A középkorban és a kora újkorban a ~ az egyház gyakori közreműködése ellenére világi aktus volt, és a felek egymásnak tett ígéretén alapult. Jogi szempontból az a ~ számított érvényesnek, amelyet a felek egyetértésével, a megfelelő esküszöveget elmondva kötöttek, és utána elhálással is megerősítettek. Kánonjogilag a ~ volt az egyetlen szentség, amelyet a felek egymásnak szolgáltattak ki, a pap csak tanúként volt jelen. Érvényes volt tehát a nyilvánosság kizárásával kötött titkos ~ (matrimonium clandestinum) is, de az egyház kezdettől a pap és a tanúk előtt történő ~kötést szorgalmazta. A ~kötést rendszerint eljegyzés előzte meg, amely csaknem azonos hatályú volt a ~gal; a kánonjog csak annyi megkülönböztetést tett, hogy a jövő időben elmondott ígéretet eljegyzésnek, a jelen időben elmondottat ~nak tekintette. Érvényes eljegyzést csak a 7. életévét betöltött fiú és lány köthetett. Akit gyermekkorában jegyeztek el, felnőttként elállhatott az eljegyzéstől. Az eljegyzést egyébként csak a felek kölcsönös megegyezésével lehetett fölbontani, egyoldalú visszalépésre csak a másik fél erkölcstelensége, eretneksége, becsületvesztése vagy hosszas indokolatlan távolléte szolgálhatott indokul. A tridenti zsinat (1545–63) határozatát, mely szerint a ~ érvényességi kelléke, hogy az illetékes lelkész és két tanú jelenlétében történjék, Mo.-on csak a 17. sz. végétől tartották be, és akkor is kizárólag a kat.-ok körében.

A kereszténység felvételét követően a nőrablás mint a feleség megszerzésének szokása lassan kihalt. Szt. István az állami törvények részeként büntette (I/27. tc.), míg Kálmán király egyházi hatáskörbe utalta a leányrablási ügyeket (I/59. tc.), amelyek ily módon fordulnak elő a 13. sz.-i →Váradi Regestrumban is. Szintén a honfoglalás előtti időkre megy vissza a nővásárlás szokása, ennek emléke a magyar nyelvben mindmáig megtalálható eladó lány és vőlegény (=vevő legény) szópár is. A másik ősi ~i szokás, a leviratus, mélyebben gyökerezett a patriarchális társadalomban, nyomai egészen a legújabb korig követhetők. Eszerint az özvegyasszonyt az elhunyt férj fivéréhez vagy más közeli rokonához adták férjhez, mivel a →nőt – férje hagyatékának részeként – a vagyon és a →gyermekek családon belül tartásának eszközeként használták fel. I. István törvénye (II/26. tc.) csak korlátozta a leviratust, és megkülönböztette a gyermekes és a gyermektelen özvegyasszonyok esetét. Az egyház viszont a sógorságot ~i akadálynak tekintette, és ezt a szokást vissza akarta szorítani.

Bizonyos ~i akadályok fennállta esetén nem jöhetett létre érvényes ~ a felek között. A ~kötési ceremóniát megelőző egyházi kihirdetés kötelezettsége – amelyről az 1215. évi IV. lateráni zsinat szólt először – ezen ~i akadályok felkutatását célozta. A kánonjog szabályai szerint a törvényes kort, azaz fiúknál a 14., lányoknál a 12. életévet be nem töltött felek nem köthettek érvényes ~ot. Az elhálás lehetetlensége (nősztehetetlenség) szintén a ~ érvénytelenségével járt. ~i akadályt jelentett a kényszer, a fenyegetés, a vérrokonság, a sógorság, az ún. törvényes rokonság, azaz az örökbefogadás, az ún. lelki rokonság, amely keresztelés és bérmálás útján jött létre. A valláskülönbség mint ~i akadály II. András idején jelent meg. Az 1233. évi beregi egyezményben II. András esküvel fogadta, hogy a →zsidókkal vagy →izmaelitákkal ~ra lépő keresztényeket jószág- és szabadságvesztéssel fogja megbüntetni. A 17. sz.-ban a kat. egyház már elfogadta a vegyes ~okat, de ezek érvényes megkötéséhez kat. pap közreműködését írták elő. 1731-ben a →Carolina Resolutio a prot.-ok ~i pereit is a kat. szentszékek hatáskörébe vonta.

