1. a honfoglalástól 1526-ig

A történeti ~, bár a honfoglalástól kezdve szorosan kapcsolódott a zárt földrajzi egységet alkotó →Kárpát-medencéhez, az idők során csak mint térben változó fogalom fogható fel és értelmezhető. A történeti források kezdetben csupán a hozzá tartozó területek nevét említik, és csak ahol erős, jól szervezett birodalmakkal érintkezett, ott jelent meg fokozatosan a pontos határ, határvonal kijelölésének igénye. ~ fogalmát értelmezve ismerni kell, hogy egy-egy korszakban milyen területekre terjedt ki a magyar uralkodók fennhatósága, milyen területeket soroltak ~hoz, ill. hogyan alakultak, változtak az állam határai.

A honfoglaló magyarok először a Kárpát-medence központi, sík- és dombvidéki részeit szállták meg, benépesítetlenül hagyva az erdőségekkel borított hegyvidéket, a széles árterülettel kísért, mocsaras folyóvölgyeket. A →határvédelmet a lakatlan, sáncokkal, az áthaladást megakadályozó torlaszokkal megerősített →gyepűk jelentették. A gyepűn keresztüli közlekedést az ellenőrzött kapuk – így pl. északkelet felé az Orosz-, nyugat felé a Mosoni-kapu – biztosították. A gyepűn túl a magyar katonai ellenőrzés alatt álló, gyéren lakott vagy lakatlan gyepűelve húzódott. A védelmet a 10–12. sz.-ban határőri feladatokat ellátó népek (→besenyők, →székelyek, szlávok) letelepítésével is erősítették. Az ország határát ott, ahol a medencét a Kárpátok vették körül, a hegység képezte. Határt jelentettek a folyók is, így délen a Duna és a Száva, ill. a Kárpát-medence nyugat felé nyitott területeinek egy-egy szakaszán 1043-tól a Lajta, ill. a Dunától északra a Morva. Az ország lakosságának létszáma a természetes népszaporulat, valamint a nyugatról és kelet felől érkező betelepülők következtében a tatárjárásig folyamatosan növekedett. A lélekszám gyarapodása azzal is járt, hogy a korábban lakatlan peremterületek fokozatosan benépesültek. Az országhatár védelmét a 13. sz. közepétől kezdve mindinkább a kővárak vették át, és így nemegyszer az egyes →várak hovatartozása jelezte a királyi fennhatóság és egyben a királyság kiterjedését.

A Magyar Királyság már viszonylag korán túlnyúlt a gyepűn. Fogalmába ~on kívül beleértendő volt mindazon terület, amelyre, ill. amelynek népességére az ország szuverenitását megtestesítő magyar →király ki tudta terjeszteni joghatóságát, vagy ahol ennek a joghatóságnak érvényt tudott szerezni. A 13. sz. végére a király személye kezdett háttérbe szorulni, és fokozatosan kialakult az ország (regnum) személytelenebb fogalma. Ez a fogalom a 14. sz.-ban már azt is jelentette, hogy a zárt, jogi egészet jelentő ország területéhez hozzákapcsolódott a kialakuló magyar államhatár fogalma is, bár ekkor még az államhatár és a magánbirtok határa nem különült el egymástól. Ez a felfogás élt a 17. sz. végéig, és csak a 18. sz.-ra szilárdultak meg a magyar állam határai oly módon, hogy a magánbirtokok nem befolyásolták a királyság határait.

A nemzetközi szerződésekben az ország területét a →Szent Korona jelképezte. Míg az Anjouk idején a királyt és a koronát együtt tekintették az állam fogalmának, Zsigmond korában a király személye fokozatosan háttérbe került, és a Szt. Korona az állam területe mellett – amelybe a Magyar Királyság és annak valamennyi tartománya is beletartozott – az államhatalom és az államérdek részeseit is jelentette.

~ földrajzi kiterjedésének alakulása elsősorban a keleti és déli területeken érdemel figyelmet. Keleten a honfoglalástól kezdve →Erdély, délen a 10–11. sz.-tól Szlavónia – különkormányzatuk ellenére – szervesen kapcsolódtak az ország területéhez. A Magyar Királysággal való egységüket mutatja, hogy a →magyar király címeinek felsorolásában Erdélyt és Szlavóniát külön soha nem említették.

