A ~ot írott és képi források, valamint tárgyi emlékek alapján rekonstruálhatjuk. A legfontosabb írott forrás a szövegkönyv, zenés daraboknál pedig a librettó, ezek főként arról tájékoztatnak, hogy mi hangzott el a színpadon. A szövegkönyvek egy része nemcsak a szereplőket sorolja fel, hanem jelzi a helyszíneket, sőt a díszlet- és jelmeztervező (pl. Esterházy-szövegkönyvek), adott esetben pedig a színpadtechnikai gépezeteket tervező mérnök nevét is. További írott források a szerződések, számadások, kifizetések, levelek, naplók, követjelentések, az egykorú sajtóban megjelent tudósítások.

A színpadkép rekonstrukciójához a képi források visznek legközelebb. Öt csoportjuk van: díszletterv, jelmezterv, színpad- vagy jelenetterv, színpad- vagy jelenetkép és színészábrázolás, vagyis szerepkép.

A díszlet a színpadi tér (a játéktér), ill. a színpadkép meghatározó eleme. Alapja az adott korszak színházi konvenciórendszereit tükröző vagy azt megújító díszletterv, amely arányaiban, színeiben és a technikai kivitelezésre vonatkozó utalásaiban jelzi a megvalósítandó konkrét színpadi helyszínt. Egy-egy előadás díszleteihez többféle terv is készülhet: a kivitelezőnek szóló méretarányos alaprajz, egy-egy jelenet, ill. szín színpadtervét bemutató terv, részletrajzok, anyagmintákat és -megjelöléseket, ill. a kivitelezőnek szóló utasításokat is rögzítő rajzok. A díszlettervet háromdimenziós, méretarányos modell, a makett egészítheti ki (Mo.-ról a 18. sz. vége előtti időkből nem ismeretes).

A jelmezterv anyagminták és -megjelölések, színminták, a technikai kivitelezést segítő részletrajzok, ill. szabásminták segítségével ad útmutatást a színpadi öltözékek elkészítéséhez.

A színpad-, ill. jelenetterv a színész(eke)t jelmezben, a tervezett díszletek között, egy-egy jelenetbe helyezve ábrázolja.

A színpad- vagy jelenetkép a már bemutatott előadás jeleneteit rögzíti. Nem feltétlenül tekinthető hiteles forrásnak, minthogy gyakran több jelenetet összevonva ábrázoltak; ha pedig utólag készült, nagymértékben befolyásolta a rajzoló memóriája, ill. szándéka.

A tárgyi emlékek csoportja az előadás helyszínétől, a színházteremtől, ill. -épülettől a technikai berendezéseken át a díszletelemekig (pl. színpadi elő-, és háttérfüggöny, kulisszapárok), kellékekig, jelmezekig terjed. Mo.-on sajnos nem maradt fenn sem a reneszánsz, sem a barokk színjátszást díszletekkel, jelmezekkel, színpadi gépezetekkel reprezentáló főúri színház, így csak külföldi példák alapján alkothatunk képet egykorú hazai színházainkról és díszletezésükről.

A hivatásos (polgári) színjátszás kialakulása előtt a színjátszásnak, ill. a spektákulumoknak több rétegét különíthetjük el. A színjátszás legkorábbi formájának tekinthetők a valakit vagy valamit megjelenítő, ábrázoló cselekvésformák, melyek lehetnek mágikus-vallásos, rituális vagy szórakoztató jellegűek. A szereplők gyakran csak a mozdulatok, a tánc eszközével élnek, pantomimet adnak elő, vagy a mozdulatok, a mimika, ill. a beszéd mellett álöltözetet, jelmezt, álarcot is használnak. A színjátszás kialakulásában nagy jelentősége volt az ún. állatalakoskodásnak. Az álöltözetben, maszkban előadott játékok, rítusok egy része az ünnepkörökhöz kapcsolódva a népi kultúrában (farsang, busójárás, Luca-nap, betlehemes), más része pedig a vásári komédiákban, a commedia dell’artéban élt tovább.

Későbbi fejlemény a vallásos tárgyú színjátszás, mely részben érintkezik a népi színjátszással (betlehemes). A középkori passiójátékokból, misztériumjátékokból, a →karácsonyt ünneplő népszokásokból fejlődtek ki és újultak meg a 17. sz.-ra az egyházakban előadott pásztorjátékok. Ilyen →húsvéti, ill. karácsonyi liturgikus játék kelléke lehetett pl. a →garamszentbenedeki úrkoporsó és Lőcsei Pálnak a kartauziak látókövi kolostora számára készített, ma a →lőcsei Szent Jakab-plébániatemplomban látható faragott betleheme is. A vallásos tárgyú színjátszás különleges formája az →iskoladráma, amely virágkorát a barokk idején éli (→iskolai zenés színjátszás).

