A ~ az elhunyt hozzátartozókról, ismerősökről való megemlékezés és a halál
utáni, másvilági sorsukról való gondoskodás rítusainak összessége, amely
egyházi és nem egyházi elemeket egyaránt tartalmaz.
A 10–11. sz.-i temetők (→temetkezés) feltárása e szempontból meglehetősen
kevés adattal szolgál. Ezek közül külön figyelmet érdemel a halott szájában,
koponyáján vagy annak környékén, esetleg a szemen elhelyezett pénz
(István-pénz; halotti →obulus), ill. a részleges lovas temetkezés szokása,
amelyek feltehetően az elhunyt másvilági szükségleteinek biztosítását, a
túlvilágra vezető útjának megkönnyítését szolgálták. A sírmellékletek
vizsgálata arra is következtetni enged, hogy az elhunyt fegyvereit rendszerint
nem szabályosan felövezve, hanem ettől eltérő módon helyezték el a holttesten
vagy mellette (ennek a ~szal összefüggő, lehetséges magyarázatait lásd
Tettamanti, 1982, 91).
Késő középkori (15–16. sz.-i) városaink vallásos közösségeinek (→konfraternitásainak,
→céheinek) ~áról több adattal rendelkezünk. Ezek arról tanúskodnak, hogy az elhunytat
– többnyire pénz- vagy viaszbüntetés terhe mellett – rendszerint a társulat
valamennyi tagja köteles volt elkísérni utolsó útjára, s a társulati tagoknak
gondoskodniuk kellett arról is, hogy a sírba helyezés az előírt körülmények
között menjen végbe. A →végtisztességen megjelent céhesek száma a halott
társadalmi státusától és korától függött, ugyanakkor megfelelő
ellenszolgáltatás fejében a céh esetenként kívülállókat is elkísért –
részesítve őket a céhtagok által addig bemutatott istentiszteletekért remélt
eszkatologikus „jutalomból” – utolsó útjukra, vagy testületileg mondatott misét
értük. Egyes szentségi társulatok és céhek az idegenek és a városi szegények
illő eltemettetésére is gondot viseltek, amint azt az erdélyi szászok hét
székének céhszabályzata mutatja: „a kihágások után minden beszedett és
beszedendő bírság […] gyertyára és a szegények temetésére fordíttassék Isten
dicsőségére” (Szádeczky, 1913, II, 9).
A céhek kegyeleti törekvéseivel azonos feladatokat láttak el a kezdetben
csak egyházi személyekből álló ún. kalandos (temetkező-torozó) társulatok,
afféle „temetkezési egylet”-ek. A 15. sz. folyamán e társulatok száma jelentős
mértékben csökkent, a létezésükre utaló egyes elszórt adatokkal azonban még a
20. sz.-ban is találkozhatunk.
A halál beálltát közvetlenül követő, döntően szakrális jellegű
posztmortális szolgálatok ellátásában gyakran az iskola tanulói is részt
vettek: harangoztak a halott üdvéért, részt vettek és énekeltek a temetési
menetben, vagy jelen voltak a virrasztás idején. A fennmaradt dokumentumok
tanúsága szerint pl. Gyulán a tanulók énekkel vettek részt a temetésen,
Szepesen szintén „a temetésnél […] működnek közre” (Békefi, 1906, 38),
Selmecbányán ha „teljes vigíliát tartanak, vagyis kilenc leckét énekelnek […]
három miséspap vonul ki és az iskolamester az egész iskolával” (Békefi, 1906,
152). Ha „Eperjesen olyan szegényen halt meg valaki, hogy a halotti vigíliát
nem tarthatták meg, akkor a hetes káplán egy tanulóval elment a halotthoz, őt
meghintette szentelt vízzel és kikísérte a temetőbe” (Békefi, 1906, 106),
ugyanott 1502-ben a tanulók „nemcsak a vásár megkezdését jelzik harangszóval,
hanem egyúttal bizonyos István nevű halottra is harangoznak, amikor jutalmuk 35
dénárra emelkedik” (Iványi, 1911, 6). Az iskolák jelentős részének állandó
jövedelemforrása volt a temetésen, valamint az egyéb posztmortális
szolgálatokban való részvétel, mert ezt rendszerint különféle javadalmazásokkal
honorálták. Ha valamely tanuló vonakodott részt venni az elhunyt
végtisztességén, pénzbüntetést kellett fizetnie.
