Bódiné Beliznai Kinga–Homoki Nagy Mária–Szende Katalin
házasság
A középkorban és a kora újkorban a ~ az egyház gyakori közreműködése
ellenére világi aktus volt, és a felek egymásnak tett ígéretén alapult. Jogi
szempontból az a ~ számított érvényesnek, amelyet a felek egyetértésével, a
megfelelő esküszöveget elmondva kötöttek, és utána elhálással is megerősítettek.
Kánonjogilag a ~ volt az egyetlen szentség, amelyet a felek egymásnak
szolgáltattak ki, a pap csak tanúként volt jelen. Érvényes volt tehát a
nyilvánosság kizárásával kötött titkos ~ (matrimonium clandestinum) is, de az
egyház kezdettől a pap és a tanúk előtt történő ~kötést szorgalmazta. A ~kötést
rendszerint eljegyzés előzte meg, amely csaknem azonos hatályú volt a ~gal; a
kánonjog csak annyi megkülönböztetést tett, hogy a jövő időben elmondott
ígéretet eljegyzésnek, a jelen időben elmondottat ~nak tekintette. Érvényes
eljegyzést csak a 7. életévét betöltött fiú és lány köthetett. Akit
gyermekkorában jegyeztek el, felnőttként elállhatott az eljegyzéstől. Az
eljegyzést egyébként csak a felek kölcsönös megegyezésével lehetett fölbontani,
egyoldalú visszalépésre csak a másik fél erkölcstelensége, eretneksége,
becsületvesztése vagy hosszas indokolatlan távolléte szolgálhatott indokul. A
tridenti zsinat (1545–63) határozatát, mely szerint a ~ érvényességi kelléke,
hogy az illetékes lelkész és két tanú jelenlétében történjék, Mo.-on csak a 17.
sz. végétől tartották be, és akkor is kizárólag a kat.-ok körében.
A kereszténység felvételét követően a nőrablás mint a feleség
megszerzésének szokása lassan kihalt. Szt. István az állami törvények részeként
büntette (I/27. tc.), míg Kálmán király egyházi hatáskörbe utalta a
leányrablási ügyeket (I/59. tc.), amelyek ily módon fordulnak elő a 13. sz.-i →Váradi
Regestrumban is. Szintén a honfoglalás előtti időkre megy vissza a nővásárlás
szokása, ennek emléke a magyar nyelvben mindmáig megtalálható eladó lány
és vőlegény (=vevő legény) szópár is. A másik ősi ~i szokás, a
leviratus, mélyebben gyökerezett a patriarchális társadalomban, nyomai egészen
a legújabb korig követhetők. Eszerint az özvegyasszonyt az elhunyt férj
fivéréhez vagy más közeli rokonához adták férjhez, mivel a →nőt – férje
hagyatékának részeként – a vagyon és a →gyermekek családon belül tartásának
eszközeként használták fel. I. István törvénye (II/26. tc.) csak korlátozta a
leviratust, és megkülönböztette a gyermekes és a gyermektelen özvegyasszonyok
esetét. Az egyház viszont a sógorságot ~i akadálynak tekintette, és ezt a
szokást vissza akarta szorítani.
Bizonyos ~i akadályok fennállta esetén nem jöhetett létre érvényes ~ a
felek között. A ~kötési ceremóniát megelőző egyházi kihirdetés kötelezettsége –
amelyről az 1215. évi IV. lateráni zsinat szólt először – ezen ~i akadályok
felkutatását célozta. A kánonjog szabályai szerint a törvényes kort, azaz
fiúknál a 14., lányoknál a 12. életévet be nem töltött felek nem köthettek
érvényes ~ot. Az elhálás lehetetlensége (nősztehetetlenség) szintén a ~
érvénytelenségével járt. ~i akadályt jelentett a kényszer, a fenyegetés, a
vérrokonság, a sógorság, az ún. törvényes rokonság, azaz az örökbefogadás, az
ún. lelki rokonság, amely keresztelés és bérmálás útján jött létre. A
valláskülönbség mint ~i akadály II. András idején jelent meg. Az 1233. évi
beregi egyezményben II. András esküvel fogadta, hogy a →zsidókkal vagy →izmaelitákkal
~ra lépő keresztényeket jószág- és szabadságvesztéssel fogja megbüntetni. A 17.
sz.-ban a kat. egyház már elfogadta a vegyes ~okat, de ezek érvényes
megkötéséhez kat. pap közreműködését írták elő. 1731-ben a →Carolina
Resolutio a prot.-ok ~i pereit is a kat. szentszékek hatáskörébe vonta.
