A svájci teológusoknak más volt az úrvacsoratanuk és a krisztológiájuk, mint Lutheré, s radikálisabban szakítottak a középkori egyház kormányzati rendszerével, valamint külsőségeivel. Ulrich Zwingli (1484–1531) zürichi reformátor az úrvacsorát egyszerűen csak emlékvacsorának tartotta, a →templomokból eltávolította a szobrokat és képeket, s egy keresztyén (város)állam kialakítására tett kísérletet. Kálvin (Jean Calvin, Cauvin; 1509–1564), Genf reformátora hasonlóan gondolkodott, az ő nézete szerint azonban a hívő ember az úrvacsora révén lelkileg egyesül Krisztussal (szemben Lutherrel, aki szerint a kenyér/ostya és a bor valóságosan átváltozik ekkor Krisztus testévé és vérévé). A svájci (helvét) ~ e két, francia és német ága először 1549-ben egyezett meg egymással az ún. Consensus Tigurinus aláírásával, majd az utódok, Théodore de Bèze (1519–1605) és Heinrich Bullinger (1504–1575) 1566-ban ezt az azóta is alapvető ref. okmánynak tartott II. Helvét Hitvallással erősítették meg.

A magyar prot.-ok kezdettől fogva figyelemmel kísérték a svájciak tevékenységét, de mivel főként Wittenbergbe jártak egyetemre, inkább csak a két nagy prot. irányzat között közvetíteni igyekvő Philipp Melanchthon volt rájuk hatással. Az 1540–50-es években a közvetlen kapcsolatfelvétel a mo.-iak és Kálvin, valamint Bullinger között még szórványos volt, ekkor alakult ki az a szokás, hogy a külföldön peregrináló diákok, ha kimozdultak Wittenbergből, akkor Itáliába menet vagy egy nagyobb körút részeként Svájcba is ellátogattak. A kapcsolatok az itthoni események hatására Kálvin halála után, az 1560-as évek közepén élénkültek meg, rendszeressé vált a levelezés az idős Bullingerrel, más zürichi teológusokkal, valamint Thédore de Bèze-zel.

                                                      

                                                                 Kálvin (Jean Calvin)

                                    

                          Ulrich Zwingli                                        Heinrich Bullinger

A svájci teológia hatása egyes korai mo.-i reformátorok nézeteire mind a mai napig vitakérdés a ref. és az ev. egyháztörténészek között. Az biztos, hogy elsőként →Kálmáncsehi Sánta Márton képviselt teljesen helvét, méghozzá zwingliánus álláspontot. Ő Kelet-Mo.-on működött, és halálakor már egy, a Tiszántúl nagy részére kiterjedő egyházkerület püspöke volt. Tanítványa, →Szegedi Gergely már németo.-i tanulmányai alatt neves luth. teológusokkal vitatkozott, s hazatérve összekötő kapocs lett a következő, a tkp.-i egyházalapító nemzedékhez.

A döntő lépést a helvét irány felé – elhatárolódva Kálmáncsehi egyoldalú zwinglianizmusától, s az ellenállás miatt kezdetben Melanchthonra hivatkozva – a jelek szerint 1558-ban →Szegedi Kis István tette meg, akihez a sárospataki, kolozsvári és debreceni lelkészek és tanárok is csatlakoztak. 1559-től 1567-ig – folyamatos vitában állva az ev.-okkal és a még újabb felekezettel, az antitrinitáriusokkal – a török hódoltságban, Kelet-Mo.-on és Erdélyben kialakultak a ref. egyház szervezeti keretei.

Amikor megindult a svájci teológusok követőinek külön egyházzá szerveződése, zsinatok, hitvallások és egyházi törvénykönyvek jelezték a folyamat legfontosabb állomásait. Az egyházalapítók 1559. nov. 1-jén Marosvásárhelyen tartottak zsinatot, s ezen magyar nyelvű úrvacsorai hitvallást fogadtak el, amely Ulrich Zwingli teológiai hatását mutatja.

Az önállóság felé vezető úton fontos lépés volt a debreceni egyház hitvallásának megszerkesztése 1561–62-ben, ennek szerzői →Ceglédi György nagyváradi, valamint Szegedi Gergely és →Melius Juhász Péter debreceni lelkészek voltak. A Debrecen–egervölgyi Hitvallásnak két nyomtatott változata készült: egy a debreceniek, egy pedig az egri kat. püspök, →Verancsics Antal által üldözött egri prot.-ok (főként végvári katonák) számára, akik azért kérték ezt az iratot, hogy hitük védelmében benyújthassák I. Ferdinánd királynak.

A tiszáninneni ref.-ok a tokaji vár parancsnokának, →Némethi Ferencnek védnökségével Tarcalon tartották első zsinataikat. Ezek közül a legfontosabb az 1562. évi volt, amelyen →Kopácsi István elnöklete alatt Théodore de Bèze latin nyelvű hitvallását fogadták el (némileg rövidítve). Ugyanezt az iratot 1563-ban Tordán az erdélyi magyar egyházközségek képviselői is aláírták, ezért lett a neve Tarcal–tordai Hitvallás.

1566 januárjában Göncön ült össze az a zsinat, amelyen a tiszáninneni önálló esprességek →Károlyi Gáspár vezetésével 22 pontból álló közös törvénykönyvet fogadtak el. Ezen a területen ezzel lezárult az önálló egyházzá alakulás folyamata.

1567 februárjában Debrecenben Melius Juhász Péter szuperintendens elnökölt a tiszántúli egyházkerület legfontosabb zsinatán. Megalkották a kerület törvénykönyvét, az ún. „nagyobb cikkek”-et (articuli maiores), majd tíz évvel később a törvénykönyvet lerövidítették, ezek lettek a „kisebb cikkek” (articuli minores). Az 1567-es zsinaton a tiszáninneniek jelen lévő küldötteivel együtt aláírták a II. Helvét Hitvallást. Az aktus az európai ref. egyházakhoz való tartozást jelezte, de nem az egyházalapítás pillanata, mint ahogyan azt később egyes 20. sz.-i egyháztörténészek állították.