Az →Alföld keleti határát alkotó hegyeken túl, Ultrasylvania, Transylvania benépesülő területén, Erdély legészakibb részén a Nagy-Szamos völgyétől a Tisza mellett fekvő Szolnok váráig terjedt Szolnok m. Élén az 1263-ig független szolnoki →ispán állt, aki az országos főméltóságok közé tartozott. Szolnok m.-től délre önálló megyék, pl. Doboka, Kolozs és Torda szerveződtek. Erdély déli részen, a Maros völgyétől a Déli-Kárpátokig húzódó igen jelentős területen egy megye, az egységes erdélyi Fehér m. alakult ki, Gyulafehérvár központtal. Első ispánja I. István rokona, Zoltán volt, aki 1003-ban princeps címet viselő királyi főtisztségviselőként állt a terület élén. A gyulafehérvári ispánt a 13. sz. elejétől →vajdának nevezték, s az ő alárendeltjei lettek az erdélyi megyék ispánjai is. Joghatósága 1263-tól kiterjedt valamennyi erdélyi megye területére, így Szolnok m.-re is. A vajdák katonai, igazságszolgáltatási és igazgatási feladataik következtében az ország legjelentősebb tisztségviselői közé tartoztak. Fehér m. területén két etnikai alapon szerveződött különkormányzat alakult ki. Az ország déli és keleti határának védelmét biztosítandó a 12. sz.-tól telepítették ide az uralkodók a székelyeket. Külön ispánságuk élén 1235-től a →székelyispán állt, akinek méltóságát 1462-től az →erdélyi vajdáéval egyesítették. Ugyancsak az erdélyi Fehér m. területén, kezdetben Nagyszeben környékén telepedtek le azok a szászok, akiket tömegesen a 12. sz. közepén II. Géza hívott az országba (→németek). A szászoknak 1224-ben az →Andreanum etnikai alapú territoriális különkormányzat szervezését biztosította. Ezért került sor a székelyek fokozatos áttelepítésére a mai Székelyföld területére. Az etnikailag egységes terület szász önkormányzata a 15. sz.-ra vált teljessé. A vajdák jelentős hatalma ellenére az 1526 e.-i Erdélyben nem alakult ki autonóm helyi hatóság, a különkormányzat Mohács előtt a Magyar Királyság szerves részét képezte.

A Drávától és a Száva torkolatáig a Dunától délre fekvő területek és a Magyar Királyság kapcsolata Erdélynél összetettebb képet mutat. A Dráva–Száva közének (→Dunántúl) gyéren lakott vidékére egyrészt oly módon terjedt ki a magyar királyok fennhatósága, hogy a dunántúli megyék, átlépve a Dráva vonalát, dél felé is terjeszkedtek. Keletebbre a Szerémség keleti csücskében szerveződött Szerém m. mellett még két megye területe húzódott a Száváig, a Valkóvár körül a 11. sz.-ban kialakult Valkó és ettől nyugatra Pozsega m. Az említett vármegyék közvetlenül a Magyar Királysághoz tartoztak.

A Dráva–Száva közének nyugati vidékét – az általánosan elterjedt felfogás szerint – I. László foglalta el. Valószínűbb azonban, hogy a korábban szlávok lakta, a lakosság etnikumára utalva Tótországnak, Szlavóniának nevezett terület a honfoglalást követően már a 10. sz.-ban a magyar uralkodók ellenőrzése alá került. A 11. sz.-tól Szlavónia Erdélyhez hasonlóan ~ része lett, területén megyék szerveződtek. Sajátos jogállását mutatja, hogy a 11. sz.-tól külön egyházmegyét alkotott (→zágrábi püspökség), lakói jellegzetes adóval (nyestbőr) tartoztak a királynak. Különkormányzata élén a 12. sz.-tól a horvát báni méltóságot is viselő magyar (nem feltétlenül magyar etnikumú) előkelő állt. A →bán 1255-től önálló pénzverésre (→báni dénár) is jogot kapott.

I. László 1091-ben terjesztette ki fennhatóságát az ún. →tengermelléki, az Adriai-tenger partjával párhuzamosan húzódó, központjáról teneninek vagy knininek is nevezett Horváto.-ra. Könyves Kálmán 1102-ben Tengerfehérvárott (Biograd, Belgrád) horvát királlyá koronáztatta magát, de elismerte a horvát nemzetségfők kiváltságait, és megtartotta a hagyományos igazgatási beosztást. Horváto. élén bán állt, aki a magyar uralkodót képviselte. Kálmánt követően tényleges koronázás nélkül ugyan, de a magyar királyok viselték a horvát királyi címet is, és Horváto. ~ társországává lett.