A reneszánsz korára alakul ki a főúri, nemesi színjátszás, amelynek keretei között a darabok egy részét hivatásos színészek, más részét a nemesi udvar tagjai adták elő.

A misztériumjátékok és más vallásos tárgyú darabok (→liturgikus dráma) előadása a templomépületből idővel kikerült a templom elé, ill. az utcára. A vásári komédiák és a misztériumjátékok szabadtéren felállított színpada egyszerű, általában festett háttérfüggönnyel lezárt, deszkából épített emelvény volt, olykor azonban gazdag díszletekkel és színpadi gépezetekkel. A reneszánsz idején fejlődött ki az ún. fülkeszínpad. 1545-ben megjelent művében (Architettura…) Sebastiano Serlio megalkotta kora színpadának díszletezési kánonját. Három alapvető díszlettípust különböztetett meg: 1. palotaábrázolások (tragédia); 2. utcarészlet (komédia); 3. vidéki táj (szatírjátékok). Itália 1584-ben megnyílt első állandó színháza, a vicenzai Teatro Olimpico öt állandó, perspektivikus díszletével kísérletet tett a római scaenae frons felidézésére. Az 1589 k. felépült sabbionetai színházban Vincenzo Scamozzi már háttérfüggönyt alkalmazott, és az egységes, perspektivikus hatás érdekében kiszélesítette a színpad ívét. Az Erzsébet-kori Anglia színpadtechnikája bonyolultabb színváltásokat is lehetővé tett. Az ún. Shakespeare-színpadnak három szintje volt: elő-, hátsó és felső színpad. Máig a legelterjedtebb az ún. dobozszínpad (kulisszaszínpad, perspektívaszínpad): tkp. a nézőtér felé nyitott szoba, amelybe a néző mintegy „bekukucskál”. (Erre utal német elnevezése: Guckkastenbühne ’kukucskáló színpad’, amely olykor a magyar szakirodalomban is használatos.) A színpadnyílás előtt lehetett ún. előszínpad, proszcénium is, azon kapott helyet a zenekar is, olykor zenekari árokban. A színpadnyílást, a doboz negyedik oldalát – gyakran festett – előfüggöny takarta. A színpadot lezáró háttérfüggöny festése gyakran perspektivikus térmélységet érzékeltetett. A játéktér két oldalán szintén festett díszletelemek, a kulisszapárok segítségével érték el a perspektivikus hatást. Kulisszák alkalmazásával már a reneszánsz idején kísérleteztek, de használatuk csak a 17. sz. első harmadában vált általánossá. Giovanni Battista Aleotti alkalmazott először fakeretre feszített, festett vásznakból álló kulisszákat (1618-ban ő használta elsőként a proszcéniumívet is). A kulisszákban rejlő lehetőségeket a Galli Bibiena család (Antonio Galli Bibiena [1700–1774] Mo.-on is járt) és Giacomo Torelli színpadai használták ki a legteljesebben. Ferdinando Galli Bibiena díszlettervein az egy enyészpontú centrális perspektívát a többszörös perspektíva váltotta föl. Torelli főleg látványos színpadtechnikai újításairól és villámgyors, a néző számára alig érzékelhető színváltásairól volt híres. A díszletek túlnyomó része ún. típusdíszlet volt, ezek egy-egy jellemző színpadi helyszínt ábrázoltak, s több-kevesebb változtatással vagy anélkül különböző darabok előadásában fel lehetett használni őket. Az ókori eredetű, vitruviusi, ill. a Serlio által meghatározott díszlettípusokból idővel kialakultak a hagyományos helyszíntípusok legfontosabb formái: trónterem/díszes terem (sala reale), díszes udvar (cortile), városi tér (piazza), kies táj (campagna delitiosa), tengerpart (il mare) stb.