A török hódoltságban élő alsódunamelléki egyházkerület papjai az 1576-os, Hercegszőlősön tartott zsinaton fogadták el törvénykönyvüket, a Hercegszőlősi kánonokat.

A samarjai egyházkerület 1592-ben, megalakulásakor alkotta meg törvényeit, az ún. Barsmegyei kánonokat, ezt azonban rövidesen felváltották a tiszáninneniek új (az 1566. évit követő) törvényeivel, a Felsőmagyarországi cikkekkel. Az egyik tiszáninneni önálló egyházmegye ugyanakkor a 16. sz. végén saját törvényeket vezetett be, ezek a Borsod-gömör-kishonti cikkek.

A II. Helvét Hitvallás mellett a másik alapvető ref. hitvallási irat, a Heidelbergi Káté (1563) is hamar eljutott Mo.-ra. Fokozatosan terjedt el az országban, teljes népszerűségét a 17. sz.-ban érte el.

A tarka egyházi törvénykezést a 17. sz.-ban egységesítette a →Geleji Katona István erdélyi püspök által készített, 100 cikkelyből álló törvénykönyv, a Geleji-kánonok (1649), amelyet az erdélyi, a tiszántúli és a dunamelléki egyházkerület teljesen, a többi kerület pedig részlegesen fogadott el, s amely a 19. sz. második feléig adott keretet a mo.-i ref. egyház életének.

A helvét irányú ~ sikeréhez jelentősen hozzájárultak a magyar nyelvű énekeskönyvek (→protestáns liturgia 2.; →egyházi énekeskönyvek 3.), teológiai iratok, prédikációgyűjtemények (→reformáció és anyanyelvű irodalom), legkivált pedig →Károlyi Gáspár bibliafordítása és -kiadása, az első teljes, magyar nyelvű, nyomtatott Biblia (→Vizsolyi Biblia).

A ref. egyházszervezet kialakulásának folyamatáról máig sincs egységes álláspont az egyháztörténészek körében. A legvalószínűbbnek látszó hipotézis szerint az alapegység, a szeniorátus (esperesség) mintája a középkori alsópapság önszerveződésében keresendő. Az esperességek nagyjából a vármegyék területének feleltek meg, de a határaik nem mindig voltak azonosak velük. Élükön senior (esperes) állt, akinek munkáját esetleg egy-két alesperes (consenior) segítette. A közös ügyeket az évente kétszer tartott zsinatokon döntötték el, a közbeeső időben az esperes vagy az esperesből és az alesperesekből álló kollégium kormányzott, de döntéseiket az egyházmegyei zsinat felülbírálhatta.

Az ország területének nagy részén az esperességek szuperintendenciákban (districtus, egyházkerület) egyesültek, amelyeknek élén a szuperintendens (püspök) állt. Az egyházkerületek szintén rendszeresen tartottak zsinatokat, két zsinat között a püspök kormányzott az esperesek egyetértésével, de döntéseit a kerületi zsinat ugyanúgy felülvizsgálhatta, mint az esperesekét az egyházmegyei. A püspökök jogai közé tartozott a lelkészek felszentelése, a bíráskodás vitás ügyekben.

Az északkelet-mo.-i (ref. területi beosztás szerint: tiszáninneni) egyházmegyék külön utat jártak, itt ugyanis – talán az egri kat. püspök jelenlétének hatására – nem jött létre az egyházkerület, s az espereseknek püspökhöz hasonló jogaik voltak. Az önálló egyházmegyék száma kezdetben változott, de végül is a borsod-gömör-kishonti, az abaúji (kassavölgyi), a zempléni és az ungi 1733-ig megőrizte függetlenségét. Az egyházszervezeti különút – több más tényezővel együtt – kialakította az autonómia és a decentralizáltság hagyományát, amely lehetővé tette az ellenállást az I. Rákóczi György részéről érkező nyomásnak, hogy válasszanak ők is püspököt, s amely paradox módon a tiszáninneni egyházkerület megalakulása után is megmaradt, sőt mind a mai napig érezhető. A Tiszántúlon és Erdélyben a változás ellenkező irányú volt, ott ugyanis az esperesekkel és a zsinattal szemben egyre erősödött a püspökök hatalma, s ez akkor érte el tetőpontját, amikor a ref. erdélyi fejedelmek alatt az államegyházi vonások váltak uralkodóvá. Míg keleten és a hódoltságban 1559 és 1567 között kialakultak a szervezeti keretek, addig Nyugat-Mo.-on csak a 16. sz. végén vált szét az ev. és a ref. egyház. Az egyházkerületek ekkor a következők voltak: erdélyi, tiszántúli, samarjai (vagy csallóköz-mátyusföldi, komáromi, felsődunamelléki), dunántúli, alsódunamelléki (amelytől 1608 után különvált a baranyai). A kialakult ref. egyházszervezet gyakorlatilag önálló egyházkerületek és egyházmegyék laza szövetségét jelentette; országos vezetőség, közös törvények nem voltak, már csak azért sem, mert három különböző hatalom alatt éltek.

A világiak kezdetben csak az egyházközségek szintjén vettek részt az egyház ügyeinek intézésében: mivel ekkor többségében egységes volt a települések vallási képe, a helyi önkormányzat mintegy egyháztanácsként is működött. Ugyanakkor a ref. főnemességnek – informálisan és törvényileg nem szabályozottan – eléggé erős befolyása volt a személyi döntésekben.