A korabeli végrendelkezők és az ájtatos társulatok általában nagy gondot
fordítottak arra, hogy a temetési menetben képviseltessék magukat a környékbeli
szegények is, s részesüljenek az elhunyt kegyes adományaiból, ill. – megfelelő
ellenszolgáltatás fejében – az elhantolás vagy az engesztelő istentiszteletek
alkalmával könyörgéseikkel támogassák az eltávozót. Az adományozás elsődleges
motivációja feltehetően az a meggyőződés volt, hogy az alamizsnálkodás –
különösen, ha a leginkább rászorulók részesülnek belőle – látványosan
reprezentálja az eltávozó irgalmasságát és alázatosságát, s az elhunyt egyben a
„nincstelenek imáinak” haszonélvezőjévé válhat a másvilágon.
Az eltávozó földi nyughelye, a temetőkert – mint a település szerves része –
többnyire a templom és az iskola szomszédságában terült el. Mivel rendszerint kőfallal
vették körül, e megszentelt városrész szakrális funkcióján túl gyakran védelmi
célokat is szolgált: ha a települést támadás érte, a polgárok itt vagy a
templomokban, kápolnákban kerestek menedéket. Minthogy a sírkert területének bővítésére
egy idő után már nem volt lehetőség, a csontok letisztulását követően a sírokat
kihantolták, a felszínre került emberi maradványokat pedig a temetőben
felépített kápolnában, az ossariumban (csontházban; →karner) helyezték el,
amely – a város más kegyhelyeihez hasonlóan – gyakran az istentiszteleti
cselekmények (gyászmisék stb.) színterévé vált. Fenntartásáról a hívek kegyes
adományai és/vagy a kápolna oltárát testületileg birtokló céh tagjai
gondoskodtak. A temetőkert a közösségi élet más alkalmainak is otthont
biztosított: területén – igaz, a tiltó rendeletek hatására a késő középkor
folyamán már egyre ritkábban – táncos mulatságokat, vásárokat is rendeztek.
A plébánia, kolostor stb. jótevőit, a város legelőkelőbb polgárait
rendszerint a templom padlózata alatt kialakított sírhelyek valamelyikében vagy
az általuk alapított oltár előtt temették el, sírjukat esetenként a halott
címerét vagy teljes alakú domborművét is ábrázoló, nevét, rangját,
elhalálozásának évét és napját megörökítő sírlappal fedték be (→síremlék). Az
eltávozott emlékének megőrzéséről alkalmanként a templom belső falára
függesztett halottas emléktábla, →epitáfium elhelyezése révén is gondoskodtak
(részben ugyanezt a célt szolgálták azok az egyháznak szánt egyes tárgyi
adományok is, amelyeken az elhunyt neve, címere is szerepelt).
A gyászmisék, gyász-istentiszteletek mondatása ugyancsak általánosan
elterjedt gyakorlatnak számított. A tehetősebb polgárok egyszerre több templomban
és kápolnában is rendeltek miseszolgálatot, mások a halotti zsolozsma
elmondatását írták elő, virrasztást rendeltek, vagy beérték azzal, hogy a mise
bemutatása közben felolvassák nevüket, s a jelenlévők közösen imádkozzanak
értük. A végrendelkezők gyakran adományoztak az egyháznak a mise- és egyéb
szolgálatok ellátása fejében – a különféle pénzösszegek mellett – liturgikus
felszerelési tárgyakat, pl. viaszt, ezüsttárgyaik árából készíttetett
miseruhát, feszületet, kelyhet, fogadalmi gyertyát vagy oltárterítőt,
hozzájárultak a templom épületének felújításához, vagy hátrahagyott
földterületeik jövedelméből juttattak járadékot az üdvösségükről gondoskodó
egyházi személy, ill. intézmény javára.