A díszletek mozgatását, ill. a különböző egyéb hatásokat a színpad alatt, ill. mellett futó mechanikai berendezések (görgők, csigák, sínek) alkalmazásával érték el. Ezek segítségével emelkedtek és süllyedtek egyes díszletelemek, játszó személyek, jutottak be a színpadra pl. a különböző díszkocsik, melyek egyaránt lehettek festett, háromdimenziós kellékek és mozgatható, kétdimenziós, festett díszletelemek. A hasonló lehetőségek maximális kihasználásán alapuló színpadtechnika a 15–17. sz. között élte virágkorát.

A színpad világítását eleinte jórészt a játéktér előterében, kandeláberekben álló gyertyákkal és fáklyákkal, ill. mécsesekkel biztosították. A későbbiekben tükrökkel megsokszorozott fényű spirituszégőket is használtak, a fényhatást a jelmezeken, ill. másutt elhelyezett tükröző felületekkel fokozták.

A kastélyokban és az egyházi iskolákban a palotaudvarok (cortile), ill. -kertek, színjátszásra alkalmas termek vagy épített, különálló színházak szolgálhattak az operaelőadások, színjátékok helyszínéül. A termek egy részében csupán alkalmanként tartottak színielőadást, de léteztek állandó színháztermek is; az önálló színházak szintén lehettek efemer vagy állandó épületek. A kertekben előadott színjátékoknak gyakran a kert elemei voltak természetes díszleteik.

Khevenhüller-Metsch hg. naplója számol be a Mária Terézia és Lotharingiai Ferenc holicsi nyaralókastélyában 1746-ban, 1747-ben, 1749-ben és 1756-ban tartott színielőadásokról. A Czobor grófok egykori kastélyában, amely 1736-ban került az uralkodópár birtokába, vlsz. nem volt állandó színház, az előadásokat a kastély egyik termében egy-egy előadásra ideiglenesen felállított színpadon tartották.

A különálló színházépület készülhetett fából és az időjárás viszontagságait jobban bíró anyagokból, kőből, téglából egyaránt. A magyar barokk, ill. rokokó kastélyok közül csak igen kevésben volt állandó, épített kőszínház. A legjelentősebbek az Esterházy család nevéhez fűződnek (→főúri zenés színjátszás). A →kismartoni Esterházy-kastéllyal kapcsolatos iratok 1761-ben már a park üvegházában épülő „új” színházról beszélnek, de a régi színházépületről jelenleg semmi hiteleset nem tudunk. Az építkezésben közreműködött G. Maria Quaglio, ismert színházi díszlettervező-dinasztia tagja, akinek testvérei Bécsben és Münchenben működtek. Quaglio már 1749-ben dolgozott díszletfestőként →Esterházy (II.) Pál Antal hg.-nek, és díjazásban részesült ünnepségeken alkalmazott világítóberendezés és tűzijáték-szerkezetek elkészítéséért is. Az övé mellett még két másik bécsi, Johann Gefall és Franz Purgau, valamint egy kismartoni festő, Pögg neve tűnik fel a számadásokban. Ez utóbbi még hosszú ideig a mindenkori díszlettervező segédje volt. Szintén a számadásokból tudjuk, hogy a színházban színpadtechnikai gépezetek is működtek, amelyeket Rössler Sebestyén kismartoni lakatos- és órásmester készített. Fennmaradt (és a kismartoni múzeumban látható) a színház egyik díszleteleme és gyertyatartója.