                               

                                    Kálvin Institutionesének Szenci-féle magyar fordítása (Hanau, 1624)

A lelkészeknek (és a tanároknak) – hazai egyetem híján – két jól elkülönülő rétege volt a ref. egyházban: a csak itthoni iskolában tanultak (domidoctusok), akik kisebb helyeken működtek, ill. a külföldi egyetem(ek)et is megjártak, az ún. akadémikusok, akik a nagyobb helyeket, a vezető állásokat kapták. A két eléggé elkülönülő réteg létének művelődési és irodalmi következményei is voltak, s a 17. sz. második felére, amikor nőtt az ország lemaradása Európa nyugati felétől, ez számos kiemelkedő egyéniség tragédiáját okozta. A tanárság többnyire csak átmeneti állomás volt a külföldi tanulás vagy egy jobban jövedelmező lelkészi állás előtt, kevés volt az olyan pedagógus, aki hivatástudattól vezérelve egész életében megmaradt ezen a pályán.

A helvét irányú ~t a magyar országgyűlési határozatok tiltották, de ez sokáig csak puszta papír maradt. A ref. egyház a királyi Mo.-on a jogrendszeren kívül létezett a kat. I. Ferdinánd király alatt és a luth.-okkal rokonszenvező I. Miksa idejében is. Az Erdélyi Fejedelemségben ezzel szemben a négy →bevett vallás (unit., ref., ev., kat.) rendszerét fogadták el az egymást követő országgyűléseken, különösen az 1568-as tordain és az 1571-es marosvásárhelyin. 1565 u. az erdélyi magyar lakosság többsége unit. lett, s a ref.-ok elvesztették a legfontosabb várost, Kolozsvárt is. A megmaradt ref.-ok számára a 16. sz. második fele így az erőgyűjtés és a lassú gyarapodás időszaka lett, pozícióikat csak lépésenként tudták visszaszerezni.

A →jezsuitákat Báthory István erdélyi fejedelem telepítette le Kolozsvárott, 1579-ben. Iskolájuk olyan magas színvonalú lett, hogy az unit. és ref. nemesség gyermekeit is magához vonzotta. Ez lett a veszte is: az addigi ellenfelek összefogtak ellene, s 1588-ban csak úgy engedték trónra lépni az ifjú Báthory Zsigmondot, ha a jezsuitákat kiutasítja az országból. Az általuk nevelt fejedelem később ugyan visszahozta a rendet, régi erejüket azonban már nem tudták visszaszerezni. A 17. sz. elején súlyos csapásokat szenvedtek el, s végül hosszú időre el kellett hagyniuk Erdélyt.

                   

     Gályarabságra ítélt prédikátorok. Hodosi Sámuel református lelkész album amicoruma, 1678–79. OSZK

Másként alakultak a viszonyok a királyi Mo.-on, ahol a spanyol neveltetésű I. Rudolf idején lépésről lépésre erősödött a kat. egyház. Noha a prot. nyomdákat még nem tudta ellenőrzése alá vonni, sikeresen keresztülvitte a XIII. Gergely pápa által elrendelt naptárreformot (1582): a →Gergely-naptárt a leginkább ellenálló ref.-ok is kénytelenek voltak 1600-ra elfogadni. A jezsuita rend újra megjelent Nagyszombatban, sőt Vágsellyén is kolostort alapított.

A prot.-ok sokáig nem érezték a veszélyt, az ország nyugati felén – heves viták közepette – a 16. sz. végén vált szét a ref. és az ev. egyház, az ev.-oknál dúlt a vita az ortodoxok és a kryptokálvinisták (rejtett kálvinisták) között. A 16. sz. utolsó évtizedeiben még/már prot.-ok viselték a legfőbb országos tisztségeket. A 17. sz. elejétől azonban a kat.-ok, ha kellett, erőszakkal, fokozottan igyekeztek pozícióikat visszaszerezni, ennek elsősorban a felső-mo.-i és soproni ev.-ok lettek az áldozatai. 1603-ban az udvar hamis vádak alapján perbe fogta és elítélte →Illésházy István ev. nagybirtokost, s több más ev. és ref. mágnással szemben tervezte ugyanezt végrehajtani. 1604 januárjában Kassán katonai erőszakkal elfoglalták az ev. dómot, Lőcsén ezt a polgárok ellenállása meghiúsította. Az ez évben tartott országgyűlés 21 határozata után a Habsburg-kormányzat önhatalmúlag egy XXII. tc.-et illesztett, amely újra érvénybe léptette a prot.-ok elleni összes korábbi törvényt, és megtiltotta a vallásügyek tárgyalását az országgyűléseken. Az egyik célpontként kiszemelt főnemes, a ref. Bocskay István végül fegyvert fogott, s a →hajdúk segítségére támaszkodva felkelést robbantott ki.

A Bocskay-felkelést lezáró bécsi béke (1606) biztosította a vallásszabadságot a nemeseknek, a városoknak és a végvári katonaságnak, de mindezt eléggé kétértelmű, bármikor ellenkezőképpen is magyarázható megfogalmazásban. Miután Mátyás főhercegnek szüksége volt a prot. rendek támogatására, az 1608-as országgyűlés végzései már egyértelműbben fogalmaztak, s a törvény hatályát kiterjesztették a falvakra, a jobbágyságra is. Ezzel megteremtődött az ev. és ref. egyház működésének törvényes alapja a Habsburg-országrészben is. Ugyanakkor a →rekatolizáció egyre nagyobb sikereket ért el, a legjelentősebb magyar főnemesi családok többsége katolizált.

Az aránylag békés helyzet I. Lipót alatt alapvetően változott meg: ebben az időszakban mindegyik prot. felekezetet üldözték. A Habsburgok erőszakos rekatolizációs politikája az ún. gyászévtized (1671–81) alatt teljesedett ki.

