Mamul, rekord megtekintése [ ID: 4446 ]
 
Haider Edit–Szabó T. Attila
 
dohányzás 
 
 
 

A dohány arab szó, amely a magyarba török közvetítéssel került, s eredetileg élvezeti célokra használt (nikotintartalmú) növényfajokat jelölt. A dohánynak nevezett növények a burgonyafélék családjába tartoznak. Európában két fajnak van gazdasági jelentősége: az Észak-Mexikóból és a Mississippi medencéjéből származó kapadohánynak (lat. Nicotiana rustica), valamint a közönséges vagy virginiai dohánynak (muskotálydohánynak), amely Közép-Amerika, Dél-Amerika területén őshonos (lat. Nicotiana tabacum).

A dohány élvezeti szerként való felhasználására az első dokumentumok időszámításunk 432. évéből származnak: ekkor vésték Mexikóban (Chipas állam) a Palenque templomába azt a maja féldomborművet, amely →pipákból füstölő papokat ábrázol egy szertartás során. Kb. 200 évvel későbbről származnak az Észak-Arizonában, a pueblo indiánok barlanglakásaiban talált dohány- és pipaleletek. Kolumbusz Kristóf és társai Amerika felfedezésével a dohányt is felfedezték Európa számára. 1492-ben az Antillákra érkezve figyeltek fel egy különleges növényre, melynek füstjét a bennszülöttek különböző módon szívták. A ~i szokásokat a Kolumbusz nyomában érkező misszionáriusok (többek közt Las Casas, Romano Pane) írták le részletesen. Dél-Amerikából ismerjük a dohány pálmalevélbe csavart szivarozási módját, amelyről André Thevet szerzetes feljegyzéseiből tudunk (1558). Közép-Amerikában általános volt a pipázás, amelynek különféle, az egyes törzsekre jellemző szertartásai is kialakultak. A kő- és fapipák (kalumet) Mexikóban voltak általánosak, ide tartoztak a sastollal díszített békepipák is. Sajátos pipa volt a tabago: három nádcsőből (egy vastagabból és két vékonyabból) álló Y alakú szerszám, melynek vastagabb csövében égették a dohányt, vékonyabb csöveit pedig az orrba illesztették. Erről a tabagóról kapták nevüket a szigetek és a pipadohány (tabac/um). A kukoricatermesztő kultúrákból (ahol a dohányt külön ágyásokban termesztették) terjedt el a dohánynak mint szent növénynek a tisztelete. Úgy tartották, képes csillapítani a fájdalmat és csökkenteni az éhséget is.

A felfedezők hírei és az Amerikából visszatérő hajók tengerészeinek elbeszélése alapján a dohány Európában az érdeklődés középpontjába került. A 16–18. sz.-ban Velencében, Sevillában, Antwerpenben neves botanikusok és orvosdoktorok írtak a dohányról és gyógyító hatásúnak tartott főzetéről. Az idegen földrész növényét eleinte botanikai érdekességnek, gyógyító csodafűnek, sőt herba-panaceának tekintették. Lisszabonban a portugál ritkaságok tárában mutogatták, itt látta meg először Jean Nicot (1530–1600), a portugál udvarban élő francia követ, korának neves orvosa, aki jó pénzért hamarosan elterjesztette Párizsban, ill. az európai uralkodóházak udvaraiban. (Az ő neve után kapta a dohány a Nicotiana tabacum rendszertani elnevezést, majd hatóanyagai a nikotin nevet.)

Az európai kontinensen a portugálok, spanyolok, franciák, a Földközi-tengerre befutó hajók révén pedig az olaszok találkoztak legelőbb a dohánnyal, de ők főként mint orvosságot és →dísznövényt kedvelték. Portugáliából 1498-ból, Spanyolo.-ból 1515-ből származnak a ~ra vonatkozó első adatok. Franciao.-ban, a Német Birodalomban és Svájcban az 1560-as években kezdett terjedni a dohány. A füstöléses ~, a pipázás meghonosítója Sir Walter Raleigh angol tengerészkapitány volt. 1584-ben mint Erzsébet királynő admirálisa fedezte fel a királynő tiszteletére Virginiának nevezett földet, ahol azóta is a világ legfinomabb dohányát termesztik. Az ott élő bennszülöttek a dohányt égetett pipákból szívták. Angliában akkor terjedt el robbanásszerűen a pipázás, amikor Sir Francis Drake admirális nyugat-indiai útjáról visszatérőben hazahozta a virginiai gyarmatokon dolgozó telepeseket, akik akkor már mind pipáztak (1586). Az első európai telepes, aki dohányt termesztett, minden valószínűség szerint a virginai John Rolfe volt (1612).