A temetést követő hetekhez, hónapokhoz esetenként további, a ~ részét képező
szakrális feladatok is társultak. A végrendelkezők gyakran meghagyták pl., hogy
meghatározott időközönként nyughelyük felett zsoltárokat olvassanak, vagy a
halotti zsolozsmákat mondják el, ill. hozzátartozóikat arra utasították, hogy –
üdvözülésüket elősegítendő – bizonyos alkalmakkor vendégeljék meg a környék
szegényeit. A túlélők feladatainak további fontos részét alkották azok a –
szintén a ~ fogalomkörébe tartozó – rendelkezések, amelyek a hozzátartozókra
és/vagy az elhunyt által létrehozott kegyes alapítványok (általában egyházi)
gondozóira az alapítványi tőke fennmaradásáig alkalmi feladatokat róttak. Ezek
szinte kivétel nélkül az eltávozott üdvözülésének hosszú távú biztosítékaiként
értelmezendők. Ide tartozik az örökös misealapítvány, ill. (rendszerint a halál
napjához igazodó) évforduló-alapítvány megszervezése, a költségeik fedezésére
szolgáló adomány (földterület, pénzösszeg stb.) gondos kezelése, amelynek
bérleti díjából vagy kamataiból a szolgálatot ellátó egyházi személy évenként
részesült. Az eltávozók gyakran rendelkeztek öröklámpa állítása felől is,
amelyet a szentségház vagy valamelyik oltár előtt helyeztek el, s amelynek
felügyeletéről a templomatya, ápolásáról a sekrestyés gondoskodott. A
végrendelkező esetenként arra is kötelezte hozzátartozóit, hogy halála napján
minden évben lássák vendégül a környék szegényeit, vagy biztosítsák számukra,
hogy fürdőt vehessenek.
A 17–18. sz.-ból szép számmal maradtak fenn olyan írásos dokumentumok (→végrendeletek,
temetési rendtartások stb.) és tárgyi emlékek is, amelyek a korabeli főúri
temetkezések rendjével s ezen belül a halott emlékének megőrzésével kapcsolatos
szokásokról szolgálnak értékes adatokkal. A mortuáriumok és az ezek fejében
bemutatott egyházi szolgálatok mellett divatban volt az epitáfiumállítás is. Az
epitáfiumot, amelynek funkciója az elhunyt emlékének megőrzése, üdvözülésének
hirdetése volt (s amely éppúgy lehetett a lélek túlvilági sorsával foglalkozó
táblakép, mint faragott →epitáfiumcímer), a templomban, a halott nyughelyénél
vagy szokásos ülőhelye közelében a falra függesztették.
A 17–18. sz.-i falusi végrendeletek, ill. a temetkezések költségeit
összefoglaló elszámolások összegyűjtésének és feldolgozásának folyamata a
korabeli falusi társadalom ~ával kapcsolatban is számos értékes adatot tárt
fel. E források arról tanúskodnak, hogy a falusi eltávozók jelentős része is
tett valamiféle „kegyes hagyományt”, amellyel – kimondva vagy kimondatlanul –
lelkének mielőbbi üdvözülését igyekezett elősegíteni, s hogy a halotti tor
szokása a falusi közösségekben vlsz. ugyanolyan elterjedt volt, mint a késő
középkori városok vallásos közösségeiben.
Kiadások
Irodalom
Czobor Béla, A középkori egyházi művészet
kézikönyve, Bp., 1875; SZ. S., A kalandosok történetéhez, Sz, 1876;
Majláth Béla, A liptó-vármegyei kalandosokrúl, Sz, 1879; Uő, A
„kalandos” társúlatok, Sz, 1885; Ratzinger György, Az egyházi
szegényápolás története, Bp., 1886; Križkó Pál, A körmöcbányai római
katholikus egyházközség története, I. korszak: 1317–1520, Bp., é. n.
[1887]; Demkó Kálmán, A felső-magyarországi városok életéről a 15–17.
században, Bp., 1890; Némethy Lajos, A pesti főtemplom története, I,
Alapításától 1752-ig, Bp., 1890; Lindner Gusztáv, A kolozsvári
Kalandos-társúlatok, ErdMúz, 1894; Divald Kornél, A régi Buda és Pest művészete
a középkorban, Bp., 1901; Békefi Remig, A népoktatás története
Magyarországon 1540-ig, Bp., 1906; Koch István, Az erdélyi szász iskolák
a nemzeti fejedelmek korában, Bp., 1906; Herodek Antal, A 15. századbeli
körmöczbányai oltáregyesület, Örökimádás, 1908, 12. sz.; Bünker Rajnárd, Soproni
emlékek, AÉ, 1909; Iványi Béla, Eperjes város végrendeleti könyve. 1474–1513,
TT, 1909; Groszmann Malvina, Bártfa város 1418–1444-i számadáskönyvei művelődéstörténeti
szempontból, Bp., 1911; Iványi Béla, Eperjes szab. kir. város iskolaügye
a középkorban, Bp., 1911; Weichhart Gabriella, Keresztelő, házasság és
halál Magyarországon 1600–1630, Bp., 1911; Rajka Géza, A kolozsvári
szabó céh története a 15–17. században, Kolozsvár, 1913; Szádeczky Lajos, Iparfejlődés
és a czéhek története Magyarországon, I–II, Bp., 1913; Timár Kálmán, A
nagyszebeni Krisztus teste társulat, Örökimádás, 1913, 10. sz.; Karácsonyi
János, Szt. Ferenc rendjének története Magyarországon 1711-ig, I–II,
Bp., 1924; Fehér Jolán Antónia, Budapest székesfőváros temetőinek története,
Bp., 1933; Halász Gábor, Magyar középkor, Magyarságtudomány, 1937, 1–4.
sz.; Bedy Vince, Győr katolikus vallásos életének múltja, Győr, 1939;
Gál Györgyi, Budapest templomainak címeres emlékei, Bp., 1940; Pásztor
Lajos, A magyarság vallásos élete a Jagellók korában, Bp., 1940; Morvay
Péter, A templomkertben, temetőben és halotti toron táncolás, s a
halottas-játék népszokásához, Ethn, 1951; Rajeczky Benjamin, Bevezető,
in MNT, V, 1966; Mályusz Elemér, Egyházi társadalom a középkori
Magyarországon, Bp., 1971, 22007; Bálint Csanád, A
magyarság és az ún. bjelo brdói kultúra,
Cumania, 1976; H. Gyürky Katalin, A domonkosok középkori kolostorának
feltárása Budán, BpR, 24(1976); Tettamanti Sarolta, Temetkezési szokások
a 10–11. században a Kárpát-medencében, in Studia Comitatensia.
Tanulmányok Pest megye múzeumaiból, III, Szentendre, 1975; Solymosi László,
Egyházi és világi (földesúri) mortuárium a 11–14. századi Magyarországon,
Sz, 1987; Szabó Péter, A végtisztesség. A főúri gyászszertartás mint
látvány, Bp., 1989; Szende Katalin, A soproni iparosok végrendeleteik
tükrében (kb. 1400–1526), in VI. Kézművesipartörténeti Szimpózium,
Veszprém, 1988. november 15–16., szerk. Nagybákay Péter, Németh Gábor,
Veszprém, 1989; Pócs Éva, Néphit, in Magyar Néprajz, VII, 1990;
Szende Katalin, A soproni későközépkori végrendeletek egyház- és
tárgytörténeti tanulságai, Soproni Szemle, 1990; Horváth József, Káptalanvisi
végrendeletek a 17. századból, in Házi Jenő Emlékkönyv, szerk.
Dominkovits Péter, Turbuly Éva, Sopron, 1993; Flórián Mária, Halóruha –
gyászruha, in Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére, szerk.
Novák László, II, Szentendre, 1994 (Studia Comitatensia, 24); Solymosi László, Vallásos
élet az 1515. évi veszprémi szinodális könyv tükrében, in In memoriam
Barta Gábor. Tanulmányok Barta Gábor emlékére, szerk. Lengvári István,
Pécs, 1996; Székely László, Csíki áhitat. A csíki székelyek vallási
néprajza, Bp., 1997; Berta Péter, A túlélők teendői. A posztmortális
szolgálatok rendje későközépkori városaink vallásos közösségeiben, Sz,
1998; Csukovits Enikő, A váci ötvös céh szerkönyve, in „…egyházat
építek itt!”, szerk. Horváth M. Ferenc, Mándli Gyula, Zomborka Márta, Vác,
2001 (Váci téka, 1); Horváth József, Végrendeleti adalékok az Észak-nyugat-Dunántúl
falusi temetkezési szokásainak kutatásához (1600–1850), in Halál és
kultúra. Tanulmányok a társadalomtudományok köréből, szerk. Berta Péter és
mások, I, Pécs–Bp., 2001; S. Sárdi Margit, Ars moriendi – a meghalás
gyakorlata, in Lélek, halál, túlvilág, szerk. Pócs Éva, 2001
(Tanulmányok a transzcendensről, 2).