1. Jézus Krisztus örök isteni születésének és földi születésének emléknapja 336-ban, Rómában. Innen terjedt el. Jézus születésének pontos dátumát az evangéliumok nem őrizték meg, s az 1–3. sz.-ban az őskeresztények nem tartották fontosnak a születés ünneplését. Jézus születésnapjára Keresztelő Szt. Jánostól fölvett keresztsége alapján →vízkeresztkor emlékeztek, midőn istensége kinyilvánult.

A ~ ünnepének kialakulásában egyfelől a Jézus Krisztus isteni természetét kétségbe vonó ariánusok, másfelől a pogány Nap-vallás hívei elleni küzdelemnek volt nagy szerepe. 4. sz.-ban rendkívüli népszerűségnek örvendő Sol invictus ünnepet dec. 25-én tartották. Malakiás próféta egy jövendölését (3,20) a 3. sz.-tól Krisztusra, az igazi Napra, az Igazság Napjára kezdték vonatkoztatni, így kézenfekvő volt, hogy a pogány ünnep ellensúlyozása céljából e napra tegyék Krisztus örök és földi születésének ünnepét.

A ~ teológiai tartalmát már a születésről való évenkénti megemlékezésre használt Natale szó is kifejezi, mely jelentheti a császár trónra lépését vagy megdicsőítését is; rokona az Epiphania (’megjelenés, bemutatkozás’) kifejezésnek. A ~ lényege az örök időfeletti s az időben egyszeri születés, melyet kiegészít a megváltás gondolata mint Jézus születésének célja. ~kor az Igazság Napja, Krisztus ragyogott föl, s az antik keresztény lelkiség ezt mint természetfölötti tavaszt értelmezte. A ~ a béke és a szeretet ünnepe, hiszen Jézus születésében Isten szeretete nyilvánul meg.

Az ünnep ~ első vecsernyéjével kezdődik, és a vízkereszt (jan. 6.) utáni vasárnapig tart. Régebben vigíliával készültek a ~ra. A →húsvéthoz hasonlóan ~ ünnepének is nyolcada (oktávája) van, melynek utolsó napja január 1.: ~ nyolcada (kiskarácsony, Jézus körülmetélésének ünnepe). ~ előestéjén helyenként vigíliamisét mondanak. Az ünnepnek a jeruzsálemi gyakorlatra visszanyúló három saját →miséje van: a Jézus születését hírül adó éjféli mise, a pásztorok látogatására emlékező hajnali (kora reggeli) pásztorok miséje és az ünnepi mise, melyben János evangéliumának kezdete hangzik el az Ige megtestesüléséről.

A ~i dió Szt. Ágoston biblikus előképre visszanyúló allegorikus magyarázata nyomán került be a ~i gondolatkörbe, majd vált a ~ egyik jellegzetes ételévé. Az →alma a Kisdednek az emberek iránti szeretetét jelképezi. Az ajándékozás szokása a 3. sz.-ig nyúlik vissza. A jászol felállítása a középkorban terjedt el, a jászolkultuszt elsősorban a →ferencesek szorgalmazták. A kisded Jézus tiszteletének korai megnyilatkozása a Liber generationis (Jézus földi származása, családfája) olvasása ~ éjszakáján. A magyar pásztorjáték ősforrása a ~ hajnali istendicséret-zsolozsma első antifónája.

2. A 19–20. sz.-i néprajzi szokásleírásokban megörökített ~i cselekmények többsége kora újkori, esetenként középkori (sőt még régebbi) előzményekre tekinthet vissza. A történeti párhuzamok egy része adatokkal igazolható, más része csupán európai analógiák alapján feltételezhető.

Az ünnep vigíliáján, ~ böjtjén, vagyis Ádám-Éva napján tartott paradicsomjáték előzményét 17. sz.-i énekgyűjteményeinkből ismerjük. A bűnbeesés bibliai történetének megjelenítése történetileg nehezen választható el a ~i ünnepkör egyéb dramatikus szokásaitól (betlehemezés, háromkirályozás; →naptári ünnepek 2.).

A néprajzi leírások, főként palóc vidékeken, erre az estére teszik az ostyahordás szokását is. Ennek keretében a kántor tanítványaival külön ez alkalomra sütött, téglalap alakú ostyákat küldött szét a tehetősebb házakhoz ellenajándék reményében. Az efféle ostyához a néphit számos felhasználási lehetőséget, hiedelmet kapcsolt. Bálint Sándor feltételezte, hogy a szokás talán a középkori eulógiának, a megszentelt kenyér szétosztásának lehetett a maradványa. Mindenesetre az esztergomi érsekség 17. sz.-i egyházlátogatási jegyzőkönyveiben jó néhány alkalommal emlegetik a rektorok jövedelmei közt a (h)ostiatióból (ostyahordásból) befolyt összeget, s a későbbi néprajzi leírások ugyanezen a területen regisztrálják a szokást. Más ~i köszöntésekkel együtt 1771-ben az ostyahordás szokását is királyi rendelet tilalmazta. →Tessedik Sámuel említi, hogy ekkor az évi rendes jövedelmük egy részétől eleső tanítókat évi négy forinttal kárpótolták.

Bár az ostyahordás legtöbbször köszöntőversek elmondásával is összekapcsolódott, a kat. és prot. vidéken egyaránt jellemző ~i kántálás szokása önálló történeti fejleménynek tekinthető. →Bod Péter a 18. sz. közepén így jellemezte a szokást: „Nevezetes volt az, hogy karácson előtt harmadnappal ajtónként járkáltak, s valami verseket éneklettek a Krisztus születéséről, jó és szerencsés inneplést kívántak; s ekképpen magoknak pénzt, gyümölcsöt s holmi ennivalókat gyűjtögettek; akarván ebben követni a Krisztus születéséről hírt tévő betlehemi pásztorokat. Innen maradott a mi nemzetünknél is az a szokás, hogy karácson éjtszakáján a gyermekek, szolgák s akárkik énekelnek, dúdolnak, zerépatélnak ajtóról ajtóra, hogy magoknak valami pénzt és ennivalót gyűjtsenek, melyet azután elvesztegessenek.” A köszöntések alkalmával énekelt ~i népénekek (így pl. a máig ismert „Csordapásztorok…” kezdetű ének) többsége már 16–17. sz.-i énekeskönyveinkben megtalálható.

Számos hiedelem fűződött a ~i asztalhoz és az ilyenkor hagyományosan elfogyasztott ételekhez. Az alma, a dió, a méz, a fokhagyma, a hüvelyesekből készített levesek és a mákos tésztafélék többféleképpen magyarázható, szimbolikus ételek, fogyasztásuk bőségvarázslást, →jóslást, gyógyítást, betegségmegelőzést, rontáselhárítást egyaránt szolgált. A ~i asztalhoz és a csak ilyenkor használt abroszhoz kötődő hiedelemkör szintén nem előzmény nélküli. Az észak-mo.-i ev. lelkészek 1591-ben tartott csetneki zsinata az eltörölni kívánt szentelmények sorában említi meg a szalmát, amelyet ~ napján szoktak bevinni a szobába. E bőségvarázslással kapcsolatos szokás eredetéhez a 20. sz.-ban sok helyen már Jézus születésével kapcsolatos, keresztény magyarázatok fűződtek.

A ~i hiedelmek és szokások történeti gyökereire mutat rá →Martonfalvi Tóth György debreceni professzor 1663-ban elmondott prédikációjában: „Karácsony napján jeges vízben mosdnak, szalmával házaikat bétöltik s azon s nem ágyokban feküsznek, mint a rácok s más némely keresztyén nevet viselők; asztalikat kaláccsal, mézzel, borral éjtszakán az angyalok számokra megrakják, egész éjtszaka tüzeiket bé nem takarják; barmaikat szénával tartják; két karácson közben nem fonnak, sütnek, kérőt sem adnak s a többi.” →Bornemisza Péter említi, hogy ~kor meg szokták szurkálni a tyúkokat, hogy jobban tojjanak.

Kora újkori adatok bizonyítják – legtöbbször egyházi és világi tilalmak formájában – a ~ esti lövöldözés és zajkeltés húsvétihoz hasonló szokását. A gonoszok távoltartását célzó különféle zajkeltő szokásokból a pásztorok ~i kolompolása, ostorcsattogtatása maradt fenn a 20. sz.-ra.