A →házasság megkötéséhez kapcsolódó ünnepélyes eseménysorozat, az egyik legfontosabb átmeneti rítus. Történeti fejlődése a magyar középkor és kora újkor folyamán összetett és szerteágazó folyamat volt. A ~, társadalmi és kulturális státustól függetlenül, szükségszerűen összekapcsolódott a közös →étkezés és mulatság változatos formáival, erre utal a ’jóllakik, eszik’ jelentésű lakik igéből képzett ~ szó is. A régiségben azonban az esküvő, ill. az esküvői lakoma megnevezésére a menyegző szót használták (első előfordulását 1380 tájáról ismerjük), a ~ szó ebben a szűkebb értelemben a 18. sz.-tól terjedt el.

Nincs okunk feltételezni, hogy a középkori Mo.-on ne élt volna a társadalom minden szintjén a ~tartás szokása. A →főúri menyegző →reprezentációra törekvő látványos megnyilvánulásai, melyekre a késő középkortól kezdve vannak részletes adataink, egyértelműen hatást gyakoroltak valamennyi társadalmi réteg szokáskultúrájára. Ugyanakkor ezeknek a főúri ~i rítusoknak sem mindegyike származik kizárólag az európai udvari kultúrából, némelyik eleme annál régebbi gyökerekre megy vissza.

A népi kultúra egyik leglátványosabb (és legtöbbet kutatott) terrénumát jelentő ~i szokások első korai, néprajzi jellegű leírásai a reformkorból maradtak ránk. A korábbi évszázadokból jobbára szórványos adatok állnak rendelkezésünkre, s ezek általában nem a szokások leírását, hanem azok elítélését, tiltását tartalmazzák. Az egyházi és világi hatóságok ~i rendszabályai csupán egy speciális szemszögből engednek betekintést a kora újkori ~ lefolyásába. Hasonlóképpen némiképp szűkített nézőpontot kínálnak a 18. sz. második felétől egyre nagyobb számban fennmaradt kéziratos (majd nyomtatott) →vőfélykönyvek, valamint a kéziratos →közköltészet egyéb, tematikailag ide kapcsolódó alkotásai. A néprajzi indíttatású áttekintések számára rendszeresen hivatkozási alapul szolgáló történeti források némelyike, mint pl. →Apor Péter Metamorphosisa (1736), a megörökített szokásokat hordozó közeg társadalmi státusa kapcsán rejt magában bizonytalanságot.

Az európai analógiák és a szórványos hazai forrásadatok nyomán feltételezhető, hogy a 19. sz.-tól már szokásleírásokból ismert mo.-i paraszt~ alapvető szerkezeti képe és legfontosabb elemeinek rendszere a 16–18. sz. folyamán alakult ki. E folyamat alakulásához a főúri ceremoniális minta kézenfekvő hatása mellett hozzájárult a kat. és prot. egyházak szabályozó szerepe is, amely ebben az időszakban tett szert fokozatosan növekvő jelentőségre. A kat. szabályozás elsősorban a házasságkötésnek a kánonjoggal és a tridenti zsinat (1545–63) rendelkezéseivel összefüggő kérdéseire (az esküvő helye, időpontja, a házasulók életkora, eljegyzés, a jegyesek felkészítése, a házasság kihirdetése, házassági akadályok, stóladíj stb.) irányul. Némileg más hangsúllyal ugyan, de hasonló irányultságúak a prot. egyházi rendelkezések is. Felekezettől függetlenül kimutatható a házasságkötéssel együtt járó ~ túlkapásainak és erkölcsi veszélyeinek taglalása. A ~ idejét a zsinati rendelkezések és egyházi kézikönyvek egyszerűen „Bakhus és Vénus napja”-ként aposztrofálták, amikor a résztvevők „sok hívságos dolgot cselekszenek, részegeskednek, kajabálnak, éktelenül szólnak”. A nagyszabású ünnepi eseményekkel sokszor együtt járó lövöldözés és verekedés erélyes világi (vármegyei, városi magisztrátusi) tiltásával számos 17–18. sz.-i forrásban találkozunk. Másfelől a túlzásba vitt ünneplést, leginkább az elhúzódó, többnapos ~ak által felemésztett anyagi javak irdatlan mennyiségét kifogásolták. A néprajzi leírásokban kimutatható – tájanként és nemzetiségenként változó – szokásrend arra utal, hogy a több napig tartó ~ak a 18. sz. végén még széles körben szokásban voltak, és visszaszorulásuk sok helyen csupán a 20. sz.-ban következett be.

A kora újkorban alakult ki a házasságkötés (leánykérés, leánynézés, háztűznézés, kézfogó/eljegyzés, templomi kihirdetés), ill. szűkebben a ~ rendje. Az utóbbin belül a templomi esküvő szerepének helyenként és koronként eltérő megítélése változatos formákhoz vezetett. A 16–17. sz.-ból – igaz, jobbára főúri körökből – a házasságkötés szokáskomplexumának széttöredezettségéről kapunk hírt. Az egymással szinte megegyező jelentőségű, papi jelenlét által is megerősített eljegyzés és esküvő egyaránt együtt járhatott valamiféle áldomással, amelynek időpontja azonban nem feltétlenül kapcsolódott össze a hivatalos szertartásokéval. Pontosan nem állapítható meg, hogy Mo.-on mikor vált általánossá a ~nak az a viszonylag feszes rendje, amelyben a templomi esküvő már elfoglalta a néprajzi szokásleírásokból ismert helyét. Mindenesetre azon 18. sz.-i prot. rendelkezések hátterében, amelyek a késő délutáni esketés ellen és a reggeli szertartás mellett érvelnek, még egy folyamatosan változó struktúra megléte feltételezhető.