A kat. kánonjog a megkötött és elhált ~ot fölbonthatatlannak tartotta, ezért csak az érvénytelenítést ismerte olyan esetekben, amelyek már a ~kötést is lehetetlenné vagy semmissé tették volna. Ha érvénytelenség nem állt fenn, a kat.-oknál csak az ún. ágytól és asztaltól való elválás, vagyis az életközösség, az együttlakás megszüntetése volt lehetséges, ez sem oldott fel azonban a kötelező hűség alól, és nem tette lehetővé az újraházasodást. A Váradi Regestrum ugyan tartalmaz egy esetet, amikor a végleg Jeruzsálembe távozó férj feloldotta feleségét a házassági kötelék alól, de ez ritka kivételnek számít. Az első esztergomi zsinat határozatai (LV. fejezet) alapján a felesége →házasságtörését bizonyító férfi más nővel új ~ot köthetett. A nő is fölbonthatta azonban a ~ot, ha férje hamisan vádolta ~töréssel. Prot.-ok esetében a ~i kötelék felbontására sor kerülhetett ~törés, hűtlen elhagyás, házastárs életére törés, valamint a két fél közötti „engesztelhetetlen gyűlölség” esetén.

Az érvényesen létrejött ~ban a házasfeleket bizonyos jogok illették meg, ill. kötelezettségek terhelték: a férj →családjának feje lett, miáltal egész háza népét ő igazgathatta, gyermekei felett →atyai hatalmat gyakorolt, kiskorú gyermekei számára jogában állt gyámot rendelni (→árvaság). A nők házasságkötés után férji hatalom alá kerültek, viselhették férjük nevét, rangjuknak megfelelő ellátásra tarthattak igényt. A magyar rendi jog szerint azonban a házastárs nem került be a férj osztályos atyafiságába. Egyes nemesasszonyok a férj megjelölése mellett tovább viselték családi nevüket. A →jegyajándék, a →hozomány, a →hitbér és a közszerzemény női különjogoknak minősültek. A jegyesség idején átadott jegyajándék a nők tulajdonát képezte, az efölötti rendelkezés joga is őket illette meg. A hozomány, amely mindazokat az ingó és ingatlan vagyontárgyakat jelentette, melyeket a menyasszony a leendő férjet kivéve bárki mástól kapott a ~ terheinek megkönnyítésére, a ~ fennállta alatt a nő tulajdona volt, de a férj rendelkezett vele. Közszerzeménynek az a vagyon számított, amelyet a házasfelek a ~ ideje alatt közösen szereztek. A nemesi jogban csak kivételesen létezett közszerzemény, mivel a férj számított fő szerzőnek. Ezért a ~ alatt szerzett vagyont is úgy minősítették, mint amelyet kizárólag a férj vásárolt, kivéve ha a szerzőlevélben szerzőtársként a feleség nevét is feltüntették. Polgárok és jobbágyok esetében a közszerzemény volt az általános, s a házastársakat a közszerzeményi vagyon fele-fele arányban illette meg.