1105-ben hódoltatta Kálmán Dalmáciát, azaz a tengerparton épült, zárt területi egységet nem alkotó városokat és az Adriai-tenger ezek előtt fekvő szigeteit. A nagy hagyományokkal rendelkező városok korábbi kiváltságait, önkormányzatát az uralkodó megerősítette. A dalmát tengerpart, a városok és a szigetek Kálmán 1105. évi hódítását követően, a velencei befolyás erősségének és boszniai szövetségeseinek támogatása következtében, hol kisebb, hol nagyobb területtel és számban tartoztak ~hoz. A birtoklásukért váltakozó eredménnyel folytatott küzdelem Zsigmond uralkodása idején azzal zárult, hogy csak néhány kisebb sziget maradt ~ része.

A Magyar Királysággal lazább kapcsolatban álltak a déli határok mentén, időlegesen meghódított területeken szervezett →bánságok. Életre hívásukban a védelmi célok mellett a terjeszkedő magyar külpolitikának volt szerepe. A bánságok élére magyar előkelők kerültek; területükön a ~ihoz hasonló megyerendszer nem alakult ki. Az első bánság az 1137-ben említett boszniai volt. A báni különkormányzatok igazi korszaka a 13. sz.-ban kezdődött. Az 1230-as években a →kunok ellenében hívták életre a szörényi bánságot (→szörényi bán), amelytől nyugatra a kucsói, a barancsi, a macsói (→macsói bán), a sói és az ozorai bánságok húzódtak. A különkormányzatok jelentősége, amely az oszmánok előretörése idején minden addiginál nagyobb lett, földrajzi fekvésükben rejlett. A magyar uralkodók a bánságok és az ott épült várak megerősítésével a Duna–Száva vonalától délre, az ország területén kívül igyekeztek a külső támadókat feltartóztatni. Az ország déli határainak egységes védelmi rendszerét Hunyadi Mátyás uralkodása idején az 1470-es években még sikerült megszilárdítani (→törökellenes védelmi rendszer). Mátyás 1476-ban a →horvát-szlavón-dalmát báni méltóságot egyesítette, és a terület védelmébe bevonható haderőt a bán fennhatósága alá rendelte. A védelmi rendszert kelet felé az Al-Duna vidékéig hosszabbította meg. A védelem irányítója a Mo. alsó részeinek főkapitánya (supremus capitaneus partium regni Hungariae inferiorum; →főkapitányság) címet viselte. Ezt a tisztet 1479-től rendszerint a →temesi ispánok töltötték be.

2. 1526–1699

A mohácsi csatavesztés a középkori Magyar Királyság összeomlását jelentette. Az 1526-ban megválasztott két király, Szapolyai János és I. Ferdinánd között meg-megújuló belháborúk az ország tartós kettészakadásához vezettek. A királyság nyugati területei – változó kiterjedésben – a Habsburg Birodalomhoz kapcsolódtak, Buda török kézre kerülését követően pedig megkezdődtek azok a török hódító háborúk, amelyek során a Magyar Királyság középső részén, azaz a Kárpát-medence központi területén, az Alföldön, egy fokozatosan szélesedő sáv az Oszmán Birodalom része lett. Az oszmán hatalom a 17. sz. utolsó harmadára érte el legnagyobb ~i kiterjedését. A Mohács előtti Magyar Királyság központi területe 1541 u. a török előretörése következtében egyre keskenyebb sávra szűkült. A Dunántúlon a Balaton és az osztrák örökös tartományok határolták, a Tiszántúlon 1664-ig változó területtel fokozatosan szinte teljesen kikerült a Magyar Korona tartós fennhatósága alól. A Duna vonalától északra húzódó →Északnyugati-Felvidék és az →Északkeleti-Felvidék területe volt az, amelyik déli pereme kivételével szinte érintetlen maradt a török ~i uralmának kiépítése idején is. Az 1683–99 között nemzetközi összefogással megszervezett török elleni háborúk eredményeként a megszállt területek szinte teljesen felszabadultak. A visszafoglalt területek →közigazgatásának megszervezése és az ország újjászervezésének egésze a Habsburgok központi kormányzatának illetékességi körébe került.