A pipagyártást az angol fazekasok kezdték meg a virginiai agyagpipák mintájára. A 17. sz. első felében Londonban, Bristolban, Chesterben és Bullban már több mint 100 helyen készítették a pipákat, egy évszázaddal később több mint 300 pipakészítőről találni feljegyzést. A pipák színe világos, feje makkos alakú, a talpból kinövő kis támasztó bütyökkel. A fej a szárral tompaszöget zárt be. Kezdetben gyakran kézzel formálták, később szárával együtt formákba préselték. (Ez a pipatípus Nyugat-Európában a 20. sz.-ig megmaradt, csupán a fej lett öblösebb a ~ tiltásának megszűntével; a szárak is hol hosszabb, hol rövidebb formát mutatnak.) A 17. sz. elején a hollandiai Móric herceg segítségére küldött angol zsoldosok és a leideni egyetemen tanuló angol diákok ismertették meg a pipázást a hollandokkal, akik annyira megkedvelték, hogy az egész országban elterjesztették, és rövid időn belül több száz agyagpipaüzem kezdte meg működését Hollandiában is. Európában a hollandok lettek a legnagyobb dohányfogyasztók és -nagykereskedők, sőt termesztették is a dohányt.

A dohány európai elterjedését nagymértékben elősegítette a harmincéves háború (1618–48), melynek során a katonák eltanulták egymástól a ~t. A holland kereskedők dohány- és pipaszállítmányai révén ekkor terjedt el német területen szélesebb körben a dohány és a pipázás. A svédek és a dánok is ekkor ismerték meg a dohányt mint élvezeti cikket. A harmincéves háború vége felé Ausztrián és Cseho.-on át a ~ eljutott Mo.-ra is. Ugyanakkor az angol és velencei kereskedelmi hajók északon a Keleti-tengeren át Lengyelo.-ba és Oroszo.-ba, délen pedig a Földközi-tengeren át Levantéba és Konstantinápolyba szállították a dohányt.

A 17–18. sz.-ban főként az elegáns francia, spanyol, de az angol és német társaságokban is tubákoltak. A hölgyek és urak előszeretettel hordták magukkal pácolt, aromásított dohányport tartalmazó tubákszelencéjüket, melyből orrukba szippantották a tüsszentésre ingerlő s ezáltal az orrot tisztító tubákot. Európában ebben az időben az etikettszerű tubákolás elsajátítása hozzátartozott az előkelő ifjak neveléséhez, divatosnak és társaságbelinek ugyanis csak az számított, aki illatos tubákját elegánsan kínálta, és abból kecsesen csippentett és szippantott. A 17. sz. elején spanyol papok révén Rómában is elterjedt a tubákolás. Először csak az egyház, később a köznép soraiban egész Itáliában erős szenvedéllyé vált. VIII. Orbán pápa már 1624-ben egyházi átokkal sújtotta a Sevilla templomaiban tubákolókat. 1650-ben X. Ince pápa a tilalmat Rómára is kiterjesztette, XIII. Benedek 1724-ben azonban felfüggesztette a ~i tilalmat.

A szivarozás szokása Európában először Spanyolo.-ban jött divatba, majd a napóleoni háborúk idején meghódította Portugáliát, Hollandiát, Franciao.-ot és Belgiumot is. A szivart ezekben az országokban eleinte csak házilagosan, ill. háziiparszerűen állították elő. A legelső szivargyár Spanyolo.-ban épült a 17. sz. közepén.

Szinte egész Európában kemény törvényekkel léptek fel a dohány, különösen annak füstöléses élvezete ellen. A ~ egyik legkorábbi ellenzője I. Jakab angol király volt. Magas vámmal sújtotta a dohány behozatalát, és Misocapnus sive de abusu Tobacci lusus regius címmel 1603-ban pamfletet írt a ~ ellen. Ebben felsorakoztatta mindazokat az ellenérveket, amelyek Európában is ellenszenvet váltottak ki, és időről időre felbukkantak. Meggyőződéssel állította, hogy a dohány káros a szemnek, gyűlöletes az orrnak, veszélyes az értelemnek, kártékony a tüdőnek. A füstöléses ~ büdös gőzeinek ködeit az alvilági folyó: a Sztüx kigőzölgéseihez hasonlította. Többek között a dohány ellen szólal föl a firenzei Saulorini munkája, Az átkozott dudva, a dohány ócsárlása (1654), és Petrus Scriverius 17. sz.-i holland költő epigrammája, A pipásokhoz intés címmel, amelyben a pipát a sátán csali sípjának nevezi.

