1. a népi kultúrában

a) előzmények

Ha a szorosabb értelemben vett egyházi (naptári) ünnepek mellett valaha létezett profán vagy paraliturgikus szokások történeti kérdéseit kíséreljük meg áttekinteni, kézzelfogható és cáfol(hat)atlan forrásadatok híján az előzményeket és a középkort illetően a tudománytörténetet kell segítségül hívnunk.

Noha a hazai néprajzi (valamint vallástörténeti, régészeti, jogtörténeti) indíttatású szokáskutatásban kezdettől fogva jelen van az a szemlélet, amely a 19–20. sz.-i parasztság népszokásaiban a „pogány magyarság” rítusainak csökevényeit, reliktumait keresi, időtálló eredmények e téren alig vonultathatók fel. A vallástörténeti előzmények után, a 19. sz. első felében született munkák szerzői, akik a magyarok →ősvallása kapcsán természetesen a kultusz és a rítus különféle vonatkozásaira is kitértek, a (valódi és feltételezett) rokon népek köréből hozott analógiák segítségével kísérelték meg a kérdések megválaszolását. A későbbi hazai ősvalláskutatás, immár bekapcsolva elemzésébe a néphit és a népszokások recens gyűjtéséből származó adatokat, a →hiedelmek mellett az ezektől sokszor elválaszthatatlan szokásokkal kapcsolatban is messzemenő következtetéseket vont le. A népköltészeti kutatások elsősorban a téli napfordulóhoz kötődő termékenységvarázslás maradványaként kezelt regölés vizsgálata terén adtak új impulzust. A regölés gyakorlatilag napjainkig a népszokáskutatás érdeklődésének középpontjában maradt. Míg a reg szótő etimológiája kapcsán korábban a nyelvészet (finnugor párhuzamok), a →regösének történeti kérdéseit illetően újabban a zenetudomány (a honfoglalás előtti bizánci kapcsolat feltételezésével) jutott el megbízhatónak látszó eredményig.

A ~ honfoglalás kori előzményei kapcsán kizárólag néprajzi analógiákra vagyunk utalva. A tudományterület hazai képviselői egyetértenek abban, hogy minden bizonnyal a magyarság is ismerte a pásztorkodással és az agrártermeléssel minden kultúrában együtt járó termékenységi rítusok valamilyen formáját. Az utóbbiak maradványait egyes kutatók a tavaszi és őszi pásztorünnepek, valamint az agrárciklusok kezdetéhez kötődő szokások bizonyos mozzanataiban (versenyzés, zajkeltés, alakoskodás, tisztulás stb.) vélték felfedezni. A (ló)verseny útján történő időszakos királyválasztás pünkösdi szokásában többen „keleti elemeket” mutattak ki. Ugyanebből és még néhány ünnepi rítusból (aprószentek napi korbácsolás, regölés, farsangi szokások) a legényavatás ősi formáira is következtettek. Az újabb összefoglalások mindezek terén inkább kételyeket fogalmaznak meg.

b) középkor

A középkori Mo. folklórjáról a korábbi korszakhoz képest lényegesen több adattal rendelkezünk, ezek értelmezését és társadalmi rétegekhez kötését azonban megnehezíti, hogy a 11–15. sz.-ból jobbára csak másodlagos és az elit kultúrára vonatkozó információtöredékek maradtak fenn. A nép kereszténnyé válásának és gyökeres kulturális átalakulásának folyamata mindazonáltal nem nélkülözi az európai analógiákat. Az egymással összefonódott állami (királyi) és egyházi irányítás hathatós rendelkezéseinek köszönhetően már a korszak legelején kialakult és széles körben elterjedt a ~ keresztény – heti (vasárnap jelentősége) és évi (liturgikus év) – ütemezése. Ezzel párhuzamosan fokozatosan zajlott le az európai feudális folklór körébe tartozó népszokások átvétele és elterjedése. A hajdani „pogány” rítusok megszüntetésének és esetleges – jobbára átalakult formában való – továbbélésének folyamata források hiányában nehezen tisztázható. Az effélékről főként tiltó egyházi előírásokból van tudomásunk, ezek forráskritikája azonban rávilágított arra, hogy a rendelkezések gyakran európai átvételek, és nem feltétlenül bizonyítják a tiltott szokások mo.-i gyakorlását.

A népszokásokkal kapcsolatba hozható legkorábbi megbízható adatokat a nagy egyházi ünnepekhez kötődő liturgikus drámákban találhatjuk. A vízkereszti (→Tractus stellae) és a húsvéti (→Ludus paschalis) templomi dramatikus játékok első hazai emléke egy 11. sz.-i győri illetőségű főpapi szertartáskönyvben, az ún. Hartvik-agendában maradt ránk. A következő évszázadokból ismerjük a templomi betlehemes játékok, szcenikus elemekkel tarkított úrnapi →körmenetek első említéseit is. Kevésbé tisztázott a klerikusok által előadott liturgikus drámák népivé válásának, a templomokból történő kiszorulásának folyamata. Hasonlóképpen bonyolult kérdést jelent az iskolai diákhagyományokban élő ünnepi köszöntések, mendikálások és rekordálások hatásának, néprajzi vonatkozásainak végleges tisztázása.

A ~hez kapcsolódó újkori népszokások világi előzményeinek terén viszont jobbára csak analógiákra és – a fennmaradt archaikus elemeken alapuló – feltételezésekre vagyunk utalva. A hajdani, nem keresztény kollektív rítusok és a hozzájuk kapcsolódó költészet bizonyos elemei új, immár keresztény ünnepekhez kötődő kontextusban éltek tovább a földművelő falusi lakosság körében. A téli és a nyári napfordulóhoz, valamint a tavaszi ünnepek egy részéhez minden bizonnyal kapcsolódtak olyan csoportosan előadott varázsénekek, amelyek legfőbb célja a földművelés, az állattartás és az emberi közösségek szerencséjének és termékenységének előmozdítása volt. Ezeket a profán rítusokat egészítette ki az egyház hasonló célú megáldó (benedikciós) gyakorlata, amely nagyrészt különféle ünnepekhez kapcsolódott. Példaként említhető a tavaszi termésáldásként funkcionáló Szt. Márk-napi búzaszentelés, a húsvéti határjáró körmenetek vagy a korai bizánci hatásokat is tükröző vízkereszti víz- és házszentelés egyházi szertartása. Feltűnő, hogy a szentiváni tűzgyújtás szokásáról 15–16. sz.-i forrásaink (→Temesvári Pelbárt, →Telegdi Miklós) mint egyházi szokásról emlékeznek meg. Az egyházi és világi gyakorlat összefonódását tükrözi a vesszők aprószentek napi megáldása is, amelynek nyomát több középkori kódexünk is megörökítette.

A középkorra jellemző forrásszegénység ellenére a →farsanggal kapcsolatban komolyabb következtetések vonhatók le. Az idevonatkozó történeti adatokat már többen összefoglalták, sőt a hazai farsangi leírások karneváli vonásainak európai keretben történő értelmezésére is történtek kísérletek. A hazai középkori farsangi adatok azonban túlnyomórészt udvari, főúri körökhöz kötődnek, és ezek játékkultúrájának (versenyek, vetélkedések, kardtánc) elemeit tükrözik. Ez a körülmény még akkor is óvatosságra int az újkori népi farsangok jelenségeinek a középkorra való visszavetítése kapcsán, ha az utóbbi korszakkal foglalkozó európai mentalitástörténeti és történeti néprajzi vizsgálatok éppen a karneváli →„felfordult világ” attitűdjének össztársadalmi birtoklásáról szólnak.

c) kora újkor

A 16–18. sz. időszakából rendkívül sok forrás áll a rendelkezésünkre. Az egyházi, a világi irányítás (királyi, megyei, főpapi, esperesi rendelkezések, zsinati határozatok, egyházlátogatási jegyzőkönyvek, anyakönyvek, prédikációk, hitviták iratai) és bíráskodás (peres iratok, egyházkerületi, szentszéki jegyzőkönyvek) legkülönfélébb dokumentumai mellett ebből a szempontból a helyi irányítás és a rendeletek végrehajtásáról tudósító források (tanácsülési jegyzőkönyvek, bírói számadások, plébániai háztörténetek és vegyes iratok, levelek, jelentések) vehetők figyelembe. Az efféle elsődleges források mellett a 18. sz.-tól egyre nagyobb számban támaszkodhatunk a korabeli leírások, eltérő célzatú tudósítások (→Apor Péter, →Bod Péter, →Tessedik Sámuel és mások művei) szokásadataira.

A kora újkor, egyrészt a kat. megújulás, másrészt a protestantizmus terjedésének következményeként, a →szentkultusz és a Mária-tisztelet (→Mária-ünnepek) megváltozását, a korábbi ünnepstruktúra átrétegződését hozta magával. Az ellenreformációnak is nevezett kat. szellemi áramlatok egyik legfontosabb vonása a vallásosság látványos, közösségi formáinak támogatása és hangsúlyozása volt. Ez a törekvés érvényesült a szabadtéri, csoportos körmenetek (processziók) népszerűsítésében, amelyek szinte valamennyi nagy ünnep elengedhetetlen alkotóelemét képezték. A szenttisztelet átrétegződése a települések kisebb közösségei „fogadott” ünnepeinek patrónusképében, ill. a helyi szakrális tereket behálózó szentábrázolásokban öltött testet. A felívelő Mária-kultusz legkézzelfoghatóbb módon a búcsújárás megváltozott irányultságában nyilvánult meg. A középkori →zarándoklatok után a kora újkorban kibontakozott a hazai kegyhelyek és a köréjük szerveződő ún. szentségi tájak folyamatosan változó, sűrű hálózata. A →templombúcsúk ebben a korban válnak társadalmi ünneppé, rokonok találkozási alkalmává.

A kalendáris szokások terén a kora újkorban is megmaradt a liturgikus év középkorban kialakult centrális szervező ereje, amelyben az új és megváltozott tartamú ünnepek mellett a három nagy ünnepkör, a →karácsony, a →húsvét és a →pünkösd továbbra is megtartotta központi helyét. Az ünnepek szerepének és helyének hosszú távú rendezéséhez a 16. sz. végén a nyugati egyházban egységesen végrehajtott naptárreform, a →Gergely-naptár bevezetése is hozzájárult. Részben a naptárhasználat terén jelentkező különbségek, részben az ünnepstruktúra eltérései eredményezték a róm. kat.-tól elkülönülő →görög katolikus és →ortodox gyakorlat kialakulását a korabeli Mo.-on. Az együttélésből származó esetleges konfliktusok kikerülése érdekében világi és egyházi rendelkezések egész sora foglalkozott az ünnepek megülésének szabályozásával. Kevésbé terjedt ki a figyelem a →zsidó felekezetnek a kereszténytől gyökeresen eltérő ünneprendjével kapcsolatos kérdések tisztázására.

A protestantizmus különféle hazai irányai fokozatosan és eltérő mértékű radikalizmussal bontották le az ünnepek középkori rendszerét. Ezzel szükségszerűen együtt járt az ünnepekhez kapcsolódó prot. világi szokásformák viszonylagos elszegényedése is. A hitújítók rendkívül erős rítuskritikájának irodalmi termékei viszont – lehántva róluk a felekezetiségből fakadó negatív torzításokat – a kat. szertartások és ünnepi szokások jó és sokszor idézett forrásai. Bod Péter ismert leírásai pl. az egész kalendáris szokáskör szempontjából fontos adatok széles tárházát nyújtják. Mivel a világi törvények a korszak legnagyobb részében a prot.-ok számára akkor is kötelezővé tették bizonyos ünnepek tiszteletben tartását, ha azt ők egyházilag hivatalosan nem ismerték el, a méltatlan ünneplés vagy ünneprontás ilyenkor gyakran előforduló konfliktusai egyúttal az ezekhez kapcsolódó szokásokra is rávilágíthatnak.

Az egyházi, →iskolai színjátszás megnyilvánulási formái kat. és prot. részről egyaránt az egyházi ünnepekhez kötődő szokások átmeneti rétegét képezték. Noha a kutatás nem tudta egyértelműen kimutatni a kora újkori iskoladrámák és a későbbi népi dramatikus szokások közötti genetikus összefüggések szálait, ezek – főként irodalomtörténeti irányultságú – feltárása és elemzése a történeti szokáskutatás számára is rendkívül tanulságos. A 17–18. sz.-ban különösen az iskolai oktatással is foglalkozó →szerzetesrendek (→jezsuiták, →ferencesek, →piaristák) gyakorlatában figyelhető meg a szcenikus megformáltságú, látványos színjátékok, élőképek, felvonulások kiemelkedő szerepe. A kultusz efféle teátrális elemekkel történő elegyítése a nagy ünnepek (vízkereszt, virágvasárnap, nagypéntek, húsvét, úrnapja) köré szerveződött. A →historia domusok írói és az éves beszámolók készítői az előadások sikerét a hívek ájtatosságának megindításában, ill. a nem kat. felekezetek részéről megnyilvánuló reakciókban, az esetleges áttérések számában látták. Némiképp összefüggésbe hozható az iskolai színjátszással a tanítók vagy diákjaik által évi rendszerességgel megtartott adománygyűjtő köszöntések szokása, amelynek kat. és prot. hagyományára egyaránt vannak adatok. A karácsonyi ostyahordástól a Balázs- és Gergely-napi köszöntésekig a szokás többféle formájának hajdani megléte mutatható ki a forrásokban.

Az iskolai színjátszás mellett a 16–18. sz.-ban a városi céhes szokásoknak van nagy jelentőségük. A legények vándorlásai, valamint az ebből szükségszerűen adódó interetnikus kapcsolatháló révén korántsem elhanyagolható a →céhek szokásközvetítő szerepe. Társadalmi szervező erejük a 18. sz.-ban virágzó vallásos társulatok működése szempontjából különösen tanulságos. Ezenkívül a falusi legényavatásra vonatkozó kora újkori adatok hiánya is jobbára csak e kulturális körből pótolható valamelyest.

Ami az egyik leglátványosabb profán naptári ünnepkör, a farsang népi játékainak történeti kérdéseit illeti, a főúri karneválra utaló adatokon, ill. az iskolai és céhes színjátszás elszórt forrásain túl meglehetősen kevés konkrét leírás áll rendelkezésünkre a korszakból. Általában véve a farsangi mulatozás elítélésével találkozunk mind a kat., mind a prot. egyházi szerzők munkáiban. Kivételnek számít ez alól a váci egyházmegyét irányító Szerdahelyi Gábor, aki a 18. sz. végén felismerte, hogy az ilyenkor szokásos mulatozásoknak gátat vetni nem lehet. 1799-ben Vác városa számára kiadott rendelkezésében az éppen vasárnapra eső vízkereszt ellenére, „mivel a farsang igen rövid leend, és sokan könyörögnének, hogy vasárnapon a muzsika és tánc megengedtetne”, éjfélig engedélyezte a vasárnapi táncot „azokon a helyeken, melyeken városunknak elei s tiszteségesebb személyei szokás szerént öszvejönni szoktak”. A farsangkor viselt állatmaszkok, valamint az ilyenkor szokásos alakoskodások szórványos említései kevés módot adnak arra, hogy alaposabb vizsgálat alá vonjuk a minden bizonnyal ezekben az évszázadokban kialakuló interetnikus kölcsönhatásokat.

Az egész korszakon átívelnek a Szt. Iván-napi tűzgyújtás falusi szokásáról szóló színes leírások. Noha az ilyenkor előadott szentiváni ének szövegére csak a 19. sz.-ból van adatunk, archaikus elemei korábbra vezethetők vissza. Az ének közmondásos hosszúságának eredeti gondolata azonban nem a tűzgyújtáshoz kapcsolódik, hanem sokkal inkább egyházi himnuszokban eredeztethető.

A szokások tekintetében viszonylag jól feldolgozott őszi pásztorünnepek közül Mihály (szept. 29.), Demeter (okt. 26.) és Vendel (okt. 20.) napja emelkedik ki jelentőségében. Szt. Mihály ünnepe (a hiedelmekben és boszorkányképzetekben rendkívül gazdag tavaszi Szt. György-nap párjaként) elsősorban a gazdálkodás és a közösségi élet (pl. bíróválasztás) számos tényezője kapcsán volt jelentős határnap a kései feudalizmus korában. A juhászok védőszentjéhez, a középkori bizánci hatást is sejtető Szt. Demeterhez több helyen a dömötörözés (a juhoknak a legelőről való behajtása után tartott pásztoráldomás) szokása kapcsolódott. Demeter állatpatrónus szerepét a 18. sz.-tól, részben egyházi hatásra, egyre inkább Szt. Vendel vette át, akinek mo.-i kultusza, európai kitekintéssel, példaszerűen dokumentált.

2. a nyugati egyházban

A kalendárium (naptár) eredetileg a vértanúk halála napjának – vagyis mennyei születésnapjuknak – jegyzéke; az első ilyet az őskeresztények állították össze.

A kat. egyház ünnepei fokozatosan alakultak ki, s még a középkort követően is változtak, megünneplésük azonban már a korai keresztény időkben az év meghatározott időszakához, napjához kötődött. A →naptári hét ószövetségi eredetű ünnepének, a zsidó szombatról vasárnapra átkerült heti ünnepnapnak szigorú megtartását, a templom felkeresését és a munka tilalmát már →István király törvényei is előírták. Mo.-on a kora középkorban mind a nyugati, mind a keleti egyház ünnepei terjedtek, de a római egyház megszilárdulásával a kat. egyház ünnepi rendje vált általánossá, amelyet először az 1092. évi szabolcsi →zsinat szabályozott. A kötelező ~: →karácsony (dec. 25.), István első vértanú (dec. 26.), János evangélista (dec. 27.), aprószentek (dec. 28.), Urunk körülmetélése (jan. 1.), háromkirályok – vigíliával (jan. 6.), Gyertyaszentelő Boldogasszony (febr. 2.), →húsvét – négy nappal, György (ápr. 24.), Fülöp és Jakab – vigíliával (máj. 1.), a Szt. Kereszt feltalálása (máj. 3.), →pünkösd – négy nappal, Keresztelő János (jún. 24.), Péter-Pál (jún. 29.), Jakab (júl. 25.), Lőrinc (aug. 10.), Nagyboldogasszony (aug. 15.), István király – vigíliával (aug. 20.), Bertalan (aug. 24.), Mária születése (szept. 8.), Máté (szept. 20.), Móric és társai (szept. 22.), Gellért (szept. 25.), Mihály (szept. 29.), Simon-Júda (okt. 28.), mindenszentek (nov. 1.), Imre (nov. 5.), Márton (nov. 11.), András (nov. 30.), Miklós (dec. 6.) és Tamás (dec. 21.). A zsinati határozat már tartalmazza az 1084-ben szentté avatott magyar szenteket is. Ezeken kívül a hívek csak a plébániák patrocíniumát és felszentelésének napját (dedicatio) tarthatták meg. A nyugati egyház ünnepein kívül bizánci eredetű ünnepek is hódítottak, így a →Pray-kódex által is említett →Mária-ünnepek: templomi bemutatása (nov. 21.) és fogantatása (dec. 8.), de a →vízkereszt ünneplésébe is sok keleti elem vegyült. Ismert volt továbbá bizonyos szentek helyi tisztelete, s a külföldi eredetű kalendáriumok egyre nagyobb számban népszerűsítették a →szentek ünnepeit, így időről időre szükségessé vált a ~ szabályozása. Az 1611. évi nagyszombati zsinat a katolicizmust megújító mozgalom szellemében további ünnepeket, köztük két Árpád-házi szent napját is felvette az egyházi naptárba: Sarlós Boldogasszony (júl. 2.), szeplőtelen fogantatás (dec. 8.), az Úr színeváltozása (aug. 6.), Szt. Katalin (nov. 25.), Szt. László (jún. 27.) és Szt. Erzsébet (nov. 19.). A középkori latin nyelvű irodalomban a keresztény ünnepeket a legszebben Temesvári Pelbárt ferences író méltatta a római misekönyv ünnepi rendjét követő prédikációgyűjteményeiben (Sermones de Sanctis, Sermones de Tempore, Hagenau, 1499).

Az ünnepek rendjében a legfontosabb a →húsvétszámítás által meghatározott mozgó ünnepeket tartalmazó húsvéti ünnepkör volt, ezt követték az állandó karácsonyi ünnepek. Többhetes →böjt előzte meg mindkét ünnepkört, s vasárnapjaiknak is különleges liturgiájuk volt a római egyházban, ezeket a →mise változó énekrendje bevezető énekének (introitus) latin nyelvű kezdőszavairól nevezték el. Az →adventi böjt négyhetes a római egyházban, s a karácsony előtti 4. vasárnappal (Ad Te levavi) kezdődik, amely egyben az egyházi év kezdete is. Karácsony és újév (kiskarácsony) között van a „karácsony közt való vasárnap”. A húsvét előtti 40 napos böjt a kereszténység korai időszakában 50 napos volt, ezért már a húsvét előtti 9. vasárnapon (Circumdederunt me), más néven a Septuagesima vagy hetvenednapon elkezdődik az ünnep. A →nagyböjti első, húsvét előtti 6. vasárnap (Invocavit) a böjti napokról negyvened (Quadragesima) néven is ismert, majd a böjt harmad- és negyedvasárnapja (Reminiscere, Laetare) következik. A húsvét előtti 2. vasárnapot (Judica) az egyház Krisztus szenvedéséről nevezte el: Passio Domini, míg a néphagyomány siketvasárnapként, feketevasárnapként ismeri. A böjt utolsó, a →nagyhetet megelőző vasárnapja, →virágvasárnap (Dominica Palmarum) Krisztus jeruzsálemi bevonulásának emléknapja. A húsvét és pünkösd közötti vasárnapok is a feltámadás ünnepköréhez tartoznak, az első a fehérvasárnap (Dominica in Albis), majd további öt vasárnap pünkösdig (Miserere, Jubilate, Cantate, Rogate, Exaudi). Pünkösd nyolcada a →Szentháromság vasárnapja. A pünkösd utáni vasárnapokat az elsőtől a 23.-ig számítják.

A keresztények legnagyobb ünnepének közeledtét a nagyböjt kezdete, a húshagyó (-vasárnap, ill. -kedd) és a hamvazószerda jelezte, s a húsvétnak egész nagyhetét megülték, napjai között a feltámadás vasárnapja mellett a →nagypéntek volt a legfontosabb nap. A húsvéttól pünkösdig tartó 50 napos időszakban Krisztus mennybemenetelének emléknapja, áldozócsütörtök volt a legjelentősebb ünnep, majd pünkösd után a Szentháromság vasárnapját követő csütörtökre eső oltáriszentség ünnepe, Krisztus testének és vérének emléknapja (dies SS. Corporis et Sanguinis, Úrnapja), amelyet Mo.-on csak az 1611. évi kat. zsinat kanonizált (→az Úr ünnepei). A karácsonyi ünnepkör napjai állandó ünnepek voltak, az adventi böjt után a vigíliájával együtt megült karácsony, majd újév és az ünnepkört záró jan. 6-i vízkereszt, amelyen Krisztusnak a Jordánban való megkeresztelésére, az Úr megjelenésére (Epiphania) emlékeztek, egyben a háromkirályok ünnepe is volt. A karácsonyi ünnepkörhöz kapcsolódik, ugyanakkor átvezet a középkorban és kora újkorban egyre erősebb Mária-kultuszhoz az Úr fogantatásának (márc. 25.) és templomi bemutatásának, vagyis Mária tisztulásának ünnepe (febr. 2.), Gyümölcsoltó és Gyertyaszentelő Boldogasszony. Máriának a szentek feletti tiszteletét mutatja ünnepeinek nagy száma és jelentősége: halálának, mennybevételének napja: Nagyboldogasszony (aug. 15.), születése: Kisasszony napja (szept. 8.), majd a 17. sz.-ban kanonizált szeplőtelen fogantatása (dec. 8.), ill. egyéb ünnepei.

A szentek ünnepei a helyi szokások, a plébániák neve, a kegyhelyek, búcsújáró helyek kultusza, az egyházi, kolostori hagyományok szerint változtak. A 15. sz. végén másolt magyar nyelvű, passiót, zsoltárokat, énekeket és perikopákat tartalmazó →Döbrentei-kódex a Mária-napokon kívül a következő ünnepek tiszteletét mutatja: András, Mátyás (febr. 24.), Fülöp-Jakab, Szt. Kereszt meglelése, Szt. Töviskorona (máj. 4.), Keresztelő János, Péter-Pál, Pál apostol (jún. 30.), Jakab, Bertalan, Keresztelő János nyaka vágása (aug. 29.), Őszi Kereszt (Felmagasztalás), Máté, Mihály, mindszent, Mária Magdolna (júl. 22.). A fontosabb mezőgazdasági munkák is az egyházi naptár jeles napjaihoz kötődtek, így számos ünnep – Szt. György, Péter-Pál, Mihály, Katalin, Márton, Vince, Simon-Júda napja stb. – bekerült a parasztkalendáriumba. A jobbágyi szolgáltatásokat is a jeles napok szerint fizették a parasztok, s a kocsmáltatást is a kalendárium alapján osztották meg (általában Mihály-naptól kiskarácsonyig, ill. Szt. Györgyig). Az oklevelek →keltezése és a kancelláriák →kronológiai gyakorlata miatt az uralkodók a vásártartás kiváltságát is a naptár szerint határozták meg, így az országos vásárokat is ünnepekről nevezték el. A középkortól ismert a soproni Erzsébet-napi, a szegedi Luca-napi, a szikszói Jakab-napi, a debreceni Szt. György-napi, a budai Vasas Szt. Péter-napi vásár, a miskolci áldozói (=áldozócsütörtöki), a gyöngyösi Bertalan-napi vásár. Sok helyen a plébánia nevének napján tartottak búcsúvásárt.

Nemcsak az ünnep napja, hanem előestéje, vigíliája, sőt az ünnepet követő hét is az ünnep részét képezte az ókeresztény időkben, sok ünnepnél pedig később is (pl. dec. 24.: karácsony böjtje vagy vigíliája), ezért a napok számításánál jelentősége volt az ünnep lezárásának, a nyolcadnak vagy oktávának, amely a következő hét ugyanazon napja volt (karácsony nyolcada vagy kiskarácsony: jan. 1.). A középkori naptárak gyakran jelölik az ünnep nyolcadát, pl. jan. 2.: István vértanú nyolcada (oct. Steph.), jan. 3.: János evangélista nyolcada (oct. Joh.), jan. 4.: aprószentek oktávája (oct. Inn.), jan. 13.: vízkereszt nyolcada (oct. Ep.). A keltezésnél, ill. a törvénykezésnél az oktáva különös jelentőséget kapott, ugyanis a középkorban csak bizonyos ünnepek – kezdetben epifánia-vízkereszt és Szt. György – nyolcadától számított meghatározott időszakokban (iudicia octavalia) lehetett törvénykezni. Az ünnepeknél ritkábban a 15. napot (quindena) is számították.

3. a keleti egyházban

A keleti egyház ünnepei részben eltértek a római egyházi naptártól. Az adventtel, Krisztus eljövetelével kezdődő római egyházi kalendáriummal szemben a keleti egyház a Mária születését pár nappal megelőző szept. 1-jén kezdi az évet. Az állandó ünnepek a keleti egyház liturgikus naptárában a következők. Szept. 8-án ünnepli Szűz Mária születését. Szept. 14. a Szt. Kereszt felmagasztalása; 628 óta ünnep. Okt. 1-jén Szűz Mária oltalma; a 10. sz.-tól ünnep. Nov. 8-án Szt. Mihály arkangyal és az összes mennyei erők ünnepe. 21-én Szűz Mária bevezetése a templomba, mely ősi hagyományra alapozódik a Jakab-féle apokrif evangélium szerint. Dec. 6-án Szt. Miklósnak (272–329), a gör. kat. egyház védőszentjének ünnepe. Dec. 9-én Szűz Mária szeplőtelen fogantatása, 25-én Jézus Krisztus születése, 26-án Szűz Mária istenanyasága, 27-én Szt. István diakónus, első vértanú ünnepe. Jan. 1-jén Jézus körülmetélése és Nagy Szt. Vazul (Baszileiosz, 330–379) ünnepe. Jan. 6-án vízkereszt: Jézus Krisztus megkeresztelkedése. 30-án a három szent főpap: Nagy Szt. Vazul, Nazianzi Szt. Gergely (†390) és Aranyszájú Szt. János (†407) közös ünnepe. Febr. 2-án Jézus bemutatása a templomban. Márc. 25-én az örömhírvétel (Gyümölcsoltó Boldogasszony) ünnepe. Ápr. 23-án Szt. György nagyvértanú (†323) ünnepe. Jún. 24-én Keresztelő Szt. János születése, 29-én Szt. Péter és Pál főapostol ünnepe. Júl. 20-án Szt. Illés próféta ünnepe. Aug. 6-án Úrszínváltozás, a Tábor-hegyi esemény ünnepe, 15-én Szűz Mária elhunyta (Nagyboldogasszony), 20-án Szt. István király ünnepe, 29-én Keresztelő Szt. János fejevételének ünnepe.

Az ünnepek liturgikus rendjében a változó ünnepek közé tartozó húsvét minden ünnep felett áll. A rá való felkészülés 70 nappal előtte kezdődik. A vasárnapok elnevezése az evangéliumi szakasz alapján történt. Az első a vámos és farizeus vasárnapja, majd a tékozló fiú vasárnapja, a húshagyó vasárnap, a vajhagyó vasárnap következik. A nagyböjt az ezt követő hétfőn kezdődik (nem hamvazószerdán). Nagyböjt első vasárnapján 843 óta az igazhitűség vasárnapja elnevezéssel az →ikonok tiszteletének visszaállítását ünneplik, a másodikon Palamasz Szt. Gergelyt. A harmadik a kereszthódoló vasárnap, középpontban a Szt. Kereszt tiszteletével. A negyediken Klimakhosz Szt. János, majd az ötödiken Egyiptomi Szt. Mária tisztelete következik. Ezt követi a Lázár-szombat, majd a virágvasárnap. A nagyhét minden egyes napjának sajátos liturgiája van. Nagycsütörtök a titkos vacsora, nagypéntek Jézus kereszthalála, nagyszombat pedig Jézus sírban nyugvásának emléke. A húsvét ünneplése éjfélkor kezdődik, és három napon át tart nyilvános ünneppel.

A következő 50 nap vasárnapjait is az evangélium alapján nevezték el. A Tamás-vasárnapra következik a kenethozó asszonyok vasárnapja, az inaszakadt vasárnapja. Ezt követi az ünnepfelezés szerdája, majd a vakon született vasárnapja, csütörtökön pedig a mennybemenetel ünnepe. A következő vasárnap az I. egyetemes zsinaton (325) részt vett 318 atya ünnepe. Pünkösd vasárnapja a Szentlélek eljövetelét, hétfő pedig a Szentháromságot ünnepli. Ezt követi a mindenszentek vasárnapja.

A keleti egyházban a liturgikus év folyamán öt szombaton emlékeznek meg az elhunytakról: a húshagyó vasárnap előtt, majd a nagyböjt első, második és harmadik vasárnapja után, valamint a pünkösd előtti szombaton.

A változó ünnepek másik csoportja karácsony köré rendeződik. Két vasárnappal előtte az ószövetségi ősatyák (a pátriárkák) emléknapja van, közvetlenül előtte pedig az ószövetségi szentatyáké. A karácsonyt követő vasárnap az Úr test szerinti rokonainak ünnepe.

A változó ünnepek harmadik csoportja a zsinati atyákat ünnepli. Okt. 11. és 17. között a VII. egyetemes zsinat, júl. 13. és 19. között pedig az első hat egyetemes zsinat atyáinak emlékét ünnepli a keleti egyház.

A keleti egyház saját szentjeinek ünnepnapjai és a böjtök is eltérnek a nyugati egyház gyakorlatától, így pl. a karácsony előtti böjt nem négy-, hanem hathetes, s Péter-Pál napját és Nagyboldogasszonyt is hosszú böjttel vezetik be. Sajátos ünnepeik közé tartozik a Szt. Kereszt felmagasztalása (szept. 14.), Szűz Mária oltalma (okt. 1.) és templomba való bevezetése (nov. 21.). Karácsony második és harmadik napja szintén eltér a nyugati hagyománytól: Szűz Mária istenanyasága, ill. Szt. István diakónus, első vértanú ünnepével. Jan. 1-jén Nagy Szt. Vazult is ünnepli a keleti egyház, 30-án pedig a három nagy főpapnak a közös ünnepe van. A találkozás ünnepének teológiai tartalma az Ó- és Újszövetség találkozása Simeon és Jézus személyében (febr. 2.). Szt. György nagyvértanút ápr. 23-án, Keresztelő Szt. János születését jún. 24-én, fejevételét aug. 29-én, Illés prófétát júl. 20-án ünneplik. Az Úrszínváltozás és a változó ünnepek szinte mindegyike, különösen az ünneplés módját tekintve, a keleti egyház sajátos ünnepei közé sorolható.

4. a protestáns egyházakban

A prot.-ok a hitújításnál a szentek tiszteletének elvetése miatt az üdvtörténetből csak a megtestesülés és megváltás ünnepeit tartották meg. Az apostoli egyszerűséget követő ref.-ok a kat. ünnepekből a vasárnapon, „az Istentől rendelt s Jézustól megszentelt hetedik napon” kívül csak a krisztusi jótétemények emléknapjait, „az Úr születésének, környülmetélkedésének, kínszenvedésének, feltámadásának, mennybe menésének és a Szentléleknek az apostolokra való elbocsáttatásának emlékezetit”, vagyis advent, karácsony, újév, nagypéntek, húsvét, áldozócsütörtök vagy áldozónap és pünkösd ünnepét szentelték meg. Ugyanakkor a keltezésben és a mindennapi életben a megszokott ünnepekre, leggyakrabban a szentek napjaira hivatkoztak. A névnapok ünneplése is ezt a hagyományt őrizte meg. A ref. egyház 17. sz.-i puritán mozgalmai azonban a vasárnapon kívül minden más ünnep megtartását feleslegesnek ítélték, és óvtak a Bibliában nem említett ünnepek túlzott kultuszától. Az 1646. évi szatmárnémeti zsinat és a Geleji-kánonok viszont ragaszkodtak a hagyományos prot. ünnepekhez, hiszen azok még nem sokkal az apostolok kora után keletkeztek, s nem a pápák rendelték őket. →Geleji Katona István azt is megszabja kánonjaiban, hogy az ünnepeket már egy héttel előbb a vasárnap reggeli istentiszteleten ki kell hirdetni, hogy a hívek lélekben felkészülhessenek rájuk.