Az egyik vagy mindkét szülő korai halála a közép- és kora újkorban élő →gyermekeknek több mint a felét sújtotta. Az árván maradottak sorsát a →család társadalmi státusa, vagyona, az árva életkora és ~ának foka határozta meg. A jogalkotás a probléma nagyságához mérten részletesen foglalkozott a kérdéssel, de alapvetően az öröklési rend, az árva vagyonának védelme érdekelte, és ennek két következménye lett. Az egyik, hogy csak a →nemes árvákkal kapcsolatos teendőket tárgyalta. A másik, hogy az apa elvesztését ítélte döntőnek, ezért elméletben alig tett különbséget a teljes árva és az apátlan félárva között, míg az anya elvesztése csupán a hagyatéka felosztása szempontjából jelentett problémát. A valóságban a gyermekek sokszor jobban megsínylették az anya halálát, amely – különösen a kisebb vagyonúaknál – a család szétrobbanását is okozhatta. Az apa nem nevelhette egyedül, rangban megfelelő asszonyi segítség nélkül lányait és 8-10 évesnél fiatalabb fiait, kénytelen volt ép családban élő rokonainál, egyesével vagy kettesével elhelyezni őket. A gyermekek tehát anyjukon kívül otthonukat és átmenetileg apjukat és testvéreiket is elveszítették.

A jogalkotás a megszűnt →atyai hatalmat és védelmet igyekezett pótolni, ezért minden serdületlen korú (12 év alatti) nemesnek →gyámság alatt kellett állnia. A gyakorlat azonban a gyámi felügyeletet egészen a gyermekek nagykorúságáig (fiúknál 24, lányoknál 16 éves korig) vagy legalább a házasságkötésükig kiterjesztette. A 12. életév, azaz a törvényes kor elérése mégis fordulópont: a gyám hatásköre ekkor csökkent, sőt a fiúgyermek visszavonhatta gyámja megbízatását, és maga választhatta ki új gondviselőjét. A nemesárvák védelmét I. Istvántól kezdve a →király magának igényelte, a 14. sz.-ban pedig már az uralkodót tekintették minden nemesárva legfőbb gyámjának. Tevékenysége általában kimerült a gyámrendelésben és védőlevelek kiállításában. Az Árpád-korban azonban tényleges gyámra még ritkán volt szükség, mert az apátlan árva tagja maradt a nagycsaládi vagyonközösségnek, amelynek javaiban ő is részes volt, és amely mint testület gondoskodott róla.

A nagycsalád bomlása után is fennmaradt a rokonok kölcsönös öröklési igénye, így a gyámság joga elsősorban azt illette meg, akinek érdekét leginkább sértette volna, ha a vagyon a gyermek kiskorúsága miatt pusztulni kezd, vagyis a gyám a gyermek esetleges halála utáni örökös, az apa legközelebbi nagykorú rokona lett. Ugyanakkor az özvegy anya is igényt tartott a saját gyermeke fölötti gyámságra. A 15. sz. közepétől alakult ki az a gyakorlat, hogy a gyermek vagyonával együtt az anya kezén maradt, de a →várak kezelése mindig az idősebb atyai férfi rokont illette.

A kora újkori gyámi gyakorlat →Werbőczy István Hármaskönyvére épült, amely háromféle gyámi jogot ismert el. 1. A végrendeleti gyámságot, amely a szülők akaratát követte. 2. A természetes és törvényes gyámságot, amely rokoni-vérségi kötelékeken alapult. 3. A rendelt gyámságot, amikor →végrendelet és rokonok hiányában a gyámot az uralkodó jelölte ki. Ilyenkor az árvák neveltetését, a gyámok ellenőrzését a valóságban az esztergomi érsek és a nádor irányította. Az Erdélyi Fejedelemségben az apátlan-anyátlan árvák elvben szintén a fejedelem gondviselése alá kerültek. Itt azonban nem alakult ki olyan rendszer, mint a királyi Mo.-on, az árvák ügye nem kapcsolódott egyes tisztségviselők feladatköréhez. Az árvákat a fejedelmi kegy mellett sokkal inkább a rokoni háló tartotta fenn, amely az elit szűkebb volta miatt Erdélyben jóval sűrűbb szövésű volt.

Mivel a gyámok általában a szülők generációjából vagy a még idősebb korosztályból kerültek ki, hosszú távon az ő halálukkal is számolni kellett. Ezért 4-5, néha még ennél is több gyámot rendeltek, akik egymás utáni sorrendben vagy testületet alkotva gyámkodtak. A gyámok kapcsán a legkényesebb kérdés az anya személye volt. Werbőczy elismerte az anyának a gyámságra, különösen az anyai vagyon kezelésére való jogát, de ez csak az újabb házasságkötéséig illette meg. Ugyanis az özvegyek az esetek többségében újból férjhez mentek, s újabb gyermekeik is születtek. Gyakran megtörtént, hogy ha az előző házasságából származó gyermeke meghalt, annak atyai birtokait – jogtalanul – megpróbálta új férje és gyermekei javára megtartani, s csak hosszas perek árán lehetett vele egyezségre jutni. Ennek ellenére az anya igen gyakran szerepelt mint természetes és törvényes gyám. Ezt az ésszerűség diktálta; az anyát pusztán jogi szempontok miatt nem iktathatták ki a 12 év alatti gyermekek neveléséből. A mostohaapa megjelenése, még ha jogilag nem károsította is meg az első férj gyermekeit és férfi rokonait, mégis döntően és az eredeti atyai szándékkal ellentétesen befolyásolhatta az árvák sorsát: ez leginkább a gyermekek vallásának megváltoztatásában és házasságkötésükben tükröződött.

A gyámok az árvák iránti alapvető kötelességeiket teljesítették, de a vagyonleltár, a rendszeres elszámolás és az ellenőrzés hiánya rengeteg visszaélést szült. Ezen próbált meg változtatni III. Károly 1715. évi reformja, amely az árvák helyzetének rendezését és gyámhatóság létesítését tűzte ki célul. Végrendelet hiányában vagy vitás kérdésekben a gyámrendelés továbbra is az uralkodó, ill. a nádor joga volt, de a nemesi árva felügyelő gyámhatóságának a →megyét tette meg. Az árva örökségét a megyei tisztségviselők leltározták, ennek alapján háromévente elszámoltatták a gyámot, az árva nagykorúságakor pedig végelszámolás is készült. A gyám munkájáért megkapta az árva ingatlanából származó jövedelem egyhatodát.

A gyakorlatban nem valósult meg ez az elképzelés, ezért Mária Terézia 1763-ban újból megpróbálta rendezni az árvák helyzetét. Főgyámhatósággá a →helytartótanácsot tette meg. A megyéknek rendszeresen működő gyámügyi bizottságot kellett felállítaniuk, és kérdőívek alapján pontos kimutatást kellett vezetniük a megyékben élő árvákról, a gyámokat pedig már éves számadásra kötelezték. Mind a bizottság tagjai, mind a gyámok fizetést kaptak, amelyet az árvák vagyonából különítettek el. Illetékességi viták és megyei adminisztrációs problémák miatt ezek a rendelkezések sem hozták meg a várt eredményt. A gyámok visszaéléseinek ellensúlyozására II. József elrendelte, hogy az árvák készpénzvagyonát állami pénztárakban őrizzék. A gyakorlatban ez az államnak nyújtott hitellé vált, mert a török háború végéig ezeket az összegeket a nagykorúvá vált személyeknek egyszerűen nem fizették ki.

Árvaház létesítésével már Mária Terézia próbálkozott. 1763-ban Tallóson (Pozsony m.) 75 fiú és 25 lány számára alapította az első intézményt, amelybe prot. vallásról áttérő nemesárvák nyerhettek felvételt. A tanítás lényege a kat. hitoktatás, írás-olvasás és a német nyelv volt. Kézműves mesterséget, valamint eperfaültetést és selyemhernyó-tenyésztést tanultak. Az 1780-as években a helytartótanács azt kezdeményezte, hogy minden megye állítson fel árvaházat.

A →városokban a végrendeleti gyámság gyakorlata a nemességhez viszonyítva később alakult ki. Az apa halála esetén az özvegy anya mint természetes és törvényes gyám felügyelte gyermeke jövőjét és vagyonát. A városi tanács csak az anya valamilyen irányú alkalmatlansága (erkölcse, pazarlása, betegsége) vagy a gyámi jog körül kialakult viták esetében lépett fel. Ha az anya újból férjhez ment, vagy megtarthatta a gyámi jogait, vagy átruházhatta házastársára. Ilyenkor azonban a tanács az árva javairól leltárt vetetett fel, és a mostohaapát rendszeres elszámolásra kötelezte.

A teljes ~ra jutott gyermeknek, ha nem voltak a városban élő rokonai, a városi tanács rendelt gondviselőt. A bíró vagy az esküdtek hagyatéki leltárt készítettek, amelyet sok helyen a város jogkönyvébe is bevezettek. Az árva vagyonához a gyám nem nyúlhatott, csak a vagyonból származó jövedelemmel gazdálkodhatott, és erről évente számot kellett adnia. Ebből a jövedelemből fedezték a gyermek tartását, taníttatását és a helyi gyakorlattól függően a gyámnak a gyermekkel kapcsolatos egyéb személyes kiadásait is. Magát a vagyont csak kivételes esetben, a tanács hozzájárulásával idegeníthették el. A vagyonnal nem rendelkező árvák tartását általában egy-egy mester vállalta, aki ennek fejében később meghatározott ideig bizonyos szolgálatokra kötelezhette őket.

A 17. sz.-ban Nyugat-Mo.-on és a →bányavárosokban kezdődött és a 18. sz. közepére vált általánossá az a gyakorlat, hogy az árvák ügyeinek intézésével fizetett tisztviselő, az árvaatya (közgyám) foglalkozott. Emellett felállították az árvapénztárt, amelybe az árvák készpénzvagyona folyt be, ill. amelyből a gyermekek neveltetését fedezték. Ezzel párhuzamosan alakult ki az a szokás, amely szerint a teljes árvák minden örökségét pénzzé tették, majd a városi árvapénztárba fizették, és onnan 6% kamattal kölcsönadták. Ez a racionális elképzelés, amely nagyban leegyszerűsítette és egységesítette az ügymenetet, ugyanakkor az árva vagyonának megőrzésére és az összes, tehát a nincstelen árvák tartására is lehetőséget adott volna, a visszájára fordult. A városok szinte saját pénzalapként kezelték ezt az összeget, és mivel nem ellenőrizte őket felettes hatóság, csak vonakodva és hiányosan szolgáltatták ki jussukat a nagykorúságot elérteknek.

A jobbágyárvák főgyámságára mindig a földesúr tartott igényt. Mivel velük kapcsolatban Mária Terézia koráig nem volt írott jogszabály, sem egységes szokásjog, sorsukat ~uk foka és anyagi helyzetük mellett a földesúr által kialakított gyakorlat szabta meg. Tényleges nevelésük automatikusan az anyára hárult, ha volt, ill. ott, ahol a nagycsaládi közös gazdálkodás tovább fennmaradt, többnyire az árvákkal osztatlan közösségben élő idősebb testvérek vagy az atya rokonai viseltek gondot rájuk. A 16–17. sz.-ban csak az uradalom apátlan-anyátlan árváit és vagyonát írták össze, példa erre a Batthyány-birtokokon 1623-ban felvett Árvák könyve. Ezt a földesúr emberei, az ún. tutorok vezették, akik maguk nem gyámkodtak, hanem mint közgyámok arról intézkedtek, hogy az árva vagyonát ki és miként kezelje. A vagyontalan jobbágyárvák ügyét úgy rendezték, hogy ahány évig gyámja ingyen nevelte, annyi ideig köteles később ingyen, csak ruházat és élelem fejében szolgálni korábbi eltartóját. A földesúrnak az volt az érdeke, hogy a robot és az egyéb úrbéri szolgálatok teljesítését biztosítsa. Ezért a jobbágy halála után özvegyét és árváját gyakran kimozdították a telekből, és a földet olyan →jobbágy kezére adták, aki a kötelezettségeket teljes mértékben teljesíteni tudta. A telekbe fektetett korábbi beruházásokat pénzben felbecsülték, de ezt az összeget a jobbágyárva csak nagykorúsága elérésekor kapta meg, addig csupán kamataihoz juthatott hozzá, ez azonban a megélhetéshez általában kevés volt. A telkét nagykorúságakor sem kapta vagy válthatta vissza.

Mária Terézia Urbáriuma rendezte először a jobbágyárvák helyzetét. E szerint a gyámság és az árvák védelme a földesurat illette. A helybeli bíró és jegyző közreműködésével leltároztatnia kellett elhalt jobbágya vagyonát, és árváinak gyámot kellett rendelnie. A gyámtól a földesúrnak elszámolást kellett követelnie. Az árva törvényes ellátására hivatalból a vármegye ügyelt.