Mo.-on a dohányt és a pipázás szokását Erdély felől a törökök, nyugat felől a spanyol zsoldosok ismertették meg. Az első nyers dohányt (dohánynövényt) tudomásunk szerint →Bornemissza Pál püspök hozta be az országba. A dohánytermesztéssel is foglalkozó tudósnak, →Benkő Józsefnek a dohány kultúrtörténetéről és hasznáról írott munkája (Középajtai dohány, melyet nemes Erdélyország gyűlése alkalmatosságával Kolozsvárra eladni küld, Szeben–Kolozsvár, 1792) szerint „az erdélyiek legelőször a dohányt és a pipát csudálkozva látták harmadik Amuratos török császár főlovászmesterénél és Erdélybe küldött követénél, Mehemed agánál és a vele együtt Erdélybe jött követség tagjainál, Gyulafejérváron az 1576-ik esztendőben”. A dohányt mint újdonságot és különleges ajándékot először csak a szultáni udvarban élvezhették. A Konstantinápolyt érintő angol, holland és velencei kereskedelmi hajók az 1600-as évek első felében egyre több dohányt szállítottak, és török földön szélesebb körben kezdett terjedni a pipázás szokása. Mint Európa más országaiban, Töröko.-ban is kétféle megítélés alakult ki: voltak, akik elfogadták a dohány élvezetét, a muftik befolyása alatt állók azonban összeegyeztethetetlennek tartották a Korán szellemével, és már a század elején tiltó rendeleteket léptettek életbe. Az utcán elfogott dohányzónak egyes források szerint az orrán döfték keresztül a pipa szárát, de 1633-ban, Konstantinápoly leégése után már karddal mészárolták le a ~on ért rendbontókat. Az ekkorra divatba jött kávé- és dohányzóházakat lerombolták. IV. Mohamed függesztette fel a ~t tiltó rendelkezéseket, így a 17. sz. második felétől válhatott általános szokássá Töröko.-ban. A török földön termett dohány nagy mennyiségben került a megszállt területekre, így Mo.-ra is.

A 17. sz.-tól egyre gyakrabban hallunk elsősorban az erdélyi fejedelmek körében a dohányról. 1615-ben Bethlen Gábor Gurcsi Mehmed konstantinápolyi pasától többek között pipákat és tubákot kapott ajándékba. Az ezzel kapcsolatos követségi leírás azonban megemlíti, hogy a fejedelem nem élt az ajándékkal. A pipázás, bár alkalomszerűen előfordult, Erdélyben csak II. Rákóczi György fejedelemnek a törökök elleni négyéves harca idején (1658–62) vált általánossá. A szokás terjesztői leginkább a katonák voltak, számukra ugyanis nem tiltották a dohány füstöléses, azaz pipából való élvezetét. 1662-ben I. Apafi Mihály fejedelem is szenvedélyesen pipázott, míg az érsekújvári csatározások idején a mértéktelen ~tól meg nem betegedett – ekkor megtiltotta nemcsak a dohány behozatalát, hanem szívását is. A Zrínyi-féle összeesküvés bukása után (1671) a kuruc katonák seregesen menekültek Erdélybe, de onnan már pipával a szájukban tértek vissza. A pipázás Mo.-on is hamarosan szenvedéllyé vált, amint az a tiltásokból kiolvasható, nemcsak a minden rendű s rangú férfiak, hanem az asszonyok és gyermekek körében is. A nők pipázása a 18. sz.-ban azonban már egyértelműen egy bizonyos (megvetett) asszonycsoporthoz való tartozást jelenthetett, hiszen pl. „Szabó Klárát is féleszű, pipás, keringő, fattyavetett kurvának tudom lenni” – vallotta 1754-ben a törvény előtt Henter Judit.