→Esterházy (II.) Pál Antal hg. 1761 májusában az idős első karmester, →Gregor Joseph Werner mellé a kismartoni zenekar másodkarmestereként szolgálatába fogadta →Joseph Haydnt, aki 1762 májusában a színház megnyitását és a Pál Antal örökébe lépő →Esterházy (I.) Miklósnak beiktatását új darabbal, a La Marchesa Napoli c. vígoperával köszöntötte. A darabot itáliai művészekből álló társulattal mutatta be, amely előzőleg már Pozsonyban is vendégszerepelt. A társulat vezetőjét Horányi Mátyás Girolamo Bonnal, a pozsonyi operatársulat akkori igazgatójával azonosította. A század elején Velencében született színész, színigazgató, zeneszerző és díszlettervező Bon egy énekes-táncos vándortársulat élén állt, amely 1735–36-ban Németo.-ban turnézott. Egy őt és feleségét Szentpétervárra szólító szerződés után a család tevékenységét az 1740-es évekig homály fedi. Bon 1741-ben tűnt fel először Mo.-on mint a pozsonyi operatársulat igazgatója. 1742–45 között családjával újra Szentpéterváron találjuk: Bon díszlettervező a cári színházban, felesége pedig a cári opera egyik énekese. A későbbiek során dolgoztak Berlinben, Drezdában, Potsdamban és Amszterdamban, majd Frankfurtban is. Rövid időre hazatértek Bolognába, majd 1756–61 között Bon a bayreuthi szépművészeti akadémia építészet- és perspektívatanára volt. Esterházy Miklós 1762. júl. 1-jén szerződtette őt, feleségét és leányát a kismartoni operatársulathoz díszlettervezőnek. 1763-ban a kismartoni anyakönyvekben mint „scenicus theatralis” szerepel. Neve utoljára 1765-ben fordul elő a zenei személyzetről készített kimutatásban, majd nyoma vész. A kutatás hat, az OSZK Színháztörténeti Tárában őrzött tervet tulajdonít Bonnak. Közülük kettő jelmezterv, négy pedig díszletterv, ez utóbbiak datáltak (1762). Az egyik, királyi udvart ábrázoló lap Bonno La Spartana generosa vagy Hasse La Spartana generosa ovvero Archidamia előadásához készült, csakúgy, mint a két jelmezterv (Erasto, Spártai nő). A másik három díszletterv antik romokkal díszített ligetet, díszes termet és architektonikus parkrészletet ábrázol.

A színházban prózai előadásokat is tartottak. Ezek főleg Hanswurst-komédiák voltak, a Schulzischen Comique Compagnie előadásában. A kismartoni szereplés után a következő évben a társulat fellépett Pozsonyban, majd 1770-ben Pesten is. Díszlet- és jelmezkészletük egy része sajátjuk volt, míg más része a kastélyszínház berendezéséhez tartozhatott.

1768-ban készült el az eszterházai operaház, amelynek megnyitásakor Haydn Lo speziale c. darabját adták elő. Haydn 1766-tól már karmesterként állt a zenekar és a színház élén. Ekkor még nem volt állandó zenekar Eszterházán, a zenészek Kismartonból utaztak át kocsin. 1769-ben készült el a „muzsikaház”, amely a zenészek és az udvarhoz szerződtetett színtársulatok lakhelyéül szolgált.

1770 tavaszán tartották meg az első ún. eszterházi vigasságot, amelynek keretében számos pompás spektákulumot: operaelőadást, pantomimet, katonai parádét, tűzijátékot, népünnepélyt rendeztek. A legnagyobb szabású ünnepségek 1772-ben, 1773-ban és 1775-ben zajlottak le. 1772 nyarán, Rohan hg. látogatása alkalmából, a bécsi udvari színház balettmesterének, Jean Georges Noverre-nek táncjátékát mutatták be. 1773 szeptemberében Mária Terézia császárné látogatta meg Eszterházát. A látogatás alkalmából rendezett ünnepi programban egyaránt szerepelt koncert, álarcosbál (amelyen a kastély chinoiserie termében a hercegi zenekar is kínaizáló jelmezben játszott), díszkivilágítás, tűzijáték és színielőadás. Mária Terézia látogatása alkalmából a hercegi operaházban Haydn L’infedeltà delusa c. darabja csendült fel, a bábszínházban pedig 1773. szept. 2-án egy új, német nyelvű Haydn-opera, a Philemon és Baucis. 1775-ben Ferdinánd főhg. és felesége, Beatrice d’Este látogatta meg az eszterházai rezidenciát. Az események között természetesen szintén szerepelt álarcosbál, díszkivilágítás, népünnepély „falusi vásár”-ral, commedia dell’arte előadással, valamint magyar és horvát parasztzene és -tánc, amelyeket az uradalom parasztjai mutattak be a korabeli népviseletből kialakított jelmezekben. A hercegi pár tiszteletére bemutatták Haydn L’incontro improvviso c. darabját.

