A ~t (adulterium, moikheia) minden patriarchális társadalom a →házasság,
ezen belül is mindenekelőtt a férj becsületének súlyos megsértéseként
értékelte, bár a régi jogrendszerekben nem találunk egységes szabályozást a ~
fogalmát és büntetését illetően. A római jog elsősorban a feleséget, valamint a
házasságon kívüli partnerét büntette, a házasságon kívüli kapcsolatot fenntartó
férjjel szemben enyhébben lépett föl. A keresztény felfogás a ~t a házasság
szentsége megsértésének, tehát szentségtörésnek is tartotta, amelyet férj és
feleség egyaránt elkövethetett. Ennek ellenére a világi jogban csak lassan
jutott érvényre a ~t elkövető bármely házasfél egyenlő büntetésének elve, és
még lassabban hódított tért a büntetés egyenlő mértékű végrehajtása. Ez a
gyakorlatban azt jelentette, hogy a korai újkorig általában sokkal szigorúbb
büntetést kapott a házasságtörő feleség, mint az ugyanilyen bűnben vétkes férj.
Ennek oka egyrészt az volt, hogy a feleség a házasságban alárendelt helyzetben
volt a férjjel szemben, másrészt hogy a feleség félrelépése folytán kétségessé
válhatott az esetleg születendő →gyermek származása, ami a →család törvényes
öröklési rendjét (→öröklés) is veszélyeztethette.
A Szt. László elnökletével tartott szabolcsi zsinat határozatai csak a
házasságtörő asszony megbüntetését tárgyalják. A középkori jog elfogadta a férj
büntető hatalmát felesége felett, így a férfi megölhette „más férfival
fajtalankodó” feleségét, és tettéről Istennek számot adva új feleséget
vehetett. Ha azonban a nő rokonai azt állították, hogy a férj igazságtalanul
ölte meg őt, a bírónak kellett ítélkeznie felette. Ilyen esetekben bírói
nyomozást rendeltek el a tényállás felderítésére. Ellenben ha a férj nem ölte
meg, hanem bíróság elé állította feleségét, az asszonynak a kánonjog előírásai
szerint kellett vezekelnie, azután pedig a férj visszafogadhatta, vagy
elválhattak, de újabb házasságot nem köthettek (Szt. László I/13, 20). Az
egyházi büntetések szerint a ~ben bűnösnek talált asszonyoknak egy vagy három
vasárnapon kezükben gyertyával és pálcával kellett állniuk a templom ajtajánál
mise és prédikáció idején („világítás”), a férfiakat pedig több-kevesebb
gyertya vagy viasz szolgáltatására kötelezték. A Kálmán király uralkodása
idején tartott első esztergomi zsinat úgy rendelkezett, hogy a más feleségével
paráználkodó férfit ugyanúgy ítéljék meg, mint a más férjével vétkező nőt (55.
c.). A középkori magyar jog az első esztergomi zsinat rendelkezése nyomán
törvényes bontóoknak tekintette a feleség ~ét. A feleség számára az jelentett
bontóokot, ha férje hamisan vádolta őt ~sel. A házasságot ilyenkor
érvénytelenítették.
A házasságtörőket minden társadalmi rétegben megvetették és üldözték. A 15.
sz. eleji →Budai Jogkönyv férfiak és nők esetében egyaránt büntetendőnek
ítélte ezt a vétket, és különösen súlyos esetnek tartotta, ha mindkét fél házas
volt. Gyanús volt, ha egy férfit és egy nőt zárt ajtó mögött egy szobában
találtak, kivált, ha a nő nem szokásos fejékét, a férfi nem szokásos ruháját
viselte. Ha nem tudták tisztázni magukat, kínvallatással bírták őket
beismerésre. Az előírt büntetés szerint a házasságtörőket élve el kellett
temetni, majd egy póznával keresztüldöfni. Újlak város 1525. évi jogkönyve
hasonló büntetést rendelt el. Erre azonban csak akkor volt szükség, ha a férj
nem élt a büntetés jogával, ugyanis „aki törvényes feleségét valakivel
rajtakapja, mindkettőt jog szerint megölheti, és meg is kell ölnie, ha van
hozzá elégséges ereje”. A pozsonyi városi jogkönyv szerint házasságtörő személy
nem lehetett a városi tanács tagja, nem tölthetett be bírói vagy polgármesteri
hivatalt, és esküdtként sem járhatott el. E jogkönyv értelmében, ha a ~
hitvesgyilkolással járt, akkor a férjes nőt elevenen eltemették, a nős férfit pedig
ló farkán vonszolták végig a városon a vesztőhelyig, s ott lefejezték, vagy a
16. sz.-ban gyakorta négyfelé vágták.
A középkori magyar →szokásjogot összefoglaló →Tripartitum ismét csak
a házasságtörő nő büntetésével foglalkozik (I. rész 105. cím). Rendelkezései
évszázadokig meghatározták a ~ büntetésének megítélését. Újólag elismerte a
férj büntető hatalmát, és kimondta, hogy a megcsalt férj maga vehet elégtételt,
amennyiben tetten érte hitvesét. Ha azonban nem ölte meg akkor, amikor legelőször
szerzett tudomást a nő hűtlenségéről, hanem megbocsátott feleségének, ismét
együtt lakott és együtt hált vele, akkor ismételt ~ esetén már nem ölhette meg
az asszonyt. Ha a férj utólag győződött meg felesége ~éről, akkor már nem volt
joga megölni, hanem csak bírói eljárás útján követelhette a nő megfenyítését.
Ha az ügy törvényszék elé került, és az asszony bűnösnek találtatott,
rendszerint pallos általi halál volt a büntetése.
Házasságtörő nő ellen más községbeliek is vádat emelhettek. Ha a férj hűtlen
lett feleségéhez, az asszony bírói eljárás keretében visszakövetelhette a
férjét, vagy pedig bepanaszolhatta ~ miatt. Ha elégtételt is követelt, akkor
férjét lefejezték. ~ esetén, akár a férj, akár a feleség vétkezett, helye volt
a kibékülésnek is. A debreceni magisztrátus 1547-i jegyzőkönyve szerint is fővesztés
volt a ~ büntetése, első alkalommal azonban általában enyhébben – pellengérrel,
megvesszőzéssel – büntették. A ~ különböző helyzetekben való különböző
megítélésére jó példa Enyingi Török János esete: Debrecen pallosjoggal
rendelkező földesuraként 1556-ban megkegyelmez egy házasságtörő asszonynak, ám
egy év múlva, amikor őt csalja meg a felesége, lefejezteti asszonyát.
Kivételesen szigorú s a gyakorlatban vlsz. nem alkalmazott eljárást ír le
1549-ben Mándok falutörvénye, ebben Losonczi István földesúr úgy rendelkezik,
hogy a ~t elkövető férfi szerszámát szegezzék pellengérre, s egy sarlóval azt
maga metssze le. Továbbá tíz jámbor férfival és nővel térden állva kövesse meg
feleségét. 1609-ben Gömör m.-ben a házasságtörő nőt és férfit egyaránt
tagcsonkítással, egy orrcimpájának levágásával sújtották, másutt hajlenyírást,
ill. füllevágást szabtak ki a házasságtörő asszonnyal szemben.
A reformáció idején nem történt alapvető változás a ~ súlyos megítélését
illetően. A kat. egyház a tridenti zsinaton megerősítette a házasság szentségi
jellegét és felbonthatatlanságát, és ezzel tovább nehezítette a vétlen fél
újraházasodását a ~ után. Kálvin és utódja, Béza házassági rendelkezései (1546,
1561) szerint viszont a ~ és a hűtlen elhagyás jogalapot szolgáltatott a
válásra, ha a kötelezően előírt békítő tárgyalások nem vezettek eredményre. Ezt
az álláspontot követték a mo.-i, ill. erdélyi ref. gyülekezetek is, ahol a
területi zsinatok ítélkeztek a ~sel kapcsolatos ügyekben. A prot. egyházi
fórumokhoz folyamodók célja általában nem házastársuk megbüntetése volt, hanem
a válás és az új házasságkötés lehetőségének megszerzése. A súlyosabb büntetőügyeket
az egyház a világi bíróságok illetékességi körébe utalta.
A 17–18. sz.-i városi bírósági gyakorlat ~nek minősítette a házastárs
elhagyását és az ebből következő huzamosabb távollétet. A magyar jog
különbséget tett kétoldalú és egyoldalú ~ között, aszerint, hogy a nemi
kapcsolatot létrehozó két személy mindegyike vagy csupán egyike él-e
házasságban. II. József 1787-ben kiadott büntető törvénykönyve, a Sanctio
Criminalis Josephina értelmében a bíróságok enyhébben büntették azt a
felet, amelyik szabad emberként lépett testi kapcsolatra házasságban élő
partnerrel.
A ~ büntetése a korai újkorban is igen változatos volt. Az ilyen perekben a
városi bíróságok mellett az egyházi bíróság továbbra is illetékesnek tartotta
magát, de leginkább csak akkor, ha valamelyik fél – a hűtlenség alapján –
válást kért. A Sanctio Criminalis Josephinában a férj büntető hatalmának
továbbélését találjuk: a ~nél „a polgári törvényszék soha ne avassa magát
hivataljaképpen a dologba, hanem csak akkor, ha a megbántott rész, a férjfiú
vagy az asszony bírói vizsgálást nyilvánvalóképpen kér és büntetést”. Ritkán
ugyan, de előfordult, hogy a ~ben bűnöst csak bírság megfizetésére kötelezték.
Jellemzőbb volt a testi vagy megszégyenítő büntetés kiszabása: pellengér,
keresztre feszítés vagy egyéb vezeklés, eklézsiakövetés. Súlyosabb esetben
azonban halállal lakolt a házasságtörő. Komáromban a 18. sz.-ban a férjes
asszonyt, ha szeretője volt, arra ítélte a bíróság, hogy dobszó mellett kocsit
húzzon a népesebb utcákon, majd pedig a →hóhér kiűzte a városból. A ~ gyakori
következménye volt még a száműzetés, ill. a hóhér által végrehajtott kiseprűzés,
zsákba varrva a folyóba dobás. A házasságtörő feleség azonban elkerülhette a
nyilvános megszégyenítést, ha férje megbocsátott neki. Mo.-on az 1760-as évektől
kezdődően ~ért a férfiaknak általában bot-, a nőknek pedig korbácsütés járt.
A ~ bizonyítására a bíróság kínvallatást, tortúrát is alkalmazhatott. Az
eljárás során enyhítő körülményként értékelték többek között a beismerő
vallomást, a házastárs megbocsátását, a részegséget, a rossz családi
körülményeket. Súlyosbító körülménynek számított viszont, ha a ~t ismételten
követték el. Nemcsak a ~t, hanem az arra való csábítást és a házasság
háborítását is büntették.
A törvények és statútumok szerint kirótt büntetés nem mindig és mindenhol
érvényesült egyforma szigorral. Előfordult, hogy bár mindkét vétkes félre
ugyanazt a büntetést kellett volna kiszabni, az asszonyt kivégezték, míg a
férfit csak száműzetéssel büntették. Egy 15. sz.-i soproni példából tudjuk,
hogy egy így elűzött, majd néhány év múlva visszatért férfi évtizedekre a város
megbecsült polgára lett, sőt a városbírói tisztséget is betöltötte.
A fentiekben részletezett normatív szabályozás természetesen a társadalom,
ill. a vétkes felek szűkebb-tágabb közösségének értékelését tükrözi. Mivel a ~
minden időben erkölcstelen és megvetendő cselekedetnek számított, a közösség a
törvény adta kereteken túl is fellépett ellene. A perekben tett tanúvallomások
alapján tudjuk, hogy meglesték, csúfolták, gyalázták, megverték, sőt a
gyanútlan házastárs vagy a hatóságok előtt leleplezték a vétkeseket. A belső
történésekről, a törvénytelen vonzalom kialakulásáról és a tiltott párkapcsolat
részleteiről csak kivételesen, a 16. sz. közepétől nagyobb számban fennmaradt
magánlevelek és főképpen az ügyben felvett városi vagy úriszéki bírósági jegyzőkönyvek
adhatnak felvilágosítást.
Kiadások
Irodalom
Király János, Magyar alkotmány- és jogtörténet,
Bp., 1908; Timon Ákos, Magyar alkotmány- és jogtörténet, Bp., 1919;
Bónis György, Buda és Pest bírósági gyakorlata a török kiűzése után, 1686–1708,
Bp., 1962, 145–147, 274–277; Robert M. Kingdon, Adultery and Divorce in
Calvin’s Geneva, Cambridge (Mass.), 1995; Hajdu Lajos, Bűnözés és büntetőbíráskodás
a 18. század hetvenes éveinek Magyarországában, Bp., 1996; Kállay István, Városi
bíráskodás Magyarországon, 1686–1848, Bp., 1996; Boszorkányok,
kuruzslók, szalmakoszorús paráznák, szerk. Kiss András, Kolozsvár, 1998;
Hermann István, Egy házasságtörés a 17. század első feléből, in Tanulmányok
Ritoók Zsigmond hetvenedik születésnapja tiszteletére, szerk. Uő, Bp.,
1999.