Demográfiai nézőpontból a ~ a népességnövekedés kulcsa, de mégsem tekinthető csupán a nemek közti természetes vonzalom eredményének, és nem is elsősorban érzelmi, hanem a két házasulandó fél családja közötti szociális és gazdasági kérdés volt. Egy jó ~ a vagyon és a társadalmi előnyök átruházását is magával hozta, egy túlzottan egyenlőtlen párkapcsolat ezek szétrombolásával fenyegetett. Ezért a házasodási szokások igen széles körű társadalmi konszenzus eredményeképpen alakultak ki, és csak nagyon keveset változtak, nagyok voltak azonban az eltérések az egyes helyi normák között, amelyeket modellek felállításával csak korlátozott mértékben lehet leírni. Eszerint Nyugat-Európában a fiatalok viszonylag későn (a nők leggyakrabban 24–28, a férfiak 27–34 év között) kötöttek először ~ot, ami alacsony gyermekszámot és a nukleáris családtípus (csak a szülők és kiskorú gyermekeik együttélése) túlsúlyát eredményezte. A kontinens keleti-délkeleti felén ezzel szemben a korai első ~kötés (nőknél 16–20, férfiaknál kb. 19–23 év) és ezzel együtt a több generáció együttélését megvalósító nagycsalád volt a jellemző. Mo.-on sajnos a házasulandók életkorára igen kevés adatunk van, az is főként nemesi környezetből, a 16. sz. második felétől. A gyermekszámról idézett adatok, amelyek bizonyos mértékben a házasodási életkort is tükrözik, mégis arra utalnak, hogy Kelet-Közép-Európa és benne hazánk demográfiai szempontból is köztes területnek számított. A választóvonal azonban nem a térség egyes régiói, hanem a falvak és a városok társadalma között húzódott. Az előbbiek bizonyos mértékig közelebb álltak a keleti modellhez, bár pl. a különböző generációk együttélése kevésbé volt jellemző; míg az utóbbiak inkább a nyugati fejlődési vonalat követték. Az eltérések egyik oka a vagyonhoz való eltérő viszony lehetett: a falvakban a legények korán megházasodtak, hogy a gazdaságot átvehessék, és ebben feleségük is segítette őket. A városokban ellenben a férfiaknak először egzisztenciát kellett teremteniük (házat, műhelyt vagy más ingatlant kellett vásárolniuk) ahhoz, hogy megházasodhassanak. A vagyonszerzés nehézségeit egy tehetős özvegyasszony feleségül vevésével lehetett a legkönnyebben áthidalni. A további kutatás során fontos lenne a földesúri, ill. mezővárosokra vonatkozó demográfiai adatok rendszeres gyűjtése, ezek a települések ugyanis gazdasági és társadalmi tekintetben is átmenetet képeztek a falvak és városok között. A nemesség érdekeit a korai házasodás szolgálta a legjobban. A jómódú birtokosoknál ennek anyagi akadálya nem lehetett. A férfiak zömmel 20–29 éves koruk között házasodtak, de nem volt ritka a 30. életév utáni első ~ sem. A menyasszonyok ennél lényegesen fiatalabbak voltak. A főnemesség életrajzi adatokkal jobban nyomon követhető tagjai átlagosan 15 évet töltöttek ~ban, gyakran több házastárs oldalán. A sok bizonytalansági tényező ellenére világosnak látszik, hogy a többgenerációs családtípusok csak a 18–19. sz. folyamán váltak jellemzővé Mo.-on, és akkor sem a történelmi hagyományok miatt, hanem gazdasági szükségből.

Az özvegység és az öregkor életszakasza elsősorban az érintett asszonyok (ill. kisebb számban férfiak) anyagi helyzetétől függött. A két fogalom természetesen nem fedi egymást teljesen, hiszen sokan viszonylag fiatalon elvesztették házastársukat. Az özvegyek vagyoni jogai társadalmi helyzet szerint is eltértek egymástól. A nemeseknél az asszony csak jegyajándékával és hitbérével rendelkezhetett szabadon. A →Tripartitum szerint (I, 98. cím), ha nem ment újra férjhez, volt férjének ingatlanai felett haszonélvezeti joga volt, de ha újra férjhez ment, a volt férj birtokjogainak örökösei kitehették az ingatlanokból, a hitbér kiadása mellett.

A városokban a férfiak és a nők egyaránt örökölhették elhunyt házastársuk vagyonát. A tárnoki jog mint a városokra vonatkozó országos szintű szabályozás úgy rendelkezett, hogy a →végrendelet nélkül elhalt személy vagyonát egyenlő arányban kell elosztani az özvegy és a gyermekek között. A két házasfél által az együttélés során közösen szerzett javak a túlélő házastársat illették. Az örökösödési szokásoknak köszönhetően a városi özvegyek (asszonyok és férfiak egyaránt) jó helyzetbe kerültek a házasodási piacon, aminek viszont a házasfelek közti nagyobb korkülönbség, rövidebb ideig tartó ~, kisebb termékenység, a városi népesség kisebb önreprodukciós képessége volt a következménye. Az egyes életszakaszok nemcsak demográfiai szempontból játszottak szerepet, hanem a városi nők megélhetése és mindennapi élete is jelentős mértékben függött tőlük. Ha a lányok hajadonként elhagyták a szülői házat, csak néhány fajta, erős függőségi viszonyt feltételező munkát végezhettek. Ez az életszakasz minden tekintetben a ~ra való előkészülést szolgálta. A férjhezmenetel után a nők élete minőségileg megváltozott. Sokkal több lehetőség nyílt meg számukra mind a férjük munkájában való részvételre, mind kisebb önálló vállalkozások (pl. fogadó, italmérés, árvaház nyitása, kiskereskedelem) beindítására. A gyakori újraházasodások miatt sok nő egészen eltérő tevékenységekben szerezhetett jártasságot élete során. Özvegyként azután még nagyobb fokú önállóságot kaphattak, feltéve, hogy a helyi szabályozás lehetővé tette számukra egy megfelelő tulajdoni hányad megtartását és ezáltal a gazdasági talpon maradást. Ellenkező esetben az önállóság inkább terhet, mintsem elérendő ideált jelentett.