A ~t (adulterium, moikheia) minden patriarchális társadalom a →házasság, ezen belül is mindenekelőtt a férj becsületének súlyos megsértéseként értékelte, bár a régi jogrendszerekben nem találunk egységes szabályozást a ~ fogalmát és büntetését illetően. A római jog elsősorban a feleséget, valamint a házasságon kívüli partnerét büntette, a házasságon kívüli kapcsolatot fenntartó férjjel szemben enyhébben lépett föl. A keresztény felfogás a ~t a házasság szentsége megsértésének, tehát szentségtörésnek is tartotta, amelyet férj és feleség egyaránt elkövethetett. Ennek ellenére a világi jogban csak lassan jutott érvényre a ~t elkövető bármely házasfél egyenlő büntetésének elve, és még lassabban hódított tért a büntetés egyenlő mértékű végrehajtása. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a korai újkorig általában sokkal szigorúbb büntetést kapott a házasságtörő feleség, mint az ugyanilyen bűnben vétkes férj. Ennek oka egyrészt az volt, hogy a feleség a házasságban alárendelt helyzetben volt a férjjel szemben, másrészt hogy a feleség félrelépése folytán kétségessé válhatott az esetleg születendő →gyermek származása, ami a →család törvényes öröklési rendjét (→öröklés) is veszélyeztethette.

A Szt. László elnökletével tartott szabolcsi zsinat határozatai csak a házasságtörő asszony megbüntetését tárgyalják. A középkori jog elfogadta a férj büntető hatalmát felesége felett, így a férfi megölhette „más férfival fajtalankodó” feleségét, és tettéről Istennek számot adva új feleséget vehetett. Ha azonban a nő rokonai azt állították, hogy a férj igazságtalanul ölte meg őt, a bírónak kellett ítélkeznie felette. Ilyen esetekben bírói nyomozást rendeltek el a tényállás felderítésére. Ellenben ha a férj nem ölte meg, hanem bíróság elé állította feleségét, az asszonynak a kánonjog előírásai szerint kellett vezekelnie, azután pedig a férj visszafogadhatta, vagy elválhattak, de újabb házasságot nem köthettek (Szt. László I/13, 20). Az egyházi büntetések szerint a ~ben bűnösnek talált asszonyoknak egy vagy három vasárnapon kezükben gyertyával és pálcával kellett állniuk a templom ajtajánál mise és prédikáció idején („világítás”), a férfiakat pedig több-kevesebb gyertya vagy viasz szolgáltatására kötelezték. A Kálmán király uralkodása idején tartott első esztergomi zsinat úgy rendelkezett, hogy a más feleségével paráználkodó férfit ugyanúgy ítéljék meg, mint a más férjével vétkező nőt (55. c.). A középkori magyar jog az első esztergomi zsinat rendelkezése nyomán törvényes bontóoknak tekintette a feleség ~ét. A feleség számára az jelentett bontóokot, ha férje hamisan vádolta őt ~sel. A házasságot ilyenkor érvénytelenítették.

A házasságtörőket minden társadalmi rétegben megvetették és üldözték. A 15. sz. eleji →Budai Jogkönyv férfiak és nők esetében egyaránt büntetendőnek ítélte ezt a vétket, és különösen súlyos esetnek tartotta, ha mindkét fél házas volt. Gyanús volt, ha egy férfit és egy nőt zárt ajtó mögött egy szobában találtak, kivált, ha a nő nem szokásos fejékét, a férfi nem szokásos ruháját viselte. Ha nem tudták tisztázni magukat, kínvallatással bírták őket beismerésre. Az előírt büntetés szerint a házasságtörőket élve el kellett temetni, majd egy póznával keresztüldöfni. Újlak város 1525. évi jogkönyve hasonló büntetést rendelt el. Erre azonban csak akkor volt szükség, ha a férj nem élt a büntetés jogával, ugyanis „aki törvényes feleségét valakivel rajtakapja, mindkettőt jog szerint megölheti, és meg is kell ölnie, ha van hozzá elégséges ereje”. A pozsonyi városi jogkönyv szerint házasságtörő személy nem lehetett a városi tanács tagja, nem tölthetett be bírói vagy polgármesteri hivatalt, és esküdtként sem járhatott el. E jogkönyv értelmében, ha a ~ hitvesgyilkolással járt, akkor a férjes nőt elevenen eltemették, a nős férfit pedig ló farkán vonszolták végig a városon a vesztőhelyig, s ott lefejezték, vagy a 16. sz.-ban gyakorta négyfelé vágták.