A magyar ~val foglalkozó történeti művekben mind a mai napig nincs egyetértés a kialakuló ref. egyház társadalmi hátterét és bázisát illetően. Három szélső álláspont létezik: a prot. egyháztörténet-írás a lelki, szellemi összetevőt látja elsőrendűnek; a régebbi kat. egyháztörténet-írás úgy vélte, hogy a hű magyar kat. népet az egyházi birtokokat megkaparintani igyekvő főnemesség kényszerítette rá a protestantizmusra; a marxista történetírás pedig azt hirdette, hogy a ~ a polgárság (nálunk elsősorban a mezővárosi parasztpolgárok) ideológiája.

Az igazság valahol középen van. Kétségtelen, hogy a főnemességnek (s azon belül is az asszonyoknak) nagy szerepe volt a ~ elterjesztésében, majd a helvét irány térhódításában. A „cuius regio eius religio” (akié a birtok azé a vallás) elve azonban – ellentétben a Német Birodalommal és Angliával – erős központi hatalom híján a 16. sz.-i Mo.-on csak szórványosan érvényesült. Van adatunk arra, hogy egy egész mezőváros (Miskolc) prot.-sá lett kat. földesura ellenében, ill. hogy két nagy hatalmú luth. földbirtokos (Perényi Gábor és Alaghy János) erőszakkal sem tudta megakadályozni, hogy jobbágyai ref.-okká legyenek. Mindez arra utal, hogy a ~nak és a vallási változásoknak ekkor még történelmi folyamat jellege volt, melynek összetevőit semmiképpen sem szabad leegyszerűsítve tárgyalni.

                                                 

                                 „világlátott kávinista lelkipásztor” 17. sz.-i erdélyi viseletalbumban, OSZK

A társadalmi háttérnek volt etnikai vetülete is: a hagyományos álláspont szerint a német polgárság és a szlovákok ev.-ok lettek, míg a magyarok ref.-ok. Azóta tudjuk: a 16. sz.-ban a Szepességben és az erdélyi szászok között igen erős volt a kryptokálvinizmus, ugyanakkor pedig már a 16. sz.-ban feltűntek Zemplén m.-ben a szlovák ref.-ok.

Tény, hogy a mo.-i ref. egyház társadalmi bázisát már a 16. sz.-ban is a magyar mezővárosi polgárság adta. Ebből a rétegből került ki az első generáció lelkészeinek és tanárainak túlnyomó többsége. Könnyen megismerni őket jellegzetes három elemű nevükről, melyből az első a születési helyre utal, a második elem a családnév vagy az apa foglalkozását jelölő névalak, nemegyszer latinosítva vagy görögösítve: →Szikszai Fabricius Balázs, →Thúri Farkas Pál, Debreceni Jó (Bonifacius) János, →Laskai Csókás Péter, →Pataki Füsüs János, Szenci Molnár Albert. A felsorolt példák születési helyet jelölő névalakjai is jól kirajzolják a magyar ~ központjait, a mezővárosokat, ezen belül is elsősorban két vidéket: a tágabban vett Északkelet-Mo.-ot (Kassától Debrecenig) és Dél-Baranyát. Mindennek történelmi hátterében az európai mezőgazdasági árrobbanás áll, amelynek következtében a magyar bor, marha és búza ára megemelkedett, s ez kezdetben – a török hódítás ellenére – egyfajta korlátozott polgári fejlődést, a mezővárosok megerősödését segítette.

A kereskedelemből azonban egyre nagyobb teret kért magának az a főnemesség is, amely a Mohács utáni ország legfontosabb tényezője volt: ez a 16–17. sz. fordulójára refeudalizációhoz vezetett. A főnemesség tagjai (akiknek többsége a 16. sz. második felében a ref. valláshoz állt közel) anyagilag támogatták tehetséges fiatalok külföldi tanulását, majd birtokaikon alkalmazták őket tanárként és lelkészként. Nyomdákat alapítottak, könyvek megjelenését segítették pénzadománnyal, fogoly prédikátorok kiszabadításáért jártak közben, s nemegyszer beleszóltak az egyházi tisztségekre való választásba is. Gyermekeiket itthon ref. neveltetésben részesítették, s nemegyszer külföldi egyetemekre is elküldték egy-egy házitanító kíséretében.

Számos nevet említhetünk a ref. egyház legnagyobb 16. sz.-i pártfogóinak sorában: a csaknem írástudatlan →Mágocsy Gáspár és felesége, Massai Eulália; Bebek György és felesége, Patócsi Zsófia; Dobó István (fia Ferenc) és Bocskay György (fia István); →Homonnai Drugeth István, Rákóczi Zsigmond és az íróként is maradandót alkotó →Ecsedi Báthory István országbíró. Különleges eset – s a két társadalmi réteg összefonódását példázza – a cívis kereskedőből lett báró, Thököly Sebestyén, aki fiait főként Heidelbergben taníttatta.

A 17. sz.-ban a társadalmi helyzet megváltozott. A mezővárosi polgárság elszegényedett, a főnemesség (néhány kelet- és északkelet-mo.-i famíliát kivéve) a század első harmadában zömében katolizált, míg ellenpontként Erdélyben ref. fejedelmi hatalom jött létre. A királyi Mo.-on így szükségszerűen megnövekedett a köznemesség pártfogói szerepe, de ez nem tudta megakadályozni, hogy – most már valóban a „cuius regio eius religio” elve alapján – a katolizált mágnások saját birtokaikon erőszakkal át ne alakítsák a jobbágyság vallási összetételét. A század végére a lázadó északkeleti területek lakosságának pusztulása, ill. a török kiűzése utáni migráció és a telepítések tovább módosították az ország lakosságának etnikai és vallási összetételét.

Itthon és külföldön már a 16. sz.-ban is megfigyelhető jelenség, hogy ún. ároni famíliák alakulnak ki: a lelkészi és tanári utánpótlás jelentős részét a lelkészek gyermekei adják. A 16. sz.-tól a 18. sz.-ig számos kiemelkedő tagja volt pl. a Miskolci Csulyak családnak. E jelenség nagymértékben hozzájárult, hogy a ref. egyház a nehéz közülmények ellenére is meg tudta őrizni stabilitását.

A török kiűzése a ref. egyház számára kedvezőtlen fordulatot hozott. A háború következtében kizárólagos hatalomhoz jutott, a kat. restaurációt támogató Habsburg-kormányzat álláspontja szerint ugyanis a prot.-ok számára kedvező korábbi országgyűlési végzések csupán a király kegyelméből voltak érvényesek. Az 1681. évi törvények hivatalos magyarázata, az →Explanatio Leopoldina (1691) értelmében a ref. egyházközségek szabad (vagy nyilvános) vallásgyakorlata a törvénycikkben megnevezett 11 mo.-i vármegyében néhány helységre korlátozódott, itt tarthattak lelkészt és tanítót, máshol viszont csak magán-vallásgyakorlatot folytathattak (→artikuláris helyek). Másutt csak akkor nyerhettek szabad vallásgyakorlatot, ha annak 1681 előtti meglétét igazolni tudták. Az Explanatio Leopoldina lényegében a Türelmi Rendeletig meghatározta a ref. egyház életét. Az 1701-ben kiadott újabb királyi rendelet tovább súlyosbította a helyzetet azzal a határozatával, hogy az Explanatio által biztosított vallásszabadsággal a nem kat.-ok csak abban az országrészben élhetnek, amely 1681-ben a király birtokában volt, egyebütt csak a kat. vallásnak van szabadsága. Egy évvel később kinyilvánította az uralkodó, hogy a kegyelemből fenntartott vallásszabadság nem tarthat örökké. A bizonytalan alapokat nyújtó közjogi helyzetben számos egyházközség vesztette el prédikátorát és iskolamesterét, többnyire egy-egy kat. földesúr önkényes intézkedése folytán. 242 templomot vettek el erőszakosan a ref.-októl és az ev.-októl 1681 és 1703 között.

A Rákóczi-szabadságharc nyolc esztendeje (1703–11) a fellélegzés ideje volt a ref. egyház számára. A szécsényi országgyűlésen (1705) a vallási kérdéseket rendezték, az ágostai (ev.) és helvét (ref.) hitvallásúak szabad vallásgyakorlatot nyertek. Az elvett templomok jelentős részét visszakapták a prot.-ok, vagy helyettük újakat építhettek, így hozzávetőleg 600 templomnak jutottak újra a birtokába.

A szatmári békekötés a vallásügyet az összehívandó országgyűlésre bízta. A kedvező hosszú távú rendezés reménységét erősen megingatta III. Károly király 1714. évi pátense, melyben felszólította a prot.-okat, hogy hagyjanak fel a vallásgyakorlattal ott, ahol azt a közelmúlt felkelései során újrakezdték. Az 1714–15-i országgyűlésen a vallásügy kérdéseit a kat. többség és a prot. kisebbség igen éles viták közepette tárgyalta. Az 1715: 30. tc. az uralkodó kegyelméből érvényesnek mondta ki az 1681. és 1687. évi vonatkozó törvényeket, de megtiltotta a vallási sérelmek országgyűlésen való tárgyalását. A sérelmek megvizsgálására és a vitás kérdések rendezésére királyi vegyes bizottságot küldött ki kat., ref. és ev. nemesekből (Vallásügyi Vegyes Bizottság). Az országgyűlés a vallásügy kérdését ezzel a felségjogok közé sorolta, ami a prot.-ok számára igen kedvezőtlen volt, mert testületileg nem, csak egyénileg fordulhattak az uralkodóhoz. Ez egyben annak lehetőségét is magában rejtette, hogy a két prot. felekezet mint intézmény az állam szempontjából hivatalosan megszűnik. Ráadásul a 31. törvénycikk rendelkezése zsinat vagy más népes egyházi gyűlés tartását előzetes királyi engedélyhez kötötte, s így a szervezkedést szinte lehetetlenné tette.

Az országgyűlési rendelkezés nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Az 1721-ben összehívott Vallásügyi Vegyes Bizottság működése teljesen lehetetlenné vált, mert a kat. többség minden prot. kezdeményezést leszavazott. Számos önkényes intézkedés következtében 140 templomot foglaltak el a két prot. felekezettől 1711–21 között. A →Ráday (I.) Pál által 1723-ban beadott panaszra a király a sérelmek orvoslását ígérte, vlsz. azért, hogy megnyerje a prot. rendeket a →Pragmatica Sanctio megszavazására, ígéretét azonban nem teljesítette. Az 1724-ben létrehívott Magyar Királyi Helytartótanács – tagjai kat. főpapok és előkelő nemesek voltak – a következő évben megtiltotta, hogy a prot.-ok vallási sérelmeikkel az uralkodóhoz forduljanak. Ehelyett a →helytartótanács előtt tehettek panaszt.

A vallásügyi kérdés rendezését a király 1730-ban miniszteri értekezletre bízta. A Savoyai Jenő hg. elnökletével ülésező értekezlet javaslatainak figyelembevételével adta ki az uralkodó 1731. márc. 21-én a prot.-ok helyzetét szabályozó rendeletét, az első Carolina Resolutiót, mely szűkre szabta ugyan a prot. felekezetek életterét, mégis jelentősnek bizonyult, mert jogi alapot jelentett megmaradásukhoz. A klérus álláspontja szerint ugyanis a földesúrnak vagy az uralkodónak jogában áll fellépni a prot.-ok mint eretnekek ellen.

Az uralkodó még 1725-ben elrendelte a prot. lelkészi tisztségviselők és a kormányzásuk alatt lévő lelkészek számbavételét. Az eredmény ismeretében az 1731-i rendelet lehetővé tette, hogy a prot.-ok szuperintendenseket válasszanak. Miután a ref.-ok ennek értelmében újjászervezték az egyházkerületeket, 1734-ben III. Károly újabb rendelettel négyben állapította meg a szuperintendensek számát, és szabályozta jogállásukat (II. Carolina Resolutio). Ekkor Mo.-on – Erdélyt nem számítva – 1271 anya-, 264 leányegyház, 1234 lelkész, 47 lévita volt.

                                                         

                                                     Pethe Ferenc 1794. évi Biblia-kiadása

A két Carolina Resolutio nem vetett véget az erőszakos kat. restaurációnak. A prot.-ok 1781-ig 273 templomot veszítettek el, számos esetben teljes falvak lakossága volt kénytelen elvándorolni a hitvallás miatti üldöztetés következtében. Mária Terézia királynő szigorúan ragaszkodott a III. Károly-féle rendeletek betartásához, ill. újabbakkal nehezítette a prot.-ok helyzetét. 1753-ban megtiltotta az artikuláris helyek lelkészeinek, hogy a leányegyházakban szolgálatot végezzenek, a következő esztendőben a tanítókat tiltotta el az ilyen egyházközségekben a prédikációk felolvasásától, s csak a könyörgést engedélyezte. 1780-ban a leányegyházak szabad vallásgyakorlatát is megszüntette, s elrendelte templomaik elkobzását. A „csendes ellenreformációt” következetesen folytatta uralkodása négy évtizede alatt. Az eretnekek megtérítésére kongregációt alapított, az áttértek jutalmazására alapítványokat létesített. Szerzetesrendeket telepített Mo.-ra a rekatolizálás programjával. A vegyes házasságra lépőktől kíméletlenül kikényszerítették a →reverzálist. Az 1711 és 1781 közötti időszakot – amelyet a kat.-ok a →Regnum Marianum virágkoraként ünnepeltek – a kortárs prot.-ok joggal nevezték a „protestantizmus babiloni fogságának”.

II. József uralkodása kezdetén, 1781. okt. 25-én kiadta a prot.-ok jogállását szabályozó Türelmi Rendeletét. Ez az intézkedés, mely egyben hatálytalanította az azzal ellentétes korábbiakat, s melyet 1785-ben és 1786-ban újabb rendeletek követtek, jelentősen könnyítette a prot.-ok helyzetét, és szabad vallásgyakorlatukat sokkal szélesebb alapon biztosította. A Türelmi Rendeletet követő években 1015 gyülekezet kapta vissza a szabad vallásgyakorlás jogát, közöttük 267 anyaegyház és 748 leányegyház.

A ref. egyháznak nemcsak újjáéledésre, hanem missziós munkára is volt ereje a Türelmei Rendelet után. A cseh- és morvao.-i prot.-ok gyülekezeti és közegyházi életét csaknem 80 Mo.-ról érkezett ref. lelkipásztor segített újjászervezni (→cseh-morva misszió).

Az 1790–91. évi országgyűlés a Türelmi Rendelet szellemében törvényt alkotott a prot.-ok vallásszabadságáról. Ezzel a vallásügy visszakerült a rendi törvényhozás keretei közé. A törvényhozás a prot. felekezetek és az állam közötti viszonyt a reformált egyházak önkormányzata elismerésének szellemében szabályozta.

A mo.-itól jelentősen eltért az erdélyi ref. egyház helyzete, mivel a fejedelemség államjogi viszonyai másként alakultak a török kiűzése után. Erdély fejedelemség maradt, s bár a fejedelmi széket a mindenkori magyar király töltötte be, mégis Mo.-tól külön kormányozták. Így az önálló →Erdélyi Fejedelemség idején hozott vallásügyi törvények is érvényben maradtak. Ezek Európában egyedülálló módon biztosították a kat. és prot. felekezetek szabadságát. Az I. Apafi Mihály által felállított vezető testületet, a supremum curatoriumot 1709-ben átszervezték, a neve supremum consistorium lett. A püspök mellett három főkurátor vezette, az egyházmegyék és a kollégiumok élére kurátorokat állítottak. A főkurátorok és kurátorok tekintélyes nemesek voltak. A lelkészekből álló zsinat is tovább működött, de egyházigazgatási szerepe alig volt. A püspökválasztás a successio elve szerint történt, vagyis a püspök lelkészi helyettesével, a generalis notariussal (főjegyző) töltötték be a megüresedett hivatalt.

Az I. Carolina Resolutio következtében előállt helyzetnek megfelelően szükség volt a ref. egyház újjászervezésére. Megoldásra várt az egyházszervezet átalakításával összefüggő egyházkormányzás kérdése. A történelmi helyzetből adódóan a ref. egyháznak nem volt lehetősége arra, hogy országos alkotmány alapján egységes szervezeti formát hozzon létre. Az egyházkerületek (egyházvidékek) egymástól függetlenül éltek. A 18. sz. elején még 6 mo.-i ref. egyházkerület fogta össze az egyházközségeket. Két kerület 1714-ben egyesült dunamelléki néven, majd 1735-ben a dunántúli és a felsődunamelléki kerületek is erre az útra léptek. A Tiszán inneni egyházmegyék 1733-ban választottak először püspököt, s ezzel ez az egyházvidék is egységes kerületté szerveződött. A tiszántúli egyházkerület továbbra is megmaradt. Így a ref. egyházközségek 1734 után 4 egyházkerület (dunamelléki, dunántúli, tiszáninneni, tiszántúli) kebelében éltek, melyeknek élén a szuperintendensek álltak. A kerületek több kisebb egyházvidékre – egyházmegyére – tagolódtak, élükön az esperessel.

