A középkori és kora újkori uralkodók (királyok, császárok) házassági
szertartásain zömmel a világi elit képviseltette magát. A nászünnepségeken
részt vevő főurak ceremóniakultúrájára nagy hatást gyakorolt a központi hatalom
→reprezentációja. Forrásaink legkorábban a késő középkori menyegzők világába
engednek betekintést. Ezeknek eszmei hátterét az a triumfális szellemiség
jelentette, melyet a törvényes utódok biztosítása feletti öröm s a dinasztikus
szövetségek kialakításából származó megelégedés táplált. A frigykötések eme
állandó üzenete a kor uralkodó stílusának megfelelő formában fejeződött ki.
Mátyás reneszánsz udvarában az ókori Róma diadalmeneteit idéző
triumfuskellékek, a tölgyfalevél koszorú és a győzelmi szekér a nászajándékok
szerepét töltötték be. Az 1476. évi házassági ünnepség keretében Aragóniai
Beatrix hűsége és hódolata jeléül gyémánttal díszített koszorút adatott át
Mátyásnak, míg a király különösen díszes, ünnepi kocsikkal kedveskedett
hitvesének. A koszorú- és a hintóadomány szokása a magyar főurak házassági
szertartásainak is részévé vált. A kölcsönös ajándékozás azonban a
férfiközpontú társadalom követelményeinek megfelelően nem jelentett egyenrangú
tiszteletadást. A díszes fonadék az egykorú viseletábrázolásokon lényegében
párta, a leányság és a szüzesség jelképe. Átadásával a menyasszony mindenét a
férj házastársi oltalmába engedte át. Miután a koszorút a vőlegény átvette, az
triumfusának szimbólumává vált. A menyasszonynak juttatott triumfusszekér sem
változtatott azon, hogy a ~n elsősorban a vőlegény triumfált, a nászmenet
rendje ugyanis az ifjú ara díszhintaját mindenkor a hintón vagy lovon feltűnő vőlegény
mögé sorolta. Márpedig a „maga előtt való bocsátás” – →Bethlen Miklós szerint –
a világi tiszteletadás egyik alapvető módozatát jelentette, a lakodalmi
menetben tehát a menyasszony adta meg vőlegényének a tiszteletet.
Elterjedt, esküvőkön is alkalmazott szerelmi jelkép volt a →rózsa. →Esterházy
(I.) Pál és Esterházy Orsolyaeljegyzési képén
(1650) a vőlegény rózsát kínál a feléje koszorút nyújtó menyasszonyának. →Gyöngyösi
István →Kemény János és Lónyai Anna házasságára írt költeményében (Porábúl
megéledett Főnix) ezt a virágot „Vénus véréből nőtt”-nek nevezte. Br.
Wesselényi Borbálát 1660–62 között készült arcképén vőlegénye nászajándékaival
örökítették meg. Kezében ott a rózsa, a vőlegény iránta érzett szerelmének
szimbóluma, s ruhája fűzőin feltűnik a nyilazó Ámor figuráját ábrázoló
eljegyzési ékszer, a násfa is, ékes bizonyítékaként annak, hogy a 17. sz.-i főúri
házasság szimbólumvilágát mennyire áthatotta a mitológiai érdeklődés. A férfi-nő
kapcsolat alapmotívuma, Diana és Aktaión története pl. mézeskalács figurákban
is népszerűsödött, s Bethlen Gábor és Brandenburgi Katalin lakodalmi asztalán
(1626) tésztafigurákban is ábrázolták e két mitológiai alakot. Gyöngyösi
említett Kemény-eposzában Lónyai Anna jegykendőjére is Diana és Aktaión alakja
van hímezve. A menyasszonyi ruha gazdag virághímzései, esetenként figurális
ábrázolásai a házassággal feltárulkozó bőségre, a gyermekáldásra utaltak. Árva →Bethlen
Kata menyasszonyi ruhájának központi dísze egy bőségszaru volt, amely
kétségkívül a család várható gyarapodására utalt. A vőlegény dolmányának, ill.
mentéjének gazdag mustrája sem állhatott távol ettől a szimbolikától.
A ~k világi szertartáselemei közül kettő a magyarság pogány múltjára,
középkori szokásaira emlékeztetett. A menyegzői tánc „leányrablással” záruló
jelenete, amelyben a vőlegény magához ragadja menyasszonyát, arra az ősi pogány
párválasztási szokásra emlékeztetett, amely – tiltásként – nyomot hagyott Szt.
István törvényeiben is. A vőfély által gyakorolt rítus, a menyasszony koszorújának
karddal történő átvágása, mely a hűtlen hitves büntetésére utalt, szintén egy
Árpád-kori, a házasságtörő asszonnyal szembeni eljárást idézett. A menyegzők
alkalmával rendezett lovasjátékok a nyugati lovagi kultúra és a mo.-i vitézi
hagyományok sajátos ötvözetét jelentették.
A ~nek a 17. sz.-ra már kiforrott dramaturgiáját végül is →Apor Péter
erdélyi kat. főúr írta le Metamorphosis Transylvaniae (1736) c. művében:
1. leánynézés; 2. háztűzlátás (a legény házának megnézése); 3. leánykérés; 4.
kézfogás és az ehhez kapcsolódó hűtlés (eljegyzés); 5. templomi esküvő (amelyet
Apor Péter nyilvánvaló mivolta miatt nem is tart szükségesnek megemlíteni); 6.
a lakodalom előkészítése (a legény atyafiai közül meghívott násznagy,
nyoszolyóasszony, vőfély kiállítása, valamint a menyasszony fő gazdájának
kiválasztása); 7. a nászmenet megszervezése; 8. lóverseny a lakodalom színhelye
előtt; 9. lakodalom.
Kiadások
Irodalom
Radvánszky, I–III [1879–96], 21986; Schuster Emília, Magyar
társadalmi és családi élet 1570–1600-ig, Bp., 1912; Émile Magne, Les
fêtes en Europe au 17. siècle, Paris, 1923; Karl Vocelka, Habsburgische
Hochzeiten 1550–1600. Kulturgeschichtliche Studien zum manieristischen
Repräsentationsfest, Wien–Köln–Graz, 1976; Szabó Péter, Szimbolikus
elemek a lakodalmi dramaturgiában, in Az iskolai színjáték és a népi
dramaturgikus hagyományok, szerk. Pintér Márta Zsuzsanna, Kilián István,
Debrecen, 1993; Egy főúri lakodalom előkészületei (Esterházy László és
Batthyány Eleonóra menyegzője Rohoncon 1650-ben), in Lymbus. Magyarságtudományi
Forrásközlemények, Bp., 2003.