A kastélyt, kertjét és az abban álló épületeket, az operaházat és a bábszínházat (Marionett-theater) egykorú leírások is ismertetik. (Vö. Excursion à Esterház en Hongrie, Vienne, 1784; Beschreibung des Hochfürstlichen Schlosses Esterház im Königreiche Ungarn, Pressburg, 1784; Vályi András, Magyarországnak leírása, Buda, 1796. Az eszterházai kastély parkjában álló opera egykori épületének maradványait a 19. sz. folyamán lebontották, az idők során magtárrá átalakított, majd elhagyott marionettszínház épülete ma is áll.) Sövényeivel, szobraival a kert is színjátékok, ill. udvari ünnepségek helyszínéül szolgált. A spektákulumok és az azokhoz szükséges technikai háttér mind a stílus, mind a kivitelezés tekintetében több forrásból táplálkoztak: közvetlen itáliai és francia előképekből, ill. ezeknek az osztrák udvari kultúrán átszűrt jelenségeiből. Németo.-i, ausztriai vagy párizsi útjai alatt „Fényes” Miklósnak alkalma volt látni kora legkitűnőbb színtársulatait és színielőadásait. Az egyre növekvő számú előadások és a mind magasabb igények késztethették a herceget arra, hogy 1777-ben a leggazdagabb európai udvarokhoz hasonlóan önálló díszletfestőt fogadjon fel a milánói születésű Pietro Travaglia személyében, aki 27 éven át a szolgálatában maradt. Előbb Johann Bader operaigazgató mellett csupán a díszletek és a színházi világítás gondozását bízták rá, ám hamarosan átvette az operaházi és a bábszínházi díszletek többségének a tervezését is, és az ő feladata volt a szabadtéri ünnepségek, bálok, felvonulások, tűzijátékok dekorációjának és technikai kivitelezésének a megtervezése is. Eszterházai működése idején a szövegkönyvek nagy része őt tünteti föl díszlettervezőként („Pittore Teatrale”; „Le Decorazioni sono inventate, e dipinte dal Sigr. Pietro Travaglia”, in Il geloso in cimento. Drama gicoso per musica […] 1778-as, eszterházai előadásának librettója). A szövegkönyvek egy részében Travaglia megnevezi mestereit, a Galliari testvéreket is. A jórészt Torinóban és Milánóban működő Galliari család három nemzedéken át az európai díszlettervezés élvonalába tartozott, és Európa csaknem minden jelentős színpada számára tervezett. Travaglia minden bizonnyal Bernardino és Fabrizio Galliari tanítványa volt Milánóban, az 1760-as években.

A mo.-i díszlet- és jelmeztervezés barokk-rokokó korszakának egyik legbecsesebb dokumentuma Pietro Travaglia vázlatkönyve, amelyet az OSZK Színháztörténeti Tára őriz. A több mint 50 rajzot és autográf feljegyzéseket tartalmazó, vlsz. az 1780-as évekből származó vázlatkönyv tervein megfigyelhető a Galliari testvérek hatása: a Galliarik modorában egyszerre építkeznek a barokk díszlettervezés hagyományaiból és lépnek tovább egy festőibb, eklektikus, a színpadképet nagyvonalúbban szerkesztő irányba. Travaglia rajzai általában nyugodt, kiegyensúlyozott szerkesztésű, többségükben architektonikus típusdíszletek, amelyeket kis változtatásokkal több előadáshoz is felhasználtak. Jól mutatja ezt pl. Travaglia 1786-os költségvetése, amelyben részletezi, hogy egy-egy új bemutatóhoz milyen díszleteket lehet igénybe venni a színház készletéből, a régebbi előadások díszleteiből. A vázlatkönyv egyetlen, a Galliari család festői, scena quadro típusú díszleteihez közel álló díszletterve észak-afrikai, havas, hegyi tájat mutat, és Haydn Orlando Paladino c. operájának eszterházai előadásához készült. A kutatás jelenlegi állása szerint ez a rajz a Haydn-operák egyetlen fennmaradt, hiteles, 18. sz.-i, ismert díszletterve. (Jelen szerző nemrégiben a vázlatkönyv egy másik lapját a szóban forgó díszletterv elővázlatával, ill. egy, az operához készült másik díszletvázlattal azonosította.) A színpad hátterét festett, cserélhető háttérfüggöny zárta le. Ugyancsak az OSZK Színháztörténeti Tárában található hét Travaglia által készített rokokó jelmezterv. Újabban megdőlni látszik az a korábbi feltételezés, hogy ezek Haydn Armida c. operájának jelmezterveivel – Armida, Rinaldo, Ismene, Armida udvarhölgyei, Az elvarázsoltak kórusa, A bacchánsnők kórusa, A szörnyek kórusa – azonosak. Különösen értékes és ritka forrás az OSZK Zenetörténeti Tárában őrzött Acta Musicalia és Theatralia anyaga, benne az 1783-mal lezárt számadáslista. Innen tudjuk pl., hogy az eszterházai színház állandó jelmeztárral rendelkezett, amely a bemutatók jelmezeihez is alapul szolgált, így a jelmezeknek csak egy részét kellett újonnan elkészíteni. Az 1784. febr. 26-án bemutatott Armida abban a szezonban még 21(!) előadást ért meg. A 6 énekes mellett a színpadon népes statisztéria mozgott, köztük 4 leány, 24 gránátos (római és török jelmezben). Az utolsó két próbát már a teljesen felállított díszletek és a működő „macchiná”-k, azaz a színpadtechnikai berendezések között játszották, ám még nem jelmezben. Az Armida kosztümjei és egyéb kellékei összesen 473,15 guldenbe kerültek.

