Mamul, rekord megtekintése [ ID: 4547 ]
 
Csukovits Enikő (1.)–Horváth József (2.)
 
végrendelet 
 
 
 

1. középkor

A rendelkező halála esetére történő előzetes intézkedés. Elkészítésére általában betegség, ill. valamilyen rendkívüli élethelyzet – hadi események, távoli utazás – esetén került sor. A legkorábbi mo.-i magánoklevelek (→oklevél) a 11. sz. második felében készültek, joggal mondhatjuk tehát, hogy az írásbeli rendelkezés lehetősége egyidős az írásbeliség meghonosításával. A 11–12. sz.-ban a magánokleveleket elsődlegesen valamely egyház megadományozásának céljával írták: akár utalt rá a szöveg, akár nem, tkp. a →donátor végső akaratát tartalmazták. A magánjogi írásbeliség gyakorlatának kialakulásával, elterjedésével állandósultak a végrendelkezés formai, jogi előírásai is. A ~i ügyek az egyházi bíróságok (→egyházi bíráskodás) hatáskörébe tartoztak, a szabályos végrendelkezés módját →zsinati határozatok írták elő. Az érvényesség alapvető kellékének tartották, hogy a rendelkező józan ítélőképessége birtokában – a haldoklók esetében szokásos formula szerint: „testben beteg, de elméjében teljesen egészséges” voltában –, megfelelő számú tanú jelenlétében nyilvánítsa ki végső akaratát. A végrehajtás biztosítékaként kijelölték a ~ végrehajtóit is, személyük és számuk a rendelkező társadalmi helyzetétől és a hátrahagyott vagyon értékétől függött, általában azonban mindenki magánál előkelőbb, befolyásos végrehajtót igyekezett választani. Végrendelkezni csak ingóságokról és szerzett birtokokról lehetett. A középkori öröklési jog (→öröklés) szigorú kötöttségeket tartalmazott, ezeket az előírásokat a ~ csak megerősíthette, de meg nem szüntethette. Ezért a halálesetek többségében nem volt szükség ~re. A végrendelkezés lehetősége mindemellett mindenki számára nyitott volt, aki rendelkezett örökíthető személyi tulajdonnal, a ~nek azonban összhangban kellett lennie a testáló társadalmi hovatartozásának megfelelő joggal, vagyis →nemes, →jobbágy esetében az ország →szokásjogával, →polgár esetében a →városi joggal.

A ~et, ha nem rendelkezett birtokokról, nem kellett hatóság jelenlétében írásba foglalni, maga a rendelkező is kiállíthatta, megpecsételhette. A birtokügyeket tartalmazó ~ek azonban általában valamelyik →hiteleshely vagy nagybíró pecsétje alatt keltek. Míg Nyugat-Európában a testamentumokat szinte kizárólag közjegyzők készítették, szolgálataikat Mo.-on e célra csak kevesek vették igénybe. A városi ~eket elkészítésük után előírás szerint a városkönyvbe is bevezették. A szokásos testamentum elsőként a kegyes célra tett adományokat sorolta fel, ezt követően ismertette az örökösöket, majd a másokat illető rendelkezéseket. A középkori végrendeletek szinte mindegyikében szerepel valamilyen megadományozott egyházi intézmény, amely általában a testáló lelki üdvéért mondandó →misékért cserébe részesült adományban.

2. kora újkor

Mo.-on a ~ek alaki kellékeit országos rendelkezések még a 16–17. sz.-ban is alig szabályozták; III. Ferdinánd 1638-ban kibocsátott dekrétuma pl. csupán annyit ír elő, hogy a testamentumok a szokott ünnepélyességgel („cum solemnitatibus consuetis”) készüljenek. Ennek tartalmát csak III. Károly 1715. évi rendelkezése tisztázta: városi hatóság vagy polgári személyek előtt kell végrendelkezni öt hiteles személy együttes jelenlétében; a tanúknak e célból felkért, tisztességes állású személyeknek kellett lenniük, s a ~et aláírásukkal és →pecsétjükkel kellett ellátniuk. A ~ csak akkor volt érvényes, ha kihirdették; ha olyan vagyonról intézkedtek benne, amely a testáló szabad rendelkezése alatt állott, vagyis nem korlátozta az →ősiség, a földesúri, a hajadoni vagy az özvegyi jog; s ha nem rejtőzött a ~ben csalás vagy ravasz fondorlat: a testáló ép elmével, beszélő nyelvvel, a környezet befolyásolásától mentesen hagyatkozhatott.