Az 1526 e. ~hoz szervesen kapcsolódó Erdély a mohácsi csatavesztés után fokozatosan önállóvá vált. A Szapolyai János és a Porta között 1528-ban létrejött szövetség, majd Szapolyai 1529. évi, szultán előtti tisztelgése a mohácsi táborban a megszületőben levő új államot török vazallussá tette. 1528/29–70 között a keleti Magyar Királyság a Mohács előtti Erdély területe mellett magában foglalta azokat a tiszántúli megyéket is, amelyek 1542-től Szapolyait ismerték el királyként. Ezekhez csatlakoztak 1544 u. az Északkeleti-Felvidék megyéi. A születő erdélyi állam különállását a Habsburgok már a drinápolyi békében (1568) elismerték.

Az 1570-ben megkötött speyeri egyezmény határozta meg az új állam, a keleti Magyar Királyságnál kisebb területű →Erdélyi Fejedelemség és a Magyar Királyság közötti határt. 1570-től kezdve az Erdélyi Fejedelemség területe és ezzel politikai súlya, nemzetközi tekintélye is fokozatosan növekedett. A területgyarapodást egyrészt a →Partium törvényhatóságai, másrészt a 17. sz.-i rendi-függetlenségi küzdelmekbe bekapcsolódó erdélyi fejedelmeknek a személyüket illető, végkielégítésként időlegesen átadott magyar vármegyék jelentették. Az utóbbiak sorában az 1606-ban megkötött bécsi béke Bocskay István számára biztosította Ugocsa, Bereg, Szatmár m.-ket, majd negyedikként Szabolcs m.-t. E négy megye a fejedelem 1606. dec. 29-én bekövetkezett haláláig növelte Erdély tekintélyét. Bocskaynak nem lévén fiági örököse, a koronára visszaszálló területek átvételét már 1607 februárjában megkezdték a király biztosai. A harmincéves háborúba bekapcsolódó Bethlen Gábor volt a következő erdélyi fejedelem, aki katonai és politikai sikereinek eredményeként ismét növelni tudta Erdély területét. Az 1622-ben megerősített nikolsburgi békében II. Ferdinánd Bethlen Gábor címeinek szabályozása után szól az erdélyi fejedelemnek élete végéig átengedett hét megyéről: Szatmárról, Szabolcsról, Ugocsáról, Beregről, Zemplénről, Borsodról és Abaújról is. Bethlen 1629-i halála után felesége, Brandenburgi Katalin teljesítette a békében foglaltakat, és a hét megye visszacsatolására kirendelt királyi biztosok már 1630 januárjában megkezdték működésüket. 1645-ben az I. Rákóczi György és III. Ferdinánd között megkötött linzi békével egy időben kelt külön oklevél biztosította az erdélyi fejedelem számára a Bethlen Gábor által is birtokolt hét megyét. A megegyezést azonban olyan értelemben módosították, hogy Szabolcs és Szatmár m.-ket I. Rákóczi György utódainak is biztosította a megállapodás. Ennek alapján 1648-ban, I. Rákóczi György halálakor csak öt megye (Abaúj, Bereg, Borsod, Ugocsa és Zemplén) került vissza a Magyar Korona fennhatósága alá. Szabolcs és Szatmár m. II. Rákóczi György kezén maradt 1648–60 között is.

A ~hoz délen, a Dráván túl kapcsolódó Szlavónia és különösen Horváto. már a 15. sz.-ban ki volt téve a folytonosan meg-megújuló török támadásoknak. Az itt kialakuló védelmi rendszer, amelynek területe, elnevezése részben katonaságának etnikumától, a hagyományoktól, valamint szervezetének, igazgatásának változásaitól függött, az oszmán hódítás kiterjedése nyomán folytonosan változott. Így kezdték az északra menekülő délszláv etnikumról fokozatosan „horvát” jelzővel illetni a Mohács előtti Szlavónia Szávától délre fekvő területét. Az 1526 e.-i Szlavónia területe mindössze egy keskeny, nyugati sávra szűkült. A korábbi megyék közül Verőce török fennhatóság alá került, Kőrös m. kisebbik, török által nem hódoltatott része megszűnt, és katonai igazgatású területként az egykori Zágráb m. Szávától északra húzódó keskeny sávjával, valamint Varasd m.-vel együtt a Vend (Szlavón végvidéki) főkapitányság nevet viselte. A Varasdra visszaszoruló horvát-szlavón bán saját katonáival a 17. sz. elejére a Kulpa vonalát védte, és a területen fokozatosan kialakult a méltóságról elnevezett báni végvidék.