A kortársak számára világossá vált, hogy a lelkészi jellegű egyházkormányzás nem tartható fenn tovább. Az egyházvédelem egyre sürgetőbben igényelte a nemesi középosztály tekintélyes tagjainak beemelését az egyház kormányzásába, amire az erdélyi ref. egyház már mintát adott. Mivel hivatalos egyházi értekezlet tartására nem volt lehetőség, az elodázhatatlan kérdésekről magánjelleggel szervezett értekezleteken, konventeken döntöttek. Nagy jelentőségű volt az 1734. nov. 4-én a Zemplén m.-i Bodrogkeresztúrban megtartott értekezlet (bodrogkeresztúri konvent), amelyen tekintélyes nemesek és lelkészek meghatározták az új egyházkormányzati formát, a világiak számára megalkotott egyházi tisztségekkel. Ettől kezdve az egyházi testületek élén álló lelkészi tisztségviselő mellett világi is szerepet kapott.

Beleznay Miklós tábornok, dunamelléki főgondnok meghívására 1773. szept. 2-án Bugyi községbeli birtokán tartottak ref. egyházi értekezletet (bugyi konvent). 10 lelkész és 27 világi személyében mind a négy ref. egyházkerület képviselve volt. A konvent főkonzisztórium létrehozását látta szükségesnek, hogy a ref. egyházi ügyeket összefogottan terjesszék az uralkodó elé. Az autonómiájukat féltő egyházkerületek ellenállása azonban meghiúsította ezt a kezdeményezést.

Egyházközségi szinten is kormányzati változtatásokra volt szükség az új helyzetben. Az egyházközség ügyes-bajos dolgait, az anyagi ügyeket korábban a községi vagy városi elöljáróság intézte. Amikor egyes helységek vallási homogenitása megtört, gyakorlati szükség volt a laikusokból álló helyi egyházkormányzati testület, a presbitérium létrehozására. A tiszáninneni kerületben 1736-ban egyházkerületi határozat tette kötelezővé a presbitériumok felállítását, amit rövid időn belül végre is hajtottak. A század folyamán a többi kerület egyházközségeiben is megszerveződtek a presbitériumok, legtovább a Tiszántúlon húzódott ez a folyamat.

Az egyházvédelem legfontosabb eleme a folyamatos kérvényezés volt. Tekintélyes nemesekből álló küldöttségek rendszeresen jártak követségbe az uralkodóhoz. Mivel azonban vallási ügyben testületileg nem, csak személyesen lehetett folyamodni, ugyanakkor az állandó képviseletet is meg kellett oldani, igen jelentős szerepet kapott ezen a területen a vallási ügyvivő, az ágens.

A ref. egyház története során először a Türelmi Rendelet adott lehetőséget arra, hogy országos egyetemes gyűlést (zsinat) tartsanak. Királyi engedéllyel 1791. szept. 14. és okt. 13. között ülésezett a budai zsinat, szorosan együttműködve az ev.-ok ugyanez időben Pesten tartott zsinatával. Bár a tiszántúli kerületben éles összecsapás előzte meg a világiak és a lelkészek között, a zsinat mégis megalkotta az egységes, alulról felfelé épülő, paritásos elven nyugvó, presbiteriális-szinodális egyházkormányzati rendszert. Határozatait ugyan az uralkodó nem szentesítette, az egyházkerületek azonban lassanként megvalósították azokat.

A gyülekezeti életre természetesen rányomta bélyegét a ref. egyház közjogi helyzete. Jelentős különbség volt a szabad vallásgyakorlattal rendelkező helységek ún. „virágzó” és az attól megfosztott helyek „árva” gyülekezeteinek élete között. A virágzó gyülekezetek leányegyházaiba kijárhatott a lelkész, sőt iskolájuk is lehetett, és tanítót is tarthattak, bár kat. zaklatások előfordultak. Az árva gyülekezetekben istentiszteletet nem volt szabad tartani. A személyes vallásosság eklektikus kegyességi jegyeket hordozott, melyben egészségesen ötvöződött a reformátori örökség hitvallásos jellege a →puritanizmus és a pietizmus érzelmi elmélyülést mutató jegyeivel. A reformátori örökséget erősítette a katekizáció, az ifjúság hitvallásos tanítása-nevelése. Az elnyomott, kiszolgáltatott helyzetben lévő ref. egyház természetes módon húzódott a hitvallás bástyái mögé. A katekizáció során szerepet kapott az első úrvacsorára való felkészítés, amelyből a 18. sz. végére fokozatosan kialakult az ünnepélyes konfirmáció. Elsősorban a Heidelbergi Káté volt használatban, bár a helytartótanács 1747-ben a 30., az 57. és a 80. kérdés miatt betiltotta, mert ezeket a kat.-ok sértőnek találták. Így, noha a katekizációra nagy hangsúly esett, a kátéirodalom igen szegényes volt.