Hogy a formai követelményeket szabályozó rendelkezések hiánya ellenére a ~ek nagyjából egységes szerkezettel készültek országszerte, az egyrészt a hiteleshelyi gyakorlatnak, másrészt a formuláriumok hatásának köszönhető. A testamentumok szerkezete a kora újkorban is a középkori ~ét követi. A formulák hatása leginkább a bevezető részben érzékelhető; a testáló vagyontárgyait, valamint adósságait és kintlevőségeit felsoroló, ill. mindezekről rendelkező középső rész tartalma hordozza a legtöbb egyedi vonást; a testáló aláírását – vagy inkább kézjegyét –, pecsétjét, valamint a tanúk megerősítését is tartalmazó záradék az utolsó rendelés érvényességét volt hivatva biztosítani.

Tartalmi szempontból a kora újkori ~ lényege, hogy a végrendelkező a törvényes öröklési jog vagy a helyi szokásjog szabályai ellenére oszthatta meg vagyonát hozzátartozói vagy idegen személyek között. A mindent mechanikusan elrendező törvény nem lehetett tekintettel a testáló környezetében kialakult speciális viszonyokra, a ~ viszont alkalmas volt ezek érvényesítésére. De a korszak joggyakorlata is ösztönzően hatott bizonyos csoportok esetében a testálásra; a →jobbágy pl. szerzett javainak feléről szabadon végrendelkezhetett, testamentum hiányában viszont minden vagyonát földesura örökölte. Sokakat késztetett testálásra az utóörökös-rendelés lehetősége is: így intézkedhettek arra az esetre, ha a hátrahagyandó kiskorú örökösök nem érnék meg a felnőttkort. Végrendelkezésre ösztönző speciális szempont lehetett a testáló bonyolultabb családi helyzete; míg általános okként az idősebb kort, a gyakori betegséget, valamilyen vészhelyzetet vagy éppen a halál biztos voltának, de bizonytalan idejének végiggondolását említik a leggyakrabban.

A kora újkorban →nemesek, városi →polgárok és jobbágyok egyaránt végrendelkezhettek azokról a vagyontárgyaikról, amelyek tulajdonukat képezték, vagy amelyek fölött rendelkezési képességük volt. A változatos tartalmú testamentumokban vegyesen fordulnak elő örököskijelölések, ill. hagyományrendelések. Ez utóbbi esetben a végrendelkező az örökös terhére harmadik személy javára rendelt valamiféle juttatást. A kora újkori mo.-i végrendelkezési gyakorlat külön érdekessége, hogy az örököskijelölés nem volt kötelező érvényességi kelléke a testamentumnak; a testálónak jogában állt összes vagyontárgyát hagyományként elosztani családtagjai, rokonai, ill. idegenek között. A rendelések sorában fontos szerepet kaptak az ún. kegyes hagyományok, melyeknek címzettjei főként egyházi intézmények – templomok, kolostorok, kongregációk – és személyek voltak, de jutott belőlük szegények, diákok vagy éppen rabságban szenvedők számára is.

A ~ – szemben a hagyatéki leltárral – nem ad teljes képet a végrendelkező vagyonáról; csupán azokat a vagyontárgyakat sorolja fel részletesebben, amelyekről a testáló külön rendelkezik. Ezért a testamentumok részletességét leginkább készítőjük családi kapcsolatainak bonyolultsága határozza meg: a többször házasodó, családjában több ágról származó gyermekeket együtt nevelő vagy szerteágazó atyafisággal rendelkező testáló kénytelen volt utolsó rendelését részletesebben megfogalmazni, egyes vagyontárgyait alaposabban körülírni. Olyan részletekről is adalékokat nyerhetünk belőlük, mint pl. a szántók, rétek, szőlők helye és nagysága, az állatok száma és kora, a szobák berendezése, az ágyneműk milyensége, a →konyha felszerelése, a ruhák anyaga, mennyisége és értéke stb. A ~ek gyakran felsorolják továbbá a testáló adósságait és kintlevőségeit, kitérve azok jellegére, összegére, körülményeire stb. is.

A kora újkorból nagyobb mennyiségben fennmaradt – többnyire hiteleshelyi vagy városi testamentumkönyvekbe bemásolt – ~ek a történeti kutatások fontos forrásai, melyek a hagyatéki leltárakkal együtt értékes adatokkal szolgálhatnak a társadalom-, a gazdaság- és a jogtörténet számára; de haszonnal forgathatja azokat a történeti néprajz, és számos más tudományág is.

 
Kiadások
 

 
Irodalom
 

. Árpád-kori oklevelek 1001–1196, főszerk. Györffy György, Bp., 1997; A veszprémi egyház 1515. évi zsinati határozatai. Constitutiones synodales ecclesiae Vesprimiensis anni MDXV, kiad. Solymosi László, Bp., 1997; 2. Radvánszky, I–III [1879–96], 21986; Sörös Pongrác, Végrendeletek és leltárak a 16–17. századból, TT, 1899, 323–342, 507–539, 673–703; Házi Jenő, Sopron szabad királyi város története. II. rész, I–II, Sopron, 1930–31; Tárkány Szücs Ernő, Vásárhelyi testamentumok, Bp., 1961; Rácz István, Debreceni végrendeletek 1595–1847, Debrecen, 1983; Németh Gábor, Gyöngyösi testamentumok és fassiólevelek 1642–1710, Eger, 1991; Horváth József, Győri végrendeletek a 17. századból, I–III, Győr, 1995–97; Németh Gábor, Nagyszombati testamentumok a 16–17. századból, Bp., 1995; Németh Zoltán, Testamentumok, osztályos egyezségek Nyíregyházán 1759–1792, Nyíregyháza, 1987; Kocsis Gyula, Hagyatéki iratok. Cegléd 1755–1820, Cegléd, 1997; Horváth József, Dominkovits Péter, 17. századi Sopron vármegyei végrendeletek, Sopron, 2001.

1. Kumorovitz L. Bernát, A középkori magyar „magánjogi” írásbeliség első korszaka (11–12. század), Sz, 1963; Bónis György, Az egyházi és világi jog határai a középkorban, in Eszmetörténeti tanulmányok, 1984; Kubinyi András, Főúri és nemesi végrendeletek a Jagelló-korban, Soproni Szemle, 53(1999); Solymosi László, Két középkor végi testamentum Szabolcs vármegyéből, in Emlékkönyv Rácz István 70. születésnapjára, szerk. Kovács Ágnes, Debrecen, 1999; Szende Katalin, A magyarországi városi végrendeletek helye az európai joggyakorlatban (A középkori Sopron, Pozsony és Eperjes példája), Soproni Szemle, 53(1999); 2. Nánásy Beniamin, Testamentom a magyarországi törvények szerént, Pest, 1798; Frank Ignácz, A közigazság törvénye Magyarhonban, Buda, 1845, 431–544; Somogyi Ferenc, Végrendelkezés nemesi magánjogunk szerint, Pécs, 1937; Tárkány Szücs Ernő, Magyar jogi népszokások, Bp., 1981; Kristóf Ildikó, „Rendeld el házadat, mert meghalsz”. A végrendelet készítés normái és formái a 16–17. századi falvakban és mezővárosokban, in Démonikus és szakrális világok határán. Mentalitástörténeti tanulmányok Pócs Éva 60. születésnapjára, szerk. Benedek Katalin, Csonka-Takács Eszter, Bp., 1999.

 
Besorolás
 
 
irattípus
 
Ha személy:
Születési hely, idő
Halálozási hely, idő
Enciklopédikus besorolás
Családjog
Kor, időkör
MaMűL
12. kötet
oldal
372
Dátum
2014-03-29 00:00:00
Jóváhagy
Lektor
 
Vissza a listához Hozzászólás a szócikkhez

© MTA BTK, 2014