A kat. kánonjog a megkötött és elhált ~ot fölbonthatatlannak tartotta,
ezért csak az érvénytelenítést ismerte olyan esetekben, amelyek már a ~kötést
is lehetetlenné vagy semmissé tették volna. Ha érvénytelenség nem állt fenn, a
kat.-oknál csak az ún. ágytól és asztaltól való elválás, vagyis az
életközösség, az együttlakás megszüntetése volt lehetséges, ez sem oldott fel
azonban a kötelező hűség alól, és nem tette lehetővé az újraházasodást. A Váradi
Regestrum ugyan tartalmaz egy esetet, amikor a végleg Jeruzsálembe távozó
férj feloldotta feleségét a házassági kötelék alól, de ez ritka kivételnek
számít. Az első esztergomi zsinat határozatai (LV. fejezet) alapján a felesége →házasságtörését
bizonyító férfi más nővel új ~ot köthetett. A nő is fölbonthatta azonban a ~ot,
ha férje hamisan vádolta ~töréssel. Prot.-ok esetében a ~i kötelék felbontására
sor kerülhetett ~törés, hűtlen elhagyás, házastárs életére törés, valamint a
két fél közötti „engesztelhetetlen gyűlölség” esetén.
Az érvényesen létrejött ~ban a házasfeleket bizonyos jogok illették meg,
ill. kötelezettségek terhelték: a férj →családjának feje lett, miáltal egész
háza népét ő igazgathatta, gyermekei felett →atyai hatalmat gyakorolt, kiskorú
gyermekei számára jogában állt gyámot rendelni (→árvaság). A nők házasságkötés
után férji hatalom alá kerültek, viselhették férjük nevét, rangjuknak megfelelő
ellátásra tarthattak igényt. A magyar rendi jog szerint azonban a házastárs nem
került be a férj osztályos atyafiságába. Egyes nemesasszonyok a férj
megjelölése mellett tovább viselték családi nevüket. A →jegyajándék, a →hozomány,
a →hitbér és a közszerzemény női különjogoknak minősültek. A jegyesség idején
átadott jegyajándék a nők tulajdonát képezte, az efölötti rendelkezés joga is őket
illette meg. A hozomány, amely mindazokat az ingó és ingatlan vagyontárgyakat
jelentette, melyeket a menyasszony a leendő férjet kivéve bárki mástól kapott a
~ terheinek megkönnyítésére, a ~ fennállta alatt a nő tulajdona volt, de a férj
rendelkezett vele. Közszerzeménynek az a vagyon számított, amelyet a házasfelek
a ~ ideje alatt közösen szereztek. A nemesi jogban csak kivételesen létezett
közszerzemény, mivel a férj számított fő szerzőnek. Ezért a ~ alatt szerzett
vagyont is úgy minősítették, mint amelyet kizárólag a férj vásárolt, kivéve ha
a szerzőlevélben szerzőtársként a feleség nevét is feltüntették. Polgárok és
jobbágyok esetében a közszerzemény volt az általános, s a házastársakat a
közszerzeményi vagyon fele-fele arányban illette meg.