A házi ájtatosságok keretei között és egyéni csendességben egyaránt általános az olvasni tudók között a Biblia és főként az imádságos könyvek olvasása. A korszak egyházlátogatási jegyzőkönyvei több egyházvidék meggyökerezett gyakorlataként említik a házi úrvacsorát, a lelkésznek a betegekkel való együttimádkozását. A személyes hitélet elmélyülését ösztönözte az árva gyülekezetekben az is, hogy a temetési szertartásokat a gyülekezet igen gyakran lelkész vagy tanító nélkül volt kénytelen végezni. Az öntudatos ref. vallásosság s egyben a népi kegyességre ható példa legkiválóbb megtestesítői a korszak jeles világi imádságszerzői: II. Apafi Mihályné Bethlen Kata (†1725), Teleki Józsefné Árva →Bethlen Kata, Ráday (I.) Pál. Tovább éltek és hatottak a 17. sz.-ban született kegyességi iratok is, amelyek népkönyvekké lettek, és igen sok kiadást értek meg a 18. sz. során: Szokolai A. István, →Diószegi Kis István, →Medgyesi Pál, az idősebb →Köleséri Sámuel, →Pápai Páriz Imre biblikus puritán szemléletű munkái. A magyar ref. kegyesség igazi kifejeződése →Szikszai György makói, majd debreceni lelkész Keresztyéni tanítások és imádságok c., először 1786-ban megjelent művében ragadható meg a legteljesebben. Igen sok kiadást megért, a Biblia és az énekeskönyv mellett a ref. nép legelterjedtebb olvasmánya lett ez a munka. A hazaiak mellett külföldi szerzők hitépítő könyveit is lefordították. Széles körben olvasták a svájci Pictet, az angol Doddridge, a francia Moulin magyarra átültetett munkáit.

A többszínű kegyességi magatartáshoz hasonlóan a teológiára is jellemző – a kettő természetesen összefügg – a különböző hatások egybeolvadása. A reformátori örökségre nagy súlyt helyező ortodoxia puritánus jegyeket hordozott, nem idegenkedett az érzelmi azonosulás kifejeződéseitől sem. Jellemzőnek mondhatjuk a már említett Szikszai Györgyöt, aki az ésszerű ortodoxia talaján állva, a racionalizmustól is érintetten, érzelmekben gazdag kegyességet és teológiai gondolkodást képviselt. Az ésszerű ortodoxia a Biblia tekintélyét nem kérdőjelezte meg, különbséget tett fundamentális és másodrendű hittani igazságok között. Az elsőt határozottan védelmezte, a másodikra nem helyezett hangsúlyt, de nem is tagadta. A racionalizmus a ref. egyházban a 18. sz. közepén jelentkezett. →Helmeczi Komoróczi István dunamelléki püspök 1741-ben külföldön megjelent Igazság paizsa c. hitvitázó munkája az első, amely hordozza annak jegyeit. →Gombási István, →Göböl Gáspár prédikációi racionalista teológiai alapon születtek, utóbbi már alkalmazza a bibliakritikát. →Szentgyörgyi István sárospataki tanár Theologia naturalis c., 1784-ben megjelent művében Isten megismerésének útja az ész és a természet. Erdélyben →Csernátoni Vajda Sámuel, →Fogarasi Pap József, Kovács József (1732–1795) – mindhárman tanárok – tekinthető a racionalizmus képviselőjének. A ref. egyházban jelentkező racionalizmus korszakunkban még nem meghatározó, ugyanakkor nem éles és türelmetlen, mint külföldön, inkább a „józan okoskodást a hittel és keresztyéni tudománnyal” egyeztető szándék.

A Vizsolyi Biblia hegemóniája a 18. sz.-ban is tart. Károlyi Gáspár és munkatársai fordítása 1715 és 1790 között 23 kiadásban jelent meg (14 teljes Szentírás és 9 Újszövetség), ezeket főként külföldön nyomtatták. Tudományos színvonalát tekintve igazi versenytársa lehetett volna a 17. sz.-ban készült, de csak 1716–18 között Leidenben kinyomtatott, →Komáromi Csipkés György-féle fordítás. A hazaszállított köteteket azonban a határon lefoglalták, a példányok elpusztultak, elkallódtak. A maradék csak a Türelmi Rendelet után kerülhetett az országba.

A 18. sz. folyamán a ref. egyház iskolarendszere a kedvezőtlen politikai helyzet ellenére megerősödött. Sárospatakon, Debrecenben és Pápán működött felsőfokú tanintézet (→református kollégiumok). Pápa 1752-ben elvesztette ref. istentiszteleti és iskolai szabadságát, s a kollégium menekülni volt kénytelen, a közeli Adásztevelen latin iskolaként élt tovább. Erejét mutatja, hogy nem sorvadt el, hanem a Türelmi Rendelet után ismét fénykorát élte. Losoncon a gimnázium 1791-ben nyert teológiai tanszéket. A kollégiumok fejlődését az sem törte meg, hogy a királynő 1759-ben megtiltotta a →legációt és a →szupplikációt, amelyek gyakorlása addig anyagi feltételeik egy részét biztosította. Erdélyben Gyulafehérvárott (ezt a testületileg oda menekült pataki kollégium élesztette újjá 1672-ben), Kolozsvárott és Nagyenyeden volt kollégium, majd a gyulafehérvári kénytelen volt Marosvásárhelyre költözni 1718-ban, mert épületét a katonaság kisajátította. A kollégiumok a 18. sz.-ban is a magyar művelődés központjainak bizonyultak. A hagyományos tananyag mellett helyet biztosítottak a természettudományoknak is. A legkiválóbb diákok továbbra is külföldi egyetemeken koronázták meg itthon elkezdett tanulmányaikat, biztosítva ezzel a nyugati szellemi áramlatok egyidejű megjelenését Mo.-on. Bár az uralkodó 1751-ben elrendelte, hogy külföldi tanulmányút céljára csak nemeseknek adjanak útlevelet, a peregrinációt mégsem tudta teljesen megakadályozni. Középfokú tanintézetek, ún. latin iskolák a jelentősebb mezővárosokban működtek. A 18. sz.-ban szélesebb alapokon szerveződött meg az alsó fokú →iskolahálózat, amennyiben a lányok iskoláztatása is általánossá vált. A szabad vallásgyakorlattal rendelkező helységekben mindenütt volt alsó fokú tanintézet, s itt a lányok számára külön iskolát szerveztek, nagyobb helyeken külön tanítóval.