A középkori magyar →szokásjogot összefoglaló →Tripartitum ismét csak a házasságtörő nő büntetésével foglalkozik (I. rész 105. cím). Rendelkezései évszázadokig meghatározták a ~ büntetésének megítélését. Újólag elismerte a férj büntető hatalmát, és kimondta, hogy a megcsalt férj maga vehet elégtételt, amennyiben tetten érte hitvesét. Ha azonban nem ölte meg akkor, amikor legelőször szerzett tudomást a nő hűtlenségéről, hanem megbocsátott feleségének, ismét együtt lakott és együtt hált vele, akkor ismételt ~ esetén már nem ölhette meg az asszonyt. Ha a férj utólag győződött meg felesége ~éről, akkor már nem volt joga megölni, hanem csak bírói eljárás útján követelhette a nő megfenyítését. Ha az ügy törvényszék elé került, és az asszony bűnösnek találtatott, rendszerint pallos általi halál volt a büntetése.

Házasságtörő nő ellen más községbeliek is vádat emelhettek. Ha a férj hűtlen lett feleségéhez, az asszony bírói eljárás keretében visszakövetelhette a férjét, vagy pedig bepanaszolhatta ~ miatt. Ha elégtételt is követelt, akkor férjét lefejezték. ~ esetén, akár a férj, akár a feleség vétkezett, helye volt a kibékülésnek is. A debreceni magisztrátus 1547-i jegyzőkönyve szerint is fővesztés volt a ~ büntetése, első alkalommal azonban általában enyhébben – pellengérrel, megvesszőzéssel – büntették. A ~ különböző helyzetekben való különböző megítélésére jó példa Enyingi Török János esete: Debrecen pallosjoggal rendelkező földesuraként 1556-ban megkegyelmez egy házasságtörő asszonynak, ám egy év múlva, amikor őt csalja meg a felesége, lefejezteti asszonyát. Kivételesen szigorú s a gyakorlatban vlsz. nem alkalmazott eljárást ír le 1549-ben Mándok falutörvénye, ebben Losonczi István földesúr úgy rendelkezik, hogy a ~t elkövető férfi szerszámát szegezzék pellengérre, s egy sarlóval azt maga metssze le. Továbbá tíz jámbor férfival és nővel térden állva kövesse meg feleségét. 1609-ben Gömör m.-ben a házasságtörő nőt és férfit egyaránt tagcsonkítással, egy orrcimpájának levágásával sújtották, másutt hajlenyírást, ill. füllevágást szabtak ki a házasságtörő asszonnyal szemben.

A reformáció idején nem történt alapvető változás a ~ súlyos megítélését illetően. A kat. egyház a tridenti zsinaton megerősítette a házasság szentségi jellegét és felbonthatatlanságát, és ezzel tovább nehezítette a vétlen fél újraházasodását a ~ után. Kálvin és utódja, Béza házassági rendelkezései (1546, 1561) szerint viszont a ~ és a hűtlen elhagyás jogalapot szolgáltatott a válásra, ha a kötelezően előírt békítő tárgyalások nem vezettek eredményre. Ezt az álláspontot követték a mo.-i, ill. erdélyi ref. gyülekezetek is, ahol a területi zsinatok ítélkeztek a ~sel kapcsolatos ügyekben. A prot. egyházi fórumokhoz folyamodók célja általában nem házastársuk megbüntetése volt, hanem a válás és az új házasságkötés lehetőségének megszerzése. A súlyosabb büntetőügyeket az egyház a világi bíróságok illetékességi körébe utalta.