Demográfiai nézőpontból a ~ a népességnövekedés kulcsa, de mégsem tekinthető
csupán a nemek közti természetes vonzalom eredményének, és nem is elsősorban
érzelmi, hanem a két házasulandó fél családja közötti szociális és gazdasági
kérdés volt. Egy jó ~ a vagyon és a társadalmi előnyök átruházását is magával
hozta, egy túlzottan egyenlőtlen párkapcsolat ezek szétrombolásával
fenyegetett. Ezért a házasodási szokások igen széles körű társadalmi konszenzus
eredményeképpen alakultak ki, és csak nagyon keveset változtak, nagyok voltak
azonban az eltérések az egyes helyi normák között, amelyeket modellek
felállításával csak korlátozott mértékben lehet leírni. Eszerint
Nyugat-Európában a fiatalok viszonylag későn (a nők leggyakrabban 24–28, a
férfiak 27–34 év között) kötöttek először ~ot, ami alacsony gyermekszámot és a
nukleáris családtípus (csak a szülők és kiskorú gyermekeik együttélése)
túlsúlyát eredményezte. A kontinens keleti-délkeleti felén ezzel szemben a
korai első ~kötés (nőknél 16–20, férfiaknál kb. 19–23 év) és ezzel együtt a
több generáció együttélését megvalósító nagycsalád volt a jellemző. Mo.-on
sajnos a házasulandók életkorára igen kevés adatunk van, az is főként nemesi
környezetből, a 16. sz. második felétől. A gyermekszámról idézett adatok,
amelyek bizonyos mértékben a házasodási életkort is tükrözik, mégis arra
utalnak, hogy Kelet-Közép-Európa és benne hazánk demográfiai szempontból is
köztes területnek számított. A választóvonal azonban nem a térség egyes régiói,
hanem a falvak és a városok társadalma között húzódott. Az előbbiek bizonyos
mértékig közelebb álltak a keleti modellhez, bár pl. a különböző generációk
együttélése kevésbé volt jellemző; míg az utóbbiak inkább a nyugati fejlődési
vonalat követték. Az eltérések egyik oka a vagyonhoz való eltérő viszony lehetett:
a falvakban a legények korán megházasodtak, hogy a gazdaságot átvehessék, és
ebben feleségük is segítette őket. A városokban ellenben a férfiaknak először
egzisztenciát kellett teremteniük (házat, műhelyt vagy más ingatlant kellett
vásárolniuk) ahhoz, hogy megházasodhassanak. A vagyonszerzés nehézségeit egy
tehetős özvegyasszony feleségül vevésével lehetett a legkönnyebben áthidalni. A
további kutatás során fontos lenne a földesúri, ill. mezővárosokra vonatkozó
demográfiai adatok rendszeres gyűjtése, ezek a települések ugyanis gazdasági és
társadalmi tekintetben is átmenetet képeztek a falvak és városok között. A
nemesség érdekeit a korai házasodás szolgálta a legjobban. A jómódú
birtokosoknál ennek anyagi akadálya nem lehetett. A férfiak zömmel 20–29 éves
koruk között házasodtak, de nem volt ritka a 30. életév utáni első ~ sem. A
menyasszonyok ennél lényegesen fiatalabbak voltak. A főnemesség életrajzi
adatokkal jobban nyomon követhető tagjai átlagosan 15 évet töltöttek ~ban,
gyakran több házastárs oldalán. A sok bizonytalansági tényező ellenére
világosnak látszik, hogy a többgenerációs családtípusok csak a 18–19. sz.
folyamán váltak jellemzővé Mo.-on, és akkor sem a történelmi hagyományok miatt,
hanem gazdasági szükségből.
Az özvegység és az öregkor életszakasza elsősorban az érintett asszonyok
(ill. kisebb számban férfiak) anyagi helyzetétől függött. A két fogalom
természetesen nem fedi egymást teljesen, hiszen sokan viszonylag fiatalon
elvesztették házastársukat. Az özvegyek vagyoni jogai társadalmi helyzet
szerint is eltértek egymástól. A nemeseknél az asszony csak jegyajándékával és
hitbérével rendelkezhetett szabadon. A →Tripartitum szerint (I, 98.
cím), ha nem ment újra férjhez, volt férjének ingatlanai felett haszonélvezeti
joga volt, de ha újra férjhez ment, a volt férj birtokjogainak örökösei
kitehették az ingatlanokból, a hitbér kiadása mellett.
A városokban a férfiak és a nők egyaránt örökölhették elhunyt házastársuk
vagyonát. A tárnoki jog mint a városokra vonatkozó országos szintű szabályozás
úgy rendelkezett, hogy a →végrendelet nélkül elhalt személy vagyonát egyenlő
arányban kell elosztani az özvegy és a gyermekek között. A két házasfél által
az együttélés során közösen szerzett javak a túlélő házastársat illették. Az
örökösödési szokásoknak köszönhetően a városi özvegyek (asszonyok és férfiak
egyaránt) jó helyzetbe kerültek a házasodási piacon, aminek viszont a
házasfelek közti nagyobb korkülönbség, rövidebb ideig tartó ~, kisebb
termékenység, a városi népesség kisebb önreprodukciós képessége volt a
következménye. Az egyes életszakaszok nemcsak demográfiai szempontból
játszottak szerepet, hanem a városi nők megélhetése és mindennapi élete is
jelentős mértékben függött tőlük. Ha a lányok hajadonként elhagyták a szülői
házat, csak néhány fajta, erős függőségi viszonyt feltételező munkát
végezhettek. Ez az életszakasz minden tekintetben a ~ra való előkészülést
szolgálta. A férjhezmenetel után a nők élete minőségileg megváltozott. Sokkal
több lehetőség nyílt meg számukra mind a férjük munkájában való részvételre,
mind kisebb önálló vállalkozások (pl. fogadó, italmérés, árvaház nyitása,
kiskereskedelem) beindítására. A gyakori újraházasodások miatt sok nő egészen
eltérő tevékenységekben szerezhetett jártasságot élete során. Özvegyként azután
még nagyobb fokú önállóságot kaphattak, feltéve, hogy a helyi szabályozás lehetővé
tette számukra egy megfelelő tulajdoni hányad megtartását és ezáltal a
gazdasági talpon maradást. Ellenkező esetben az önállóság inkább terhet,
mintsem elérendő ideált jelentett.
Kiadások
Irodalom
Pór Antal, Házassági szertartások a 14. században,
Bp., 1883; Radvánszky, I [1896], 21986; Weichhart Gabriella, Keresztelő,
házasság és temetés Magyarországon 1600–1630, Bp., 1911 (Művelődéstörténeti
Értekezések, 48); John Hajnal, European Marriage Patterns in Perspective,
in Population in History. Essays in Historical Demography, eds. D. V.
Glass, D. E. C. Eversley, London, 1965; Jack Goody, The development of the
family and marriage in Europe, Cambridge, 1983; Michael Mitterauer, Reinhard
Sieder, Vom Patriarchat zur Partnerschaft, München, 1984; Szende
Katalin, Családszerkezet és örökösödési szokások a későközépkori Sopronban
és Pozsonyban, LK, 68(1997); Banyó Péter, Birtoköröklés és leánynegyed.
Kísérlet egy középkori jogintézmény értelmezésére, Aetas, 2000/3; Homoki
Nagy Mária, A magyar magánjog történetének vázlata 1848-ig, Szeged,
2001; Péter Katalin, A jobbágy házasodási szabadsága az örökös jobbágyság
korában, in Tanulmányok Szakály Ferenc emlékére, szerk. Fodor Pál,
Pálffy Géza, Tóth István György, Bp., 2002; Uő, Szerelem, házasság a
Hajnal-határtól keletre, in Ámor, álom és mámor. A szerelem a régi
magyar irodalomban és a szerelem ezredéves hazai kultúrtörténete, szerk.
Szentmártoni Szabó Géza, Bp., 2002; Kubinyi András, A jobbágy és házastársa,
in Vándorutak – Múzeumi örökség. Tanulmányok Bodó Sándor tiszteletére. 60.
születésnapja alkalmából, szerk. Viga Gyula, Holló Szilvia Andrea, Cs.
Schwalm Edit, Bp., 2003; Péter Katalin, Házasság a
régi Magyarországon (16–17. század), Bp., 2008.