A ~ az elhunyt hozzátartozókról, ismerősökről való megemlékezés és a halál utáni, másvilági sorsukról való gondoskodás rítusainak összessége, amely egyházi és nem egyházi elemeket egyaránt tartalmaz.

A 10–11. sz.-i temetők (→temetkezés) feltárása e szempontból meglehetősen kevés adattal szolgál. Ezek közül külön figyelmet érdemel a halott szájában, koponyáján vagy annak környékén, esetleg a szemen elhelyezett pénz (István-pénz; halotti →obulus), ill. a részleges lovas temetkezés szokása, amelyek feltehetően az elhunyt másvilági szükségleteinek biztosítását, a túlvilágra vezető útjának megkönnyítését szolgálták. A sírmellékletek vizsgálata arra is következtetni enged, hogy az elhunyt fegyvereit rendszerint nem szabályosan felövezve, hanem ettől eltérő módon helyezték el a holttesten vagy mellette (ennek a ~szal összefüggő, lehetséges magyarázatait lásd Tettamanti, 1982, 91).

Késő középkori (15–16. sz.-i) városaink vallásos közösségeinek (→konfraternitásainak, →céheinek) ~áról több adattal rendelkezünk. Ezek arról tanúskodnak, hogy az elhunytat – többnyire pénz- vagy viaszbüntetés terhe mellett – rendszerint a társulat valamennyi tagja köteles volt elkísérni utolsó útjára, s a társulati tagoknak gondoskodniuk kellett arról is, hogy a sírba helyezés az előírt körülmények között menjen végbe. A →végtisztességen megjelent céhesek száma a halott társadalmi státusától és korától függött, ugyanakkor megfelelő ellenszolgáltatás fejében a céh esetenként kívülállókat is elkísért – részesítve őket a céhtagok által addig bemutatott istentiszteletekért remélt eszkatologikus „jutalomból” – utolsó útjukra, vagy testületileg mondatott misét értük. Egyes szentségi társulatok és céhek az idegenek és a városi szegények illő eltemettetésére is gondot viseltek, amint azt az erdélyi szászok hét székének céhszabályzata mutatja: „a kihágások után minden beszedett és beszedendő bírság […] gyertyára és a szegények temetésére fordíttassék Isten dicsőségére” (Szádeczky, 1913, II, 9).

A céhek kegyeleti törekvéseivel azonos feladatokat láttak el a kezdetben csak egyházi személyekből álló ún. kalandos (temetkező-torozó) társulatok, afféle „temetkezési egylet”-ek. A 15. sz. folyamán e társulatok száma jelentős mértékben csökkent, a létezésükre utaló egyes elszórt adatokkal azonban még a 20. sz.-ban is találkozhatunk.

A halál beálltát közvetlenül követő, döntően szakrális jellegű posztmortális szolgálatok ellátásában gyakran az iskola tanulói is részt vettek: harangoztak a halott üdvéért, részt vettek és énekeltek a temetési menetben, vagy jelen voltak a virrasztás idején. A fennmaradt dokumentumok tanúsága szerint pl. Gyulán a tanulók énekkel vettek részt a temetésen, Szepesen szintén „a temetésnél […] működnek közre” (Békefi, 1906, 38), Selmecbányán ha „teljes vigíliát tartanak, vagyis kilenc leckét énekelnek […] három miséspap vonul ki és az iskolamester az egész iskolával” (Békefi, 1906, 152). Ha „Eperjesen olyan szegényen halt meg valaki, hogy a halotti vigíliát nem tarthatták meg, akkor a hetes káplán egy tanulóval elment a halotthoz, őt meghintette szentelt vízzel és kikísérte a temetőbe” (Békefi, 1906, 106), ugyanott 1502-ben a tanulók „nemcsak a vásár megkezdését jelzik harangszóval, hanem egyúttal bizonyos István nevű halottra is harangoznak, amikor jutalmuk 35 dénárra emelkedik” (Iványi, 1911, 6). Az iskolák jelentős részének állandó jövedelemforrása volt a temetésen, valamint az egyéb posztmortális szolgálatokban való részvétel, mert ezt rendszerint különféle javadalmazásokkal honorálták. Ha valamely tanuló vonakodott részt venni az elhunyt végtisztességén, pénzbüntetést kellett fizetnie.

A korabeli végrendelkezők és az ájtatos társulatok általában nagy gondot fordítottak arra, hogy a temetési menetben képviseltessék magukat a környékbeli szegények is, s részesüljenek az elhunyt kegyes adományaiból, ill. – megfelelő ellenszolgáltatás fejében – az elhantolás vagy az engesztelő istentiszteletek alkalmával könyörgéseikkel támogassák az eltávozót. Az adományozás elsődleges motivációja feltehetően az a meggyőződés volt, hogy az alamizsnálkodás – különösen, ha a leginkább rászorulók részesülnek belőle – látványosan reprezentálja az eltávozó irgalmasságát és alázatosságát, s az elhunyt egyben a „nincstelenek imáinak” haszonélvezőjévé válhat a másvilágon.

