Mamul, rekord megtekintése [ ID: 4555 ]
 
Szabó Péter Károly
 
végtisztesség 
 
 
 

A halál a pogány magyarok hitvilága szerint belépőt jelentett egy olyan másvilágba, ahol minden a visszájára fordul: a sírmellékletek tanúsága szerint a jobb kéz bal kézzé, az e világon megölt férfi pedig a →Képes Krónika hagyománya szerint legyőzőjének szolgájává változott. A halálhoz kapcsolódott, hogy az elhunytat sírjában ellátták útravalókkal, a túlvilági élethez szükséges apróbb tárgyaival, lovának csontmaradványaival. A ló belső részeit a halotti toron, az elhunyt gyászünnepségén fogyasztották el.

A keresztény halálfelfogásról teljesebb képet alkothatunk. Középkori →végrendeleteink Szt. Pál apostol nyomán a halált „a bűnnek zsoldja”-ként, a bűnért járó fizetségként, tkp. büntetésként fogják föl. Fizikai irtózat társul hozzá. A késő középkori irodalom, a gótikus hagyományokat őrző késő reneszánsz →síremlékek (pl. Apafi György síremléke, †1635) ennek kifejezésére alkalmazzák a csontváz alakját a halál megszemélyesítésére. Akárcsak Nyugat-Európában, Mo.-on is elterjedt irodalmi motívum a jó meghalás módjának (ars moriendi) hirdetése és a →haláltánc, melyben az emberi életek halálnak való kiszolgáltatottságát hangsúlyozva a halál jelképe a társadalom minden rendű és rangú egyedével ellejti táncát. A keresztény hős kultuszával összefonódva fontossá vált a haláltusa méltóságteljes, imával kísért elviselése mint az üdvözülés egyik legfőbb záloga (pl. Ismeretlen szerző: Hunyadi János siratása). Később a →jezsuiták ezt a megfontolást továbbra is napirenden tartva s Krisztus méltósággal tűrt kínszenvedését példának állítva („imitatio Christi”) a halálra való készülést aszketikus irányban mélyítették el. Valamennyi keresztény vallás osztotta azt a nézetet, hogy a halál az emberi életút olyan végpontja, amelyen átlépve az új létezésmódba vezető út veszi kezdetét. Ez az üdvözülési „útra” figyelő keresztény felfogás a két létezésmód határát, a halált a kapu képzetével kapcsolta össze. A halál ebben az értelmezésben vég és kezdet.

A temetés és a halottakra való emlékezés Szt. László (1077–1095) korától a →templom környékén történt (→temetkezés). A király büntette azokat, „akik halottaikat nem az egyház mellett temetik el”. A →Pray-kódex a →halottak napját már az egyházi ünnepek között említi, s tartalmazza a római kereszténységben általánosan elterjedt temetési rítus szövegét, azon belül pedig egy magyar nyelvű sírbeszédet (Halotti Beszéd és Könyörgés). A halotti pompák (pompa funebris) látványelemei sok rokon vonást mutatnak. A nagy, színpadias jelenetek kereteit – ravatalozás a háznál, út a templomig, ravatalozás a templomban, elföldelés – a szertartáskönyvek jelölték ki. A helyi hagyományok mellett a hazai előkelők szertartáskultúrájára döntő hatást gyakorolt az Anjou-királyok színre lépése Mo.-on. Az ő udvartartásuk honosította meg nálunk a nyugat-európai →lovagi kultúra nem egy elemét. Nagy Lajos – amint azt a lengyel művészettörténeti szakirodalom bebizonyította – átplántálta a rítust Lengyelo.-ba is. Később Báthory István lengyel király ültette vissza hazai szertartáskörnyezetbe a Mo.-on addigra feledésbe merülő hagyományokat bátyja, →Báthory Kristóf halotti pompájának megrendezésekor. I. Károly halálakor került sor először a holttest „nem letakart arccal” történő fölravatalozására, amiről az eseményt megörökítő →Thuróczy-krónika megjegyzi, hogy eltért a korábbi gyakorlattól. (A császárokat szokás volt trónszéken ülve felravatalozni, így történt ez Luxemburgi Zsigmond és III. Frigyes német-római császár esetében is.) A honfoglaló magyarok lóval való temetkezése sajátos módon élt tovább: a lovat a kereszténység fölvétele után az előkelő magyarok nem temették el elhunyt rokonuk holttestével, hanem a halott lelki üdve érdekében az egyháznak adományozták. Ezt a paripát gyakran posztóval, bársonnyal leterítve az elhunyt koporsója előtt vagy mögött vezették. A szokás a nyugat-európai gyakorlatnak megfelelően alakult át, ahol szintén ismerték a „lóadomány” rítusát. Az Anjou-királyokkal érkezett a halottat megszemélyesítő, a gyászmenetben felvonultatott vitéz, az ún. alterego szokása is. Az elhunyt vitézi aspektusait már I. Károly gyászszertartásán is több alteregóval mutatták be. A 17. sz.-i „maga képiben való lovasok” általában az elhunyt fölötti gyászt (fekete lovas) s az életben gyakorolt vitézi virtust („aranyas” lovas) hangsúlyozták, többnyire tehát ketten voltak. A pallos (vagy szablya), sarkantyú, sisak, buzogány meghordozása a gyászmenetben igen elterjedt szokás volt, s az elhunyt közelebbről meg nem határozott tiszti méltóságát kívánta megjelölni. A koporsóra helyezett trófeumtárgyakként azt reprezentálták, amit a 17. sz.-i ember a katonáskodó főurak életében a legfontosabbnak tartott: a vitézi dicsőséget. A szokás szerint tizenkét főnyi szegény felvonultatása az elhunyt alázatát volt hivatva vizuális formában is megjeleníteni. Szerepeltetésükkel a rokonság – az elhunyt végakaratával összhangban – arra az evangéliumi cselekedetre kívánt utalni, amelyben Krisztus az alázatosság gyakorlásának archetípusát adta: nagycsütörtökön megmosta a tizenkét apostol lábát. A halotti zászló térdhez hajtása és megemelése a rítus során a halál következtében beállt „vég és kezdet” állapotot jelképezte. A templomi ravatal fölé magasodó, kapuszerű, efemer építmény, a →castrum doloris az élet és a túlvilág közötti átmenet képzőművészeti ábrázolása. Szokás volt a templom belső terében →halotti címert helyezni oda, ahol az elhunyt életében az egyházi szertartásokat hallgatta és szemlélte. A rokonok számára a sorssal, a halállal való megbékélést hirdette az a szokás, hogy az elhunytat a ravatalon lefestették (→ravatalkép).

A 17. sz.-ban megsokasodnak a világi társadalom egy másik rétegének, a polgárságnak halotti szokásait ismertető forrásaink. Ezek a céhes összetartozásról (→céhvel temetés), a városi tanácsnak a polgárokra kirótt temetkezési követelményeiről szólnak.

 
Kiadások
 

 
Irodalom
 

Apor [1736]; Garas Klára, Halotti kultusz, címerek, ravatalképek, epitáfiumok, in Garas, 1953; Andor Pigler, Portraying the dead. Painting – Graphic Art, AHA, 4(1956); Galavics Géza, Egy efemer építészeti műfaj hazai történetéhez. Batthyány József castrum dolorisa, Építés-Építészettudomány, 5(1973); Enikő D. Buzási, 17th century catafalque paintings in Hungary, AHA, 21(1975); Bogdán István, A halotti tor, in Uő, Régi magyar mulatságok, Bp., [1979]; Funerális művészet, szerk. Németh Lajos, AH, 1983/1, tematikus szám; Mauzóleum, szerk. Sükösd Miklós, Bp., 1987; Szabó Péter, A végtisztesség. A főúri gyászszertartás mint látvány, Bp., 1989; László Solymosi, Das kirchliche Mortuarium im mittelalterlichen Ungarn, München, 1990 (Studia Hungarica, 31); Beke Margit, Az esztergomi érsekek temetései Pozsonyban a 18. században, in A magyar művelődés és a kereszténység. La civilta ungherese e il christianesimo. A IV. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus (IV. Congresso Internazionale di Studi Ungheresi) előadásai [Róma–Nápoly, 1996. szept. 9–14.), Bp–Szeged, 1998; Szabó Péter, Temetkezési kultúránk újabban felfedezett forrásai elé, ItK, 1998 = in Uő, Jelkép, rítus, udvari kultúra. Reprezentáció és politikai tekintély a kora újkori Magyarországon, Bp., 2008; Horn Ildikó, Ismeretlen temetési rendtartások a 16–17. századból, ItK, 1998; Csukovits Enikő, A váci ötvös céh szerkönyve, in „…egyházat építek itt!”, szerk. Horváth M. Ferenc, Mándli Gyula, Zomborka Márta, Vác, 2001 (Váci téka, I); Kerny Terézia, Zsigmond király temetése és temetkezőhelye, in Sigismundus, 2006.

 
Besorolás
 
 
temetés
 
Ha személy:
Születési hely, idő
Halálozási hely, idő
Enciklopédikus besorolás
Szertartás
Kor, időkör
MaMűL
12. kötet
oldal
375
Dátum
2014-03-29 00:00:00
Jóváhagy
Lektor
 
Vissza a listához Hozzászólás a szócikkhez

© MTA BTK, 2014