Az ördögi füstölés és pipázás következtében keletkezett gyakori tűzvész a ~t ellenszenvessé tette mind az egyház, mind a rendek szemében. A papság is kikelt a „fajtalan és pokoli füstölés” ellen. Ahogy azt egy 18. sz.-i uzdiszentpéteri prédikáció kinyilatkoztatta, a ~ az ördög mesterkedése az emberiség megrontására. A magyar néphagyomány is több mondát őriz, melyben a dohány az ördög igyekezete folytán került az emberekhez. Az egyházi tisztségviselők ~át ebben az időben különösen rossz szemmel nézték, de általában szabályozták a ~ helyét is: „Valaki a prédikátor atyafiak közül akár füstös, akár porral való dohányzása [értsd: burnót, tubákolás] felől konvikáltatik [bizonyosul], nem pénzzel és egyéb muletával [?], hanem tisztitől való megfosztással, avagy csak ideig való depozícióval [felfüggesztéssel] büntettetik. A dohányzás felől mely deliberátumot tett [határozatot hozott] a generális vizitáció a széki társaságban” (1694). „Akiket gazdaemberek a dohányzáson rajtaérnek, hadnagy uramnak tartozzanak bemondani” (1726). „Énrajtam is vőn szolgabíró uram egy máriást a dohányzásért” (1779). „Ha valaki magát a falu között illetlenül viseli, vagy dohányozna, 20 dénárra büntessék” (1727). „Ebéden jól megitatott, ebéd után […] egy házban [szobában] dohányoztunk” (1763) – ez utóbbi vélhetően az egyik első magyar adat a szokásjogban Európa-szerte elfogadott külön dohányzóhelyekről. „Foglár Ferenc nevű mesterember ilyen száraz időben [ti. júniusban] az céhház körül dohányzott” (1764).

Erdélyben több alkalommal hoztak ~t tiltó rendeleteket, általában eredménytelenül. Az egyik legkorábbi az 1670-es gyulafehérvári rendelkezés, amely megtiltotta a dohány behozatalát és mindenféle rendű és rangú embereknek a dohány élvezését. „Aki pedig behozna, minden harmincadokon, vámokon, városokon, falukon a helybeli tisztek minden egész vele található javával együtt vegyék el. A tubákkal élő birtokos és nemes 50 forintra, egytelkű nemes 12 forintra, paraszt 6 forintra büntettessék. Ide értvén a papokat, diákokat és más rendűeket minden különbség nélkül.” Az 1683-as segesvári országgyűlés kimondja: „e káros és veszedelmes palánta kiirtassék, senki be ne hozza, se itt ne termessze. Se porul, se pipával vele ne éljen.” A végrehajtó tisztek visszaélései azonban ellenállást váltottak ki a lakosságban, mert míg „egyfelől a szegény embereknek marhájokat hajtották, másfelől a pipa a szájokban volt”. Debrecenben egy 1665-ben hozott határozat kimondja: „A dohányszívás, hogy kárt, rombolást ne hozzon városunkra, 12 forint büntetés alatt eltiltatik; kit rajta érnek, könyörtelenül végrehajtsák.” Később Debrecen város tanácsa a dohány árusítását és szívását örök időre megtiltotta. Ennek ellenére 1697-ben újból retorziót kellett kilátásba helyezni, mondván: „Akinél csak pipa találtatik, nyakvassal büntettetik.”

A dohánnyal együtt a →kávé is kezdett divatba jönni. Egy 1691-es adat arról tesz említést, hogy Thököly Imre, a kuruc felkelés vezére, erdélyi fejedelem a törökök társaságában pipázott és fekete kávét ivott. A 17. sz.-i magyar inventáriumokban több helyütt előfordulnak ~i kellékek. Az 1683-as makovicai Rákóczi-leltár dohányzacskót, két pipát, pipákhoz való ezüsteszközöket és pipaszárakat említ. Ez időből való a Héderváry Katalin hagyatéki leltárába felvett, csontból készült tubákszelence is. A tubák elterjedésére utal →Apor Péter az erdélyi változásokról írt munkájában (Metamorphosis Transylvaniae, 1736). Miközben a „nájmódi”, újdivatú szokásokat ostorozza, megjegyzi: „Semmi nyájasság ma Erdélyben, ha csak ottan nincsen tubákpixl vagy feiftubák; nem vala ezeknek híre a régi időben […] Nem szíja vala akkor más sem az portubákot, sem az füsttubákot, kivált gyermekkoromban, hanem kocsis, lovász, darabant, azok is ritkán, hanem az hajdúk és az fejedelem németje s pecér s afféle.” A tubákot, más néven burnótot főként orvosságként használták, a dohány élvezetének legelterjedtebb módja évszázadokon keresztül a pipázás volt. II. Rákóczi Ferenc is erősen dohányzott. Kellékeit kassai pénzverő ötvösei állították elő, pipát ezüstöztek és ezüst pipaszárakat készítettek számára.