Az eszterházai számadáskönyvek fényt vetnek az egykorú színpadi világítástechnika egyes részleteire is. A színpadot spirituszlámpákkal világították meg, s fényüket tükrözéssel fokozták. A színpadi világítás technikája szorosan összekapcsolódott az ünnepségek díszkivilágításával, ill. a tűzijátékokkal, amelyek hatásai, kellékei – lampionok, villanópor („Plitz Pulver”), görögtűz – gyakran a színpadon is megjelentek. A kerti mulatságok alkalmával az említettek mellett még viasz-, ill. faggyúgyertyát és faggyúval töltött mécsest is használtak.

Travaglia egy rövid prágai és bécsi díszlettervezői periódust leszámítva szinte megszakítás nélkül Eszterházán dolgozott. Esterházy Antal hg. hívására vlsz. 1790-ben tért vissza Bécsből Eszterházára. 1791-ben Kismartonban elnyerte a magyar állampolgárságot. 1794-ben kapta legnagyszabásúbb építészeti jellegű megbízatását, a kismartoni színház →Esterházy (II.) Miklós hg. beiktatása alkalmából végzett helyreállításának vezetését. 1798-ban ment nyugdíjba, kb. 1802-ig Kismartonban élt, majd Pozsonyban telepedett le a Grassalkovich család házi inspektoraként.

Mind Bon, mind Travaglia művei a legnemesebb itáliai tradíciókban – a Bibienák, Galliarik műveiben – gyökereznek, és kitűnő képet adnak a korszakban szokásos ún. típusdíszletekről.

Eszterháza mellett jelentős volt Patachich Ádám (1717–1784) püspök kastélyszínháza, amely 1765–69 között működött püspöki székhelyén, Nagyváradon.

Erdődy Nepomuk János gr. (1723–1789), volt kamaraelnök és főispán pozsonyi palotájában rendezett be 1785-ben kastélyszínházat, amely 1789-ben Erdődy halálával oszlott fel. A gazdag és változatos műsorról számos írott forrás tájékoztat, a kiadott szövegkönyvektől a Pressburger Zeitung vagy a gothai Theateralmanach híradásaiig. Különös jelentősége van a gróf által kiadott Hochgräflich Erdődischer Theater-Almanach auf das Jahr 1787 (a továbbiakban: Almanach) c. színházi zsebkönyvnek. A képekkel illusztrált Almanach beszámol az Erdődy-féle opera létrejöttéről, és ismerteti az 1785–88 közötti műsort. Forrásaink alapján úgy tudjuk, hogy minden bemutatóhoz új díszleteket készítettek. A színház díszlettervezője (Theaterdekorateur) Franz Anton Hoffmann volt. Nevét mindkét szövegkönyvben és az Almanachban is megtaláljuk. Mellette még két színházi festőt (Theatermaler) említenek az egykorú források: 1786-ig a nagy megbecsülésnek örvendő Franz Schellenmayert, majd 1786-tól bizonyos Mayert, akit az Almanach kivételes finomságú díszletfestéséért ünnepel. Az Almanachból ítélhetően a színház típusdíszleteinek száma 24 és 30 között lehetett. Volt köztük pl. oszlopos csarnok, polgári szoba, parasztszoba, utca, erdő, kert, sátor, ókori templom, barlang, börtön, romok – tehát az Európában ekkor általános típusdíszletek. Úgy tetszik, Erdődy pozsonyi színházának díszletezése és jelmezei a kor hazai élvonalába tartoztak, és igyekeztek állni a versenyt az eszterházaival való összehasonlításban is. A technikai berendezések megfelelő színvonalú színváltásokat tettek lehetővé, amelyeket három ember segítségével hajtottak végre: egy fő változtatta meg a hátteret egy henger segítségével; a második a színpad alatti felvonógép mozgatásával a kulisszákat váltotