A ~ok a magyar főnemesek (→nemes) személyes, de intézményesült kíséretei,
azaz kibővített, tágabb értelemben vett családjai voltak. Az udvar a főrendeket,
ill. családjukat szolgálók, tehát a főúri família tagjai közül azokat foglalta
magában, akik a család közvetlen közelében éltek. Az udvar köré szerveződtek a
főúri família más csoportjai: 1. a birtokigazgatásban és az uradalmakban
dolgozók; 2. az egyes →várak védelmét ellátók; 3. a magánkatonaság. Mindegyik
csoport szoros kapcsolatban állt az udvarral, hiszen az uradalmak egyik
legfontosabb feladata az udvar ellátása volt, a várak gondoskodtak a ~ok
védelméről, a magánkatonaságnak pedig részét alkotta az udvari sereg is. A
csoportok határai sokszor el is mosódtak, hiszen a patrimoniális rendszernek
megfelelően nem a szervezeti beosztás volt lényeges, hanem a família fejéhez
(dominus) való személyi kötődés.
A középkor és a kora újkor embere az állandó társas együttlétet természetes
és kívánatos állapotnak tartotta. Kényelmet és egyben rangot is jelentett, ha
valakit sokan vettek körül. Ezért a rendi társadalomban mindenki nagy súlyt
helyezett arra, hogy megfelelő létszámú és rangú kísérete legyen. Az udvar
összetétele mindig hűen tükrözte az udvar fejének életkorát, családi
körülményeit, közéleti állását, vele együtt nőtt, majd szűnt meg vagy öröklődött
tovább. Az úrfiak és kisasszonyok kísérete hasonló korú fiatal fiúkból, ill.
lányokból, valamint a szüleik által kinevezett nevelőkből állt. A felnőtt
férfit elsősorban katonáskodó és politikai feladatokat ellátó familiárisok
vették körül. A házas asszonyok mellett a gyermekek száma, kora és neme szerint
változott a dajkák és fraucimerek száma. Másféle környezet vette körül a férjük
birtokait irányító özvegyasszonyokat és azokat, akik felnőtt gyermekeik mellett
özvegyi lakhelyükre vonultak vissza. Ha az udvar feje meghalt, az udvar is
hátrahagyott örökségéhez tartozott, amelyet az örökösök saját igényeik szerint
formáltak át és olvasztottak be saját udvarukba.
Udvarnak (curia, aula) a középkori Mo.-on elsősorban a →király környezetét
nevezték, a 13. sz. végétől azonban már ~okra is használták a curia
szót. A 15. sz.-ban egyes főurak már a királyi udvar mintájára szervezték meg
udvarukat. A ~ok virágkora azonban 1526 u. jött el, amikor az önálló magyar
királyi udvar véglegesen megszűnt, és helyette a ~ok integrációs szerepe került
előtérbe. Az oszmán háborúk közepette ugyanis az egyik leghatékonyabb védelmi
eszközt a főúri nagybirtok gazdasági alapjain fönntartott várak és
magánhadseregek jelentették. A politikai és katonai döntések színhelyei és
végrehajtói a ~ok lettek, amelyek egyúttal sokak számára nevelő iskolát és
társadalmi emelkedést jelentettek, sőt a magyar kultúrának is otthonául
szolgáltak. A 16–17. sz. legnevezetesebb ~ai a Nádasdy, Batthyány, Báthory,
Thurzó, Rákóczi és Esterházy családok tagjai körül szerveződtek. Ha közjogi
állásukban nem is, de struktúrájukban hasonló udvaraik voltak az erdélyi
fejedelmeknek, ill. II. Rákóczi Ferencnek is, akinek uralkodása egyben a magyar
udvari élet fináléját is jelentette. A Rákóczi-szabadságharc bukásával a ~ok
kora is véget ért, mivel a 18. sz.-ban kiépülő központi közigazgatási,
gazdasági és katonai szervezet mellett a főnemességnek már sem módja, sem
szüksége nem volt a régi típusú és méretű udvarok fenntartására.
Az udvar vezető rétegét a szolgálatvállaló nemesek adták, akiknek latinul familiaris
vagy servitor volt a nevük, magyarul többnyire uraiméknak
nevezték őket. A törvényeknek megfelelően szabadon szolgálták urukat éves
(pénzből és posztóból álló) fizetés fejében. Szolgálatuk legfontosabb része az
úr kíséretének biztosítása volt, ezenfelül ellátták hivatalos képviseletét,
részt vettek a levelek továbbításában (→információáramlás), a
legtekintélyesebbeknek pedig tanácsaikat is kikérték a főurak. Legfontosabb
feladatuk azonban hadi jellegű volt, hiszen szolgáikkal együtt ők alkották a főúri
magánkatonaság magját, az udvari sereget. Rangjukat és fizetésüket az határozta
meg, hogy hány lóval (ill. szolgával) szolgáltak. Közülük kerültek ki az udvar,
sőt a família különféle tisztségviselői is. Elöljárójuk, az udvari kapitány
vagy hadnagy, egyben az egész udvar legfőbb tisztségviselője volt.
Familiárissá rendszerint úgy vált valaki, hogy fiatalkorában végigjárta az
„udvari iskola” szokásos lépcsőfokait, tehát kamaszkorában inasként, majd lovas
ifjúként, étekfogóként vagy bejáróként szolgált. Ez az udvari iskola elsősorban
azélet iskolája volt, ahol formális tanítás nem folyt, de ahol a fiatal
nemesek kisebb-nagyobb megbízatások teljesítésével gyakorlati tapasztalatokat
szerezhettek. Az inasok és a bejárók az úr körül, ill. belső szobáiban láttak
el kisebb szolgálatokat (takarítás, kályhagyújtás, házőrzés stb.), az étekfogók
pedig az asztalnok vezetésével az étkezéseknél szolgáltak föl.
Az udvar „belső rendjeinek” – ahová az inasok, étekfogók és bejárók is
tartoztak – elöljárója a hopmester (udvarmester, magister curiae, prefectus
aulae) volt. Ő felügyelte az asztal körüli (bortöltők, pohárnokok, asztalvetők,
tálhordók) és a konyhabéli szolgaszemélyzetet (szakácsok, kukták, borsolók,
ajtónállók), sőt egyes helyeken az udvari hierarchia legalján álló
istállóbelieket (lovászok, kocsisok, fullajtárok, csatlósok) is. Az utóbbiaknak
azonban mindig voltak külön elöljáróik is a konyhamester és a lovászmester(ek)
személyében. Fontos tisztségviselő volt a komornyik is, aki elsősorban ura belső
szobáit és tárházát kezelte, s a hopmestert is helyettesíthette. Néhol ő
alkalmazta az udvarhoz tartozó mesterembereket is, akik többnyire ruházati
cikkeket (szabók, gombkötők, gyöngyfűzők, hímvarrók, csizmadiák),
lószerszámokat (szíjjártók, nyereggyártók) és fémeszközöket (lakatgyártók,
ötvösök, kovácsok) készítettek, de közéjük tartozott az udvari borbély is. A
komornyikéhoz hasonló feladatuk volt az erdélyi fejedelmek és II. Rákóczi
Ferenc udvarában a csuhadároknak, akik az úr ruháit, ill. a fegyverhordozóknak,
akik fegyvereit gondozták. Külön csoportot alkottak az udvarban a deákok és a
titkárok (secretarius). Szintén külön kell említeni a muzsikusokat, akik
részben familiárisi rangú mezei vagy tábori zenészek (trombitások, síposok,
dobosok), részben pedig közrendű származású, →asztali zenét és tánczenét (→tánc)
játszó „házi muzsikások” (hegedűsök, cimbalmosok, virginások, dudások,
lantosok) voltak (→zeneélet a nemesi és főnemesi udvarokban).
Az udvar női oldala (gynaeceum) a férfiakéhoz hasonlóan épült föl, csak
szerényebb méretű volt. Legelőkelőbb csoportját a nemesi származású fraucimerek
(udvarlólányok) alkották, akik számára az udvari szolgálat a fiúkéhoz hasonló
iskolának számított. Elöljárójukat is hopmesternének (magistra aulae) nevezték,
de néhol a főrendű asszonyoknak férfi hopmesterük is volt. Szintén fontos
szerepet töltött be az úrnő (domina) környezetében a vénasszony vagy
öregasszony, aki azonban főként gazdasági feladatokat látott el. A női
udvarokhoz tartoztak még dajkák, varró-, fodorcsináló-, mosó-, söprő-,
szakácslányok és asszonyok, valamint néhány férfi inas is.
Radvánszky, I–III [1879–96], 21986; Varga J. János, Szervitorok
katonai szolgálata a 16–17. századi dunántúli nagybirtokon, Bp., 1981
(Értekezések a történeti tudományok köréből. Új sorozat 94); Magyar
reneszánsz udvari kultúra, szerk. R. Várkonyi Ágnes, Bp., 1987; Rainer A.
Müller, Der Fürstenhof in der frühen Neuzeit, München, 1995
(Enzyklopädie deutscher Geschichte, 33); Adelige Hofhaltung im
österreichisch-ungarischen Grenzraum (vom Ende des 16. bis zum Anfang des 19.
Jahrhunderts), red. Rudolf Kropf, Gerald Schlag, Eisenstadt, 1998
(Wissenschaftliche Arbeiten aus dem Burgenland, 98); Magyar udvari
rendtartás. Utasítások és rendeletek 1617–1708, kiad. Koltai András, Bp.,
2001 (Millenniumi magyar történelem. Források).