I. Apafi Mihály fejedelem halála után az erdélyi gubernium bérbe adta a dohánykereskedelmet, ezzel törvényesítette a dohányt és a vele való élést, de a régi rendeletek továbbra is büntették a dohányzókat és a dohánytermesztőket. A ~ és a dohánytermesztés szabadságát Erdély számára Bethlen Miklós kancellár szerezte vissza 1702-ben a főkormányszékhez intézett kérelmével, melyben a fennálló visszásságokra hívta fel a figyelmet.

Az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár címszavai tanúsítják, hogy a dohánytermesztésnek és -felhasználásnak gazdag fogalmi tárháza alakult ki a magyarban: dohány, dohánylevél, dohánynövény, dohánybála, dohánybörbönce, dohányföld, dohányfűzés, dohánykészítés, dohánymag, dohánymorzsalék, dohányos, ~, dohánytartó, dohányvágó, dohányzacskó stb., valamint a pipára és pipázásra vonatkozó gazdag adatok. A nikotin rágással való élvezetére (bagózás) viszont ugyanitt nem találunk korai történeti adatokat.

Az okleveles adatok (1702, 1781, 1784, 1786, 1787) szerint Erdélyben a 18. sz.-ban a városoknak már kialakult termesztési technológiája, megszokott helye (dohányoskert), az embereknek a kertben kijelölt területe volt a dohány ültetésére.

Mo.-on a kereskedelmi célú dohánytermesztés elsősorban a déli megyékben honosodott meg, főként a szabadabb társadalmi rétegek (kurtanemesek) körében. A jobbágyság már a 18. sz.-ban délen ugyancsak dohánytermesztő községeket alakított és belterjes módszereket honosított meg. Az itteni termesztők tapasztalata és kiválogatási gyakorlata (valamint a környezeti tényezők szelekciós hatása) oda vezetett, hogy a Kárpát-medencében rövid időre a dohánynak sajátos változatossága alakult ki. Ezek a magyar dohányfajták számos jellegükben különböztek a világ más tájain termesztett fajtáktól. Nevüket a termesztési tájakról vagy sajátos tulajdonságaikról kapták, mint pl. debreceni, szatmári, beregi, tiszai, szegedi, szuloki vagy kerti, muskotályos stb.

Mivel a dohánykereskedés igen jövedelmező pénzforrásnak bizonyult, 1702-ben a bécsi udvar Mo.-ra is ki akarta terjeszteni az Ausztriában már érvényben lévő dohánymonopóliumot, egyelőre sikertelenül.

A Mo. felé irányuló keleti kereskedelemben a 17. sz. második felétől gyakori cikk volt a dohány. A Rákóczi-szabadságharc alatt közönséges és török dohányt, közönséges pipát, hosszú nád pipaszárakat hoztak tömegesen az országba. Ekkor már jelentős mennyiségű dohányt termesztettek Erdélyben is, Mo.-on pedig főként a hódoltság alól felszabadult területeken létesült dohánykertészetekben, sőt jelentős pipagyártás is volt az országban. A 17. sz. végén, amikor a függetlenségi háború miatt a virginiai dohány szállítása szünetelt, a mo.-i dohány fontos kiviteli cikké vált.

A dohány hazánkban is nagy szerepet játszott gyógyító hatása miatt. Magyar nyelven tudományos munkában először →Lencsés György Egész orvosságról való könyv, azaz Ars medica c. munkájának 1611-ből való nagyváradi másolatának tartalomjegyzékében jelenik meg a dohány – de csak a címet ismerjük, maga a leírás elveszett. →Lippay János 1651-ben Kassán megjelent kalendáriuma azt írja, hogy a dohánynak igen jó mind a levele, mind a kifacsart leve és levelének megtört pora a sebek gyógyítására. A nagy hírű →Pápai Páriz Ferenc orvostudós a 18. sz. elején pestis elleni védekezésül ajánlotta: „Valamikor házából dögös [pestises] időben emberek közé kimegyen az ember, szegénylegény, dohányt, bazsalikomot, melyet biszioknak is hívnak, vagy örménygyökeret vagy levisztikom-gyökeret vagy csak fenyőmagot ropogtasson” (1719). Külön fejezetben foglalkozik a dohánnyal →Mátyus István Ó és új diaeteticája. Sokáig hitték, hogy hatásos orvosság a kolera ellen is. Még →Kazinczy Ferenc is azt írta fiának: „Szokj le róla, mihelyt a cholera félelme elmúlt.” Borban főzött dohánylevél levével a sebeket mosogatták, a lúgba belefőzött dohányhamu pedig a „kifakadozott”, azaz pattanásos, keléses gyermekfejek gyógyulását segítette elő. A dohány füstjét ajánlották székrekedés, hasgörcs ellen, sőt vízbe fúltak felélesztésére is. A szárított és porrá tört dohánylevéllel a veteményeket megtámadó levéltetveket pusztították el. Kifőzött levével nemcsak emberek, hanem marhák rühességét is kezelték.

A 18. sz.-ban divatos, a ~t dicsérő ponyvafüzetek egyike, A rendes dohányzásnak dicséretiről való rövid versek, melyek a pipásoknak kedvekért írattatnak, szintén sok megszívlelendő tanáccsal szolgál. Dicséri a Mo.-on termesztett döbrei dohányt jó ízéért, a jánosházi és diószegi dohányt jó illatáért, a drága bassa- és szultándohányt pedig csak más dohányokkal keverve ajánlja, mivel így „a tüdőt tisztítja” (!). Ugyanakkor mértékletességre is int, miközben felsorolja az akkor már divatban lévő pipafajtákat: „De csak jó módjával és kicsiny pipábul, / Légyen az cserépből, gyökérből vagy fábul, / Porcelán, tajték, vagy más matériábul, / Hiszen így pipásnak feje meg nem kábul.”

Úgy tartották, hogy a dohány serkenti az agyműködést, erősíti a szemet, enyhíti a fejfájást, oltja a szomjat, jó a rossz levegő ellen, kihajtja a testből a káros elemeket, álmot hoz, de mégis a legfőbb jó tulajdonsága, hogy feledteti az idő múlását és összetartja a társaságot.

Lásd még: →dohányzótársaságok.

 
Kiadások
 

 
Irodalom
 

Diószegi Sámuel, Orvosi füvészkönyv, Debrecen, 1813; Conte Egon Caesar Corti, Die trockenes Trunkenheit – Ursprung, Kampf und Triumph des Rauchens, Leipzig, 1930; Remethey Fülepp Dezső, A nagy szenvedély. A dohányzás története, Kalocsa, 1937; Takáts Sándor, A dohány elterjedése hazánkban, in Uő, Művelődéstörténeti tanulmányok a 15–17. századból, Bp., 1961; Kovács Béla, A Dobó István Vármúzeum cseréppipái, Az Egri Múzeum Évkönyve, 1(1963); Takács Lajos, A dohánytermesztés Magyarországon, Bp., 1964; Mándy György, Hogyan jöttek létre kultúrnövényeink, Bp., 1971; Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár, I–X, szerk. Szabó T. Attila sen. (és mts.), Bukarest–Kolozsvár–Bp., 1976–2000; Herbert Rupp, Sabine Fellner, Austria Tabak. Die Sammlung des Österreichischen Tabakmuseums, Wien, 1991; Ferenc Levárdy, Our Pipe – Smoking Forebears, ed. Dr. Irnák Osskó, Druckhaus Oberpfalz, Germany, 1994; Levárdy Ferenc, Pipázó eleink, szerk. dr. Osskó Irnák, Bp., 1999; A magyar pipa története. A magyar történelem a pipákon, kiáll. kat., MNM, szerk. Haider Edit, Orgona Angelika, Ridovics Anna, Bp., 2000.

 
Besorolás
 
 
élvezeti cikk
 
Ha személy:
Születési hely, idő
Halálozási hely, idő
Enciklopédikus besorolás
Szokás
Kor, időkör
MaMűL
2. kötet
oldal
213
Dátum
2014-03-29 00:00:00
Jóváhagy
Lektor
 
Vissza a listához Hozzászólás a szócikkhez

© MTA BTK, 2014