Az 1526-ig Mo. szerves részét alkotó →Erdély, valamint →Magyarország tiszántúli megyéinek változó nagyságú területéből 1528/29–70 között kialakult és 1690-ig fennállott, az Oszmán Birodalomtól függőségben élő, szultáni „oltalom” alatt álló és a királyi Mo.-tól elkülönült, viszonylagos önállóságot élvező állam.

Az 1526. évi kettős királyválasztást követő belső háborúk állandósították az ország kettészakadását. Mo. keleti felén, ahol az 1526 e.-i →erdélyi vajda, Szapolyai János királyságát ismerték el, 1541 u. a Portának rendszeres évi adót fizető, külpolitikájában korlátozott, töröktől függő vazallusállam alakult, amely az 1570. évi speyeri egyezményben kapta az ~ elnevezést. Élén, a János Zsigmond és I. Miksa megállapodását rögzítő dokumentum értelmében, 1570-től a fejedelem (princeps) címet viselő János Zsigmond állt. Utódait is – →Báthory Kristóf és Báthory Zsigmond vajdák kivételével – fejedelmeknek címezték, akiknek fennhatósága Erdély mellett a →Partiumra, azaz Mo. Részeinek az oszmán hódító háborúk következtében változó nagyságú területére is kiterjedt. Az ~ befolyási övezetét és ezzel politikai súlyát is növelték azok a fejedelmek, akik sikerrel kapcsolódtak be a rendi-függetlenségi és a 17. sz.-i európai küzdelmekbe. A háborúkat lezáró békékben sikerült ugyanis olyan személyes „végkielégítést” szerezniük, amely legalább időlegesen a királyi Mo. megyéinek, várainak részükre történő átengedését jelentette. Így az 1606-ban megkötött bécsi béke felsorolta azokat a várakat és területeket, amelyeket a magyar koronától Bocskay István élete végéig birtokolhatott, és amely biztosította számára Ugocsa, Bereg, Szatmár m.-ket, valamint Tokaj várát és Szatmár erősségét. Külön egyezmény szólt a negyedik megye, Szabolcs átengedéséről. Mivel Bocskaynak fiági örököse nem volt, 1606. dec. 29-én bekövetkezett halála után az egyezmény értelmében nyert területek 1607 februárjában visszaszálltak a koronára. Bethlen Gábor a harmincéves háború során az 1622. évi nikolsburgi békében kapta életére szólóan Szatmár m.-t és a szatmári erősséget, Szabolcs, Ugocsa, Bereg, Zemplén, Borsod m.-ket Szendrő várának kivételével, valamint Abaúj m.-t Kassa szabad királyi várossal. A hét vármegye visszacsatolására Bethlen halála után, 1630 januárjában került sor. 1645-ben az I. Rákóczi György és III. Ferdinánd között megkötött linzi békével egy időben kibocsátott külön oklevél biztosította az erdélyi fejedelem számára a Bethlen Gábor által is birtokolt hét megyét. A megegyezést azonban olyan értelemben módosították, hogy Szabolcs és Szatmár m.-ket I. Rákóczi György utódainak is biztosította a megállapodás. Ennek alapján 1648-ban, I. Rákóczi György halálakor csak Abaúj, Bereg, Borsod, Ugocsa és Zemplén m. került vissza a magyar korona fennhatósága alá. Szabolcs és Szatmár m.-k II. Rákóczi György kezén maradtak 1648–60 között is.

A fejedelemnek, akit az erdélyi rendek (→rendiség), azaz az 1437-ben uniót kötött magyar nemesek, székely lófők, szász előkelők, ill. a Partium küldöttei választottak, erdélyi birtokosnak kellett lennie. Követelmény volt továbbá a rendek által megszabott előzetes feltételeknek mintegy alaptörvénynek elfogadtatása a fejedelemmel, akit eskü kötelezett annak betartására. A választás szultáni befolyás alatt történt, azaz a fejedelem tényleges megválasztására csak a választás előtti értesítést követően kerülhetett sor. A fejedelmet a Porta erősítette meg ünnepélyes oklevéllel (athnáméval). Korlátozott feltételek között ugyan, de a fejedelem hatáskörébe tartozott a külpolitikai kérdésekben való döntés és az ország védelmének biztosítása. A fejedelem kezelte az ~ jövedelmeit; az igazságszolgáltatásban a magyar királyhoz hasonló feladatokat látott el. Hatalmát az erdélyi rendek a már 1571 e. kialakult fejedelmi tanács révén igyekeztek befolyásolni. A tanács az ~ székhelyén, Gyulafehérvárott működött. A törvényhozás szerve a fejedelem által összehívott →országgyűlés volt, ahol az erdélyi három nemzet – a magyarok, a székelyek és a szászok – követei mellett a partiumi törvényhatóságok képviselői is megjelentek.

Bár erdélyi fejedelmi címe volt Thököly Imrének (1690) és II. Rákóczi Ferencnek (1704–11) is, az 1690-ben, ill. végleges formájában 1691. dec. 4-én kibocsátott →Diploma Leopoldinum értelmében az önálló ~ megszűnt. I. Lipót ünnepélyes oklevele Erdélyt a Habsburg Birodalom egyik, különálló igazgatással felruházott részévé tette, ami az ~ korábbi önállóságának felszámolásával volt egyenlő. Erdély vitatott nyugati határát 1733-ban, a Partium új formában történt felújításával III. Károly rendelete rögzítette. A fejedelemséget Mária Terézia 1765-ben nagyfejedelemség rangjára emelte.

A 18. sz.-tól az erdélyi fejedelmi, ill. 1765 u. a nagyfejedelmi címet a Habsburg uralkodók viselték. A töröktől felszabaduló Mo.-tól elkülönülten kezelt Erdély igazgatására kormányzótanácsot (→Erdélyi Gubernium) állítottak fel, élén a gubernátorral és a tényleges irányítást végző kancellárral. Az ~ korábbi székhelyét megszüntették, a tanács Gyulafehérvár helyett váltakozva hol Nagyszebenben, hol valamelyik másik erdélyi városban ülésezett. II. József rendelete következtében Gyulafehérvár korábbi vezető szerepét – a gubernium áthelyezésével – Kolozsvár vette át. Az 1691-ben kialakított új igazgatási szervezet 1848-ig, majd 1861-től 1869-ig maradt érvényben.