként. Római jogi tételek bukkantak föl elméleti alapvetésekben, azonban nem a római jog intézményesítésének céljával, hanem a hűbéri-rendi jog indoklásaként, tekintélynövelésként (pl. a hatalomátruházás teóriája, az uralkodó közjogi hatalmának megalapozása, az organikus államtan). Hiába volt egyes római jogi fogalmak – mint a →Tripartitumban a jogos védelem – pontos kifejtése, a bírói gyakorlatban nemigen alkalmazták őket. →Werbőczy István kísérletet tett néhány római jogi fogalom és jogelv formai átvételére, a jogi terminológia római jogi vonatkozásainak alkalmazására, művének szokásjogot rögzítő szerepe azonban erősebb volt e tendenciáknál. Az ország három részre szakadását követően valamelyest erősödött a római jogi hatás, ami elsősorban a jelentőssé váló egyetemjárásnak volt köszönhető. Tagadhatatlan másfelől az osztrák jog közvetítő hatása. „Hiába kísérelték meg a magyar humanisták: Honterus János, Baranyai Decsi János, Zsámboky János a 16. században a Corpus Iuris legalább részleges recepcióját, a Hármaskönyv által teremtett falat áttörni nem lehetett” (Pólay Elemér). A magyar társadalom gazdasági fejletlensége, az árutermelés visszaesése következtében nem is volt valójában igény a kifinomult római jogi szabályozásra.

5. germán jogok

Az élő germán jognak a magyar jogrendszerre tett hatása természetszerűleg következett a germán állammodell felhasználásából a keresztény állam alapításánál. Fokozta e befolyást a német államokhoz fűződő gazdasági és kulturális kapcsolatoknak a földrajzi fekvésből is adódó nagy szerepe, a német külpolitika közép-európai terjeszkedésének programja, majd a Habsburg-ház mo.-i uralkodása. A 16. sz.-tól a mo.-i prot.-ok peregrinációjának fő célpontjai is a német egyetemek voltak. Az egyetemi tanulmányok után hazatérő jogászok közvetlenül a praxisban hasznosították ismereteiket, ami a német jogi felfogás befogadását alapozta meg. Hajnik Imre a magyar középkor →perjogi intézményeiben, az Anjou-kapcsolatok erős germán alapjaiban látta a befolyás fő vonulatait. A germán jog érvényesülésének másik fő területe a →városi jog, amit a német telepeseknek az Árpád-kortól zajló, többszöri és nagy létszámban való bevándorlása magyaráz. A betelepülő német polgárság →kiváltságai közé tartozott, hogy saját joga szerint élhetett. A mohácsi vészt követően erőteljesen érvényesült az osztrák jogalkotás hatása. Mindezek a magyar jog német vonatkozásainak erősödését, majd utóbb, a kodifikációs munkálatok kibontakozásakor az analóg intézményrendszer következtében a német modell figyelembevételét eredményezték.