3. 1699-től

Az oszmán uralmat ~ teljes területén a nemzetközi összefogással folytatott felszabadító háborúk, majd a Habsburgok vezette hadjáratok számolták fel. Ezek mindegyikének lezárásaként a legfontosabb kérdések sorába tartozott a birodalmak közötti határok megállapítása, a visszafoglalt területek megszervezése és a korábban meglevő területekhez illesztése, valamint az új helyzetnek megfelelően kialakított határok védelmének biztosítása.

Az 1683-ban kezdődött háború eredményeként ~ legnagyobb része felszabadult a török megszállás alól. 1699. jan. 26-án Karlócán a tényleges helyzet alapján került sor a béke megkötésére. A béke szövege kitért valamennyi kérdéses terület hovatartozására, és a lehető legpontosabban kijelölte az Oszmán, valamint a Habsburg Birodalom határát. Az utóbbi valójában ~ déli határainak megállapítását jelentette. A megállapodás eredményeként „a Temesvár vára alá vetett tartomány”, azaz a Maros, a Tisza, a Duna és az Erdélyt határoló hegyek között fekvő terület, a későbbi Bánság/Temesi bánság/Bánát továbbra is török kézen maradt, de felszabadult a Bácska teljes területe. Különös gonddal vonták meg a Szávánál húzódó határt, és biztosították, hogy Belgrádnak megfelelő „előtere” is legyen. Így a megállapodás értelmében a Szerémség keleti csücske az Oszmán Birodalom része maradt, ettől nyugatra pedig a Száva, majd az Una jelentette a határt. ~ 1526 e.-i területéből a Bánság és a Szerémség egésze csak 1718-ban, a pozsareváci béke megkötését követően került vissza az országhoz.

A 18. sz.-ra tehát a Mohács előtti ~ területe külső kereteiben ismét adottnak tekinthető. Az ország 1526 e.-i, belső területi egysége azonban nem állt helyre. A Habsburgok központi kormányzata, birodalmi politikában gondolkodva, részint tudatosan nem is akarta helyreállítani a Magyar Szent Korona Országainak egységét, de a megosztottsághoz részben az is hozzájárult, hogy az eltelt kétszáz esztendő alatt az egyes területek különállása, privilegizált helyzete olyannyira megerősödött, hogy az a tényleges különkormányzatok, a megszerzett privilégiumok alapján szerveződött autonómiák önálló létét, továbbélését eredményezte. A török kiűzését követően megindult újjászerveződés, újjászervezés az országban számos közjogi kérdést, rendi sérelmet vetett fel. A területi megosztottság fenntartásának alapját a Habsburgok a neoaquisticával, a fegyverrel szerzett területekre vonatkozó külön joggal indokolták. 1699 u. a felszabadító háborúk eredményeként visszafoglalt, korábban egyértelműen ~i területeken, ha csupán időlegesen is, de nem állították helyre az önkormányzatok működését. Hasonló volt a helyzet a Dráva–Duna vonalától délre fekvő vidékeken is, ahol 1700-tól a szlavón kamarai adminisztráció volt az illetékes. A magyar rendek különösen sérelmesnek találták, hogy a Mohács előtt közvetlenül ~hoz tartozó egykori Szerém, Valkó és Pozsega m.-ket külön igazgatták. A rendek sorozatos panaszait végül az 1741. évi országgyűlés orvosolta. Az ekkor hozott törvényekben kimondták a terület visszacsatolását (reinkorporáció). A végrehajtásra 1745-től került sor. A Dráva–Duna és a Száva közötti terület keleti felét Szlavóniának (Tótországnak) nevezve, területén három megyét (Verőce, Pozsega, Szerém) alakítottak ki, melyeknek követei nemcsak a horvát bán tábláján jelenhettek meg Zágrábban, hanem megyénként meghívást kaptak a magyar →országgyűlésre is.

Különkormányzat alá tartozott 1699 u. Horváto. is. Ezzel a névvel azonban nem a korábbi, tengermelléki Horváto.-ot illették, hanem a karlócai béke értelmében meghúzott határoknak megfelelően, az Unától nyugatra levő területet. A különkormányzat élén a horvát bán állt, akinek székhelye Zágrábban volt. A horváto.-i megyék a báni táblára kaptak meghívást, és a magyar országgyűlésen csak az egész Horváto.-ot képviselő küldöttek jelentek meg.

Ugyancsak önálló igazgatást alakítottak ki az 1718. évi pozsareváci békével Habsburg-kézre került, a Marostól délre az Al-Dunáig, keleten pedig Erdély határáig húzódó vidéken. A visszafoglalt területet, a →Temesi bánságot közvetlenül a központi kormányszerveknek rendelték alá, királyi tulajdonnak tekintették, és élére az uralkodó katonai kormányzót nevezett ki, Claudius Florimund Mercy gr. személyében. A Bánság területén polgári megyék kialakítására és ezek ~hoz csatolására csak 1778-ban került sor. A katonai igazgatás végül a határvédelmet biztosító, a déli és a keleti peremvidékre telepített határőrök szervezetére, a bánsági határőrvidékre szorult vissza.

Az Erdélyi Fejedelemség területe sem került vissza ~hoz a török háborúkat lezáró békekötéseket és az ország újjászervezését követően. Erdély fejedelmei nem kapcsolódtak be a felszabadító háborúkba, és ezzel a reményét is elveszítették annak, hogy a török kiszorítását követő újjárendezésben részt vállalhassanak. I. Lipót az 1690. okt. 16-án, Bécsben kibocsátott és 1691. dec. 4-én ünnepélyes formában is megerősített oklevelével, a →Diploma Leopoldinummal szabályozta Erdély közjogi helyzetét. Az udvar nem ismerte el a fiatal Apafi Mihály fejedelemségét, helyette kormányzót nevezett ki. Megszűnt Erdély külpolitikai önállósága is. A fejedelmi tanács helyett életre hívták az →Erdélyi Guberniumot, és a terület ügyeiben illetékes legfőbb kormányszéket, a bécsi székhelyű, önálló Erdélyi Udvari Kancelláriát. 1765-ben Mária Terézia nagyfejedelemség rangjára emelte Erdélyt, ezzel is tovább erősítve különállását. A Gubernium székhelye a korábbi fejedelemségi központ, Gyulafehérvár helyett Nagyszeben, majd Kolozsvár lett; az erdélyi országgyűléseket általában Kolozsvárott tartották. Erdély északi és nyugati határának kérdése 1733-ig bizonytalan és vitatott maradt, mígnem III. Károly rendelettel a korábbiaktól eltérő formában felújította a Partium területét, és Erdélyhez csatolták Közép-Szolnok, Kraszna és Zaránd m.-ket, valamint Kővár vidékét.

~ fogalmáról szólva meg kell említeni azt a területet is, amelyet ~ déli határain, az egykori egységes országot alkotó megyékből hasítottak ki, és amely igazgatási szempontból közvetlenül a bécsi →Udvari Haditanács alá tartozott. A karlócai, majd a pozsareváci béke után is reális és kiszámíthatatlan veszélyt jelentő Oszmán Birodalom ellenében a főként délszláv (horvát, szerb), valamint német és román katonákat, az ide menekült parasztokkal együtt a határok védelmére kötelezték, és az országban egyébként szokásos szolgáltatások alól meghatározott keretek között mentesítették őket. A határőrvidék lakóit, a →Katonai Határőrvidék területét azonban elsősorban nem ezek a privilégiumok különítették el a környező önkormányzatoktól, hanem sokkal inkább az, hogy főhatóságuk következtében kikerültek a magyar rendi szervezet keretei közül.

4. Magyarország fogalma a 18. században

A 18. sz. során Európa-szerte jelentkezett annak igénye, hogy egy-egy ország fogalmát elméleti módon, tudományos igénnyel határozzák meg. A felmerült kérdéssel az államismereti, az országismertető, a honismereti, a leíróstatisztikai iskola képviselői foglalkoztak. A ~ra vonatkozó országleírások később is követendő mintának tekintették →Schwartner Mártonnak a göttingeni egyetemen tanultak alapján írt művét, a német nyelven közreadott Statistik des Königreichs Ungernt.

Schwartner korának ~át négyféle „tágasságban” határozta meg. Elsőként szólt a „legszorosabb értelemben vett” ~ról, amelyet másként „anyaország”-nak nevezett. Ebbe a fogalomba a Drávától, a Duna déli vonalától északra húzódó ország területe tartozott, nyugaton és északon az országhatárig, keleten pedig Erdélyig, ill. az Erdélyt és az Alföldet határoló hegyvidékig. Az anyaország ebben az időben magában foglalta még →Fiumét is, amely közvetlenül a Szt. Koronához tartozott. ~ következő értelmezése a „szoros értelemben vett” ~. Ebbe az anyaország mellett a társországok is beletartoztak („Hungaria cum partibus annexis subjectis”), azaz ~ a hozzákapcsolt tartományokkal volt értendő. A társországokat Horváto. és Szlavónia (Tótország) jelentette. Ezt követte ~ fogalma „tágas értelemben”. A „tágas” jelzőnek megfelelően az anyaország és a társországok mellett ~ fogalmába beletartozott még Erdély is. Erdélyt az Alföld központi része felőli legjelentősebb határáról nevezték Király-hágón túli ~nak is. A negyedik, a „legtágasabb értelemben” vett ~ fogalmába az anyaország mellett a társországokon és Erdélyen kívül beletartozott mindaz a terület, amelyet a magyar uralkodók valaha meghódítottak, és amely tartományoknak a felségjelvényeit a →koronázás alkalmával az uralkodó előtt vitték. ~nak ez az értelmezése a ténylegesen királyi fennhatóság alatt álló területek mellett az igénycímekben továbbélő tartományok (pl. Ráma, Halics stb.) puszta felsorolását jelentette.

Az anyaország egészét kisebb egységek alkották. Területét két nagy részre osztotta az elméletben Szepes m. nyugati határától a Tisza észak–déli irányú szakaszáig húzott meridián. Az országnak ettől a vonaltól nyugatra eső felét Alsó-~nak, a keletre, Erdélyig húzódó területét Felső-~nak hívták. Mindkét elnevezést használták már korábban is, de pontos, elméleti és az egész anyaországra vonatkozó meghatározásukra csak a 18. sz.-ban került sor. Mind Alsó-, mind Felső-~ területén két-két kerületet különítettek el. A kerületek elnevezésében a központi tájszemlélet játszott szerepet. Az ország igazgatási központja ekkor Pozsony lévén, ehhez viszonyítottan beszéltek Alsó-~on Dunán inneni, ill. Dunán túli kerületekről, Felső-~on pedig Tiszán inneni és Tiszán túli kerületekről. A Dunán túli kerület a mai Dunántúl fogalmával volt azonos. A Duna két partján levő megyéket megosztották: a Dunán túli kerülethez került Komárom m., míg Esztergom m.-ét a Dunán inneni kerülethez sorolták. A Dunán inneni kerület a Duna vonalától északra húzódott, az Alsó- és Felső-~ot elválasztó elméleti vonalig, és így magában foglalta a Duna-Tisza közét is. A Tiszán inneni kerület az említett elméleti vonaltól keletre, a Tisza vonaláig helyezkedett el, míg a Tiszán túli kerület a földrajzi szempontból is Tiszántúlnak nevezett területre terjedt ki. A kerületi beosztásnak ~on tényleges igazgatási, politikai szerepe nem nagyon volt. Az 1723-ban törvénybe iktatott törvénykezési reform eredményeként felállították a kerületi táblákat, amelyeknek területi illetékessége a fentiekben meghatározott kerületekre terjedt ki. A kerületi táblák székhelyéül a Dunán túli kerületben Kőszeget, a Dunán inneniben Nagyszombatot, a Tiszán inneniben Eperjest, a Tiszán túliban pedig Nagyváradot jelölte meg a törvény. A Tiszán túli kerületben politikai megfontolásból, a prot.-ok debreceni túlsúlyának mérséklésére, a kerületi tábla 1725-től ténylegesen Debrecenben működött. 1790-től az országgyűléseken, a törvényhozásban is szerephez jutottak a kerületek. Az alsótáblán ülésező vármegyei követek külön-külön, az ország kerületi beosztását alapul véve tárgyaltak meg egy-egy vitatott kérdést, és a négy kerületi ülésen hozott javaslatokat terjesztették az alsótábla országos ülése elé. A kerületi ülések azonban nem váltak igazán rendszeressé. Megjegyzendő még, hogy 1699–1745 között, a közjogi viták rendezésének lezárulásáig, a rendek számon tartották az ország ötödik, Dráván túli kerületét is, amelybe a Mohács előtti Szerém, Valkó és Pozsega m.-k területét sorolták.