A 17–18. sz.-i városi bírósági gyakorlat ~nek minősítette a házastárs elhagyását és az ebből következő huzamosabb távollétet. A magyar jog különbséget tett kétoldalú és egyoldalú ~ között, aszerint, hogy a nemi kapcsolatot létrehozó két személy mindegyike vagy csupán egyike él-e házasságban. II. József 1787-ben kiadott büntető törvénykönyve, a Sanctio Criminalis Josephina értelmében a bíróságok enyhébben büntették azt a felet, amelyik szabad emberként lépett testi kapcsolatra házasságban élő partnerrel.

A ~ büntetése a korai újkorban is igen változatos volt. Az ilyen perekben a városi bíróságok mellett az egyházi bíróság továbbra is illetékesnek tartotta magát, de leginkább csak akkor, ha valamelyik fél – a hűtlenség alapján – válást kért. A Sanctio Criminalis Josephinában a férj büntető hatalmának továbbélését találjuk: a ~nél „a polgári törvényszék soha ne avassa magát hivataljaképpen a dologba, hanem csak akkor, ha a megbántott rész, a férjfiú vagy az asszony bírói vizsgálást nyilvánvalóképpen kér és büntetést”. Ritkán ugyan, de előfordult, hogy a ~ben bűnöst csak bírság megfizetésére kötelezték. Jellemzőbb volt a testi vagy megszégyenítő büntetés kiszabása: pellengér, keresztre feszítés vagy egyéb vezeklés, eklézsiakövetés. Súlyosabb esetben azonban halállal lakolt a házasságtörő. Komáromban a 18. sz.-ban a férjes asszonyt, ha szeretője volt, arra ítélte a bíróság, hogy dobszó mellett kocsit húzzon a népesebb utcákon, majd pedig a →hóhér kiűzte a városból. A ~ gyakori következménye volt még a száműzetés, ill. a hóhér által végrehajtott kiseprűzés, zsákba varrva a folyóba dobás. A házasságtörő feleség azonban elkerülhette a nyilvános megszégyenítést, ha férje megbocsátott neki. Mo.-on az 1760-as évektől kezdődően ~ért a férfiaknak általában bot-, a nőknek pedig korbácsütés járt.

A ~ bizonyítására a bíróság kínvallatást, tortúrát is alkalmazhatott. Az eljárás során enyhítő körülményként értékelték többek között a beismerő vallomást, a házastárs megbocsátását, a részegséget, a rossz családi körülményeket. Súlyosbító körülménynek számított viszont, ha a ~t ismételten követték el. Nemcsak a ~t, hanem az arra való csábítást és a házasság háborítását is büntették.

A törvények és statútumok szerint kirótt büntetés nem mindig és mindenhol érvényesült egyforma szigorral. Előfordult, hogy bár mindkét vétkes félre ugyanazt a büntetést kellett volna kiszabni, az asszonyt kivégezték, míg a férfit csak száműzetéssel büntették. Egy 15. sz.-i soproni példából tudjuk, hogy egy így elűzött, majd néhány év múlva visszatért férfi évtizedekre a város megbecsült polgára lett, sőt a városbírói tisztséget is betöltötte.

A fentiekben részletezett normatív szabályozás természetesen a társadalom, ill. a vétkes felek szűkebb-tágabb közösségének értékelését tükrözi. Mivel a ~ minden időben erkölcstelen és megvetendő cselekedetnek számított, a közösség a törvény adta kereteken túl is fellépett ellene. A perekben tett tanúvallomások alapján tudjuk, hogy meglesték, csúfolták, gyalázták, megverték, sőt a gyanútlan házastárs vagy a hatóságok előtt leleplezték a vétkeseket. A belső történésekről, a törvénytelen vonzalom kialakulásáról és a tiltott párkapcsolat részleteiről csak kivételesen, a 16. sz. közepétől nagyobb számban fennmaradt magánlevelek és főképpen az ügyben felvett városi vagy úriszéki bírósági jegyzőkönyvek adhatnak felvilágosítást.