A ~nak – tájanként eltérő megnevezéssel – már a 16. sz.-tól fontos szereplője volt a vőlegényen és a menyasszonyon kívül a vőfély, a násznagy és a szakácsasszonyok. 17. sz.-i adatok szólnak a ~i kántálás szokásáról, a 18. sz.-ból pedig már teljes ételsorok és beköszöntő szövegek is fennmaradtak. Elsősorban a hatósági tilalmakból sejthető, hogy a ~ egyik leglátványosabb eseménye a menyasszonynak a vőlegényes házba történő vidám átvezetése volt. Az ennek során előforduló túlkapásokra a 17. sz.-i kat. rendelkezések is utaltak, az észak-mo.-i ev. lelkészek 16–17. sz. fordulóján megtartott tanácskozásain pedig kimondták, hogy a menyasszonyt nem futással és ugrálással, hanem keresztényekhez illő módon kell hazavezetni. A murányi artikulusok 10. pontjában arra tettek kísérletet, hogy a menyegzői vacsora utáni tánc idejét lerövidítsék és a napnyugta előtti időszakra korlátozzák. A vőfélyek fontos szerepére és lakodalomszervező tevékenységére világít rá Szeniczei Bárány János dunántúli szuperintendens 18. sz. közepi instrukciójának részlete: „Tiltjuk a más- és harmadnapi lakodalmazást, úgynevezett tyúkverőbe járást, házról házra való farsangolást. Tiltunk a lakodalom felett minden ocsmány trágyár beszédeket, ocsmány versmondásokat, úgy a sok hiába való beszéddel és abból folyó bűnnel járó nász előjárást.” Kat. példa gyanánt említhetjük azokat a szintén 18. sz.-i rendelkezéseket, amelyeket a kalocsai egyházmegye bácskai illír falvaiban tett egyházlátogatások során vezettek be a vizitációs jegyzőkönyvekbe. Itt a →sokácok, →bunyevácok, →rácok „házasság körüli helytelenségei” között a túlságosan magas, már-már a nővásárlás szokását felidéző →jegyajándékot, a fényűző, több napon át elhúzódó ~akat, ill. egy konkrét, erkölcstelenségre okot adó ~i szokást kifogásoltak, melyet ekképpen ír le az 1767. évi küllődi →canonica visitatio: „Hajdan itt is szokásban volt, hogy a lakodalmakban akadt egy inkább első vőlegénynek nevezendő vőfély, akit az esküvő után és aztán este is, amíg a valódi vőlegény otthon tartózkodott, és a menyasszony fogadására készülődött, egy kamrába zártak a menyasszonnyal, és ott azt csinálták, amihez kedvük volt, különösen mivel a menyasszony lehetőleg olyan ifjút választott ki vőfélynek, akit korábban szeretett, de a (saját) szülei által kiszabott magas ára miatt nem kaphatott férjül. Egy idő óta véget ért ez a rossz szokás, és a menyasszony őrzésére már egynémely nőszemélyeket jelölnek ki.” A délszláv szokások szempontjából rendkívül tanulságos idézet mellékesen a vőlegényes és menyasszonyos háznál, egy időben két külön helyszínen történő lakodalmazás jelenségére is rávilágít. Hasonló adatokkal találkozunk a kora újkori Erdélyben is, ahol a kettős ~ általános szokását csak az egyik fél szegénysége esetén szegték meg.

A ~ struktúrájába a kora újkor évszázadaiban fokozatosan tagolódott be a templomi esküvő szertartása, amelynek sajátos hazai rítusa a kat. és prot. liturgiatörténet kereteiben fejlődött ki. A hivatalos szertartás menetét a kat. →rituálék és a prot. agendák szabályozták. Az egyházi rítus több fontos mozzanata (pl. kérdések, gyűrűváltás, koronázás, eskü, prédikáció) nyilvánvaló hatást gyakorolt a népi kultúrában kialakuló szokásokra és →hiedelmekre. E mozzanatok közül kiemelkedik a házassági eskü, amelynek ősi és speciálisan magyar szokásként való emlegetése a 17. sz.-tól (a mai napig) adatolható a kat. egyházi gondolkodásban. Az esküvés aktusának hazai fontosságát mutatja, hogy még a középkori házassági liturgiát gyökeresen átalakító prot. (mégpedig nemcsak az ev., hanem a ref. és az unit.) pasztorációs gyakorlat is változatlan formában megtartotta. Az újabb összehasonlító liturgiatörténeti kutatások alapján azonban valószínűsíthető, hogy a házassági esküre vonatkozó mo.-i sztereotípiák túlzóak. Az eskü szövege nem ősibb, mint házassági liturgiánk többi eleme, amelyekkel együtt a középkorban (vlsz. francia földről) az eskü is hazánkba érkezett. Ezenkívül európai analógiák egész sora bizonyítja, hogy a házassági esküvés mozzanata korántsem egyedülállóan mo.-i jelenség, miként maguknak az esküszövegeknek is – tartalmi és formai tekintetben egyaránt – megvannak a külföldi párhuzamaik. A szűkebben vett esküvői szertartáson túl az egyházi jelenlét végigkísérte a házasságkötés teljes szokáskörét: már a kézfogónál papi részvétel emelhette az esemény rangját, kat. vidéken pedig a 16–18. sz.-ban szinte általánosan az újasszony templomi megáldása (benedictio novae nuptae post nuptias), avatása zárta le a ~ menetét.