Az eltávozó földi nyughelye, a temetőkert – mint a település szerves része – többnyire a templom és az iskola szomszédságában terült el. Mivel rendszerint kőfallal vették körül, e megszentelt városrész szakrális funkcióján túl gyakran védelmi célokat is szolgált: ha a települést támadás érte, a polgárok itt vagy a templomokban, kápolnákban kerestek menedéket. Minthogy a sírkert területének bővítésére egy idő után már nem volt lehetőség, a csontok letisztulását követően a sírokat kihantolták, a felszínre került emberi maradványokat pedig a temetőben felépített kápolnában, az ossariumban (csontházban; →karner) helyezték el, amely – a város más kegyhelyeihez hasonlóan – gyakran az istentiszteleti cselekmények (gyászmisék stb.) színterévé vált. Fenntartásáról a hívek kegyes adományai és/vagy a kápolna oltárát testületileg birtokló céh tagjai gondoskodtak. A temetőkert a közösségi élet más alkalmainak is otthont biztosított: területén – igaz, a tiltó rendeletek hatására a késő középkor folyamán már egyre ritkábban – táncos mulatságokat, vásárokat is rendeztek.

A plébánia, kolostor stb. jótevőit, a város legelőkelőbb polgárait rendszerint a templom padlózata alatt kialakított sírhelyek valamelyikében vagy az általuk alapított oltár előtt temették el, sírjukat esetenként a halott címerét vagy teljes alakú domborművét is ábrázoló, nevét, rangját, elhalálozásának évét és napját megörökítő sírlappal fedték be (→síremlék). Az eltávozott emlékének megőrzéséről alkalmanként a templom belső falára függesztett halottas emléktábla, →epitáfium elhelyezése révén is gondoskodtak (részben ugyanezt a célt szolgálták azok az egyháznak szánt egyes tárgyi adományok is, amelyeken az elhunyt neve, címere is szerepelt).

A gyászmisék, gyász-istentiszteletek mondatása ugyancsak általánosan elterjedt gyakorlatnak számított. A tehetősebb polgárok egyszerre több templomban és kápolnában is rendeltek miseszolgálatot, mások a halotti zsolozsma elmondatását írták elő, virrasztást rendeltek, vagy beérték azzal, hogy a mise bemutatása közben felolvassák nevüket, s a jelenlévők közösen imádkozzanak értük. A végrendelkezők gyakran adományoztak az egyháznak a mise- és egyéb szolgálatok ellátása fejében – a különféle pénzösszegek mellett – liturgikus felszerelési tárgyakat, pl. viaszt, ezüsttárgyaik árából készíttetett miseruhát, feszületet, kelyhet, fogadalmi gyertyát vagy oltárterítőt, hozzájárultak a templom épületének felújításához, vagy hátrahagyott földterületeik jövedelméből juttattak járadékot az üdvösségükről gondoskodó egyházi személy, ill. intézmény javára.

A temetést követő hetekhez, hónapokhoz esetenként további, a ~ részét képező szakrális feladatok is társultak. A végrendelkezők gyakran meghagyták pl., hogy meghatározott időközönként nyughelyük felett zsoltárokat olvassanak, vagy a halotti zsolozsmákat mondják el, ill. hozzátartozóikat arra utasították, hogy – üdvözülésüket elősegítendő – bizonyos alkalmakkor vendégeljék meg a környék szegényeit. A túlélők feladatainak további fontos részét alkották azok a – szintén a ~ fogalomkörébe tartozó – rendelkezések, amelyek a hozzátartozókra és/vagy az elhunyt által létrehozott kegyes alapítványok (általában egyházi) gondozóira az alapítványi tőke fennmaradásáig alkalmi feladatokat róttak. Ezek szinte kivétel nélkül az eltávozott üdvözülésének hosszú távú biztosítékaiként értelmezendők. Ide tartozik az örökös misealapítvány, ill. (rendszerint a halál napjához igazodó) évforduló-alapítvány megszervezése, a költségeik fedezésére szolgáló adomány (földterület, pénzösszeg stb.) gondos kezelése, amelynek bérleti díjából vagy kamataiból a szolgálatot ellátó egyházi személy évenként részesült. Az eltávozók gyakran rendelkeztek öröklámpa állítása felől is, amelyet a szentségház vagy valamelyik oltár előtt helyeztek el, s amelynek felügyeletéről a templomatya, ápolásáról a sekrestyés gondoskodott. A végrendelkező esetenként arra is kötelezte hozzátartozóit, hogy halála napján minden évben lássák vendégül a környék szegényeit, vagy biztosítsák számukra, hogy fürdőt vehessenek.

A 17–18. sz.-ból szép számmal maradtak fenn olyan írásos dokumentumok (→végrendeletek, temetési rendtartások stb.) és tárgyi emlékek is, amelyek a korabeli főúri temetkezések rendjével s ezen belül a halott emlékének megőrzésével kapcsolatos szokásokról szolgálnak értékes adatokkal. A mortuáriumok és az ezek fejében bemutatott egyházi szolgálatok mellett divatban volt az epitáfiumállítás is. Az epitáfiumot, amelynek funkciója az elhunyt emlékének megőrzése, üdvözülésének hirdetése volt (s amely éppúgy lehetett a lélek túlvilági sorsával foglalkozó táblakép, mint faragott →epitáfiumcímer), a templomban, a halott nyughelyénél vagy szokásos ülőhelye közelében a falra függesztették.

A 17–18. sz.-i falusi végrendeletek, ill. a temetkezések költségeit összefoglaló elszámolások összegyűjtésének és feldolgozásának folyamata a korabeli falusi társadalom ~ával kapcsolatban is számos értékes adatot tárt fel. E források arról tanúskodnak, hogy a falusi eltávozók jelentős része is tett valamiféle „kegyes hagyományt”, amellyel – kimondva vagy kimondatlanul – lelkének mielőbbi üdvözülését igyekezett elősegíteni, s hogy a halotti tor szokása a falusi közösségekben vlsz. ugyanolyan elterjedt volt, mint a késő középkori városok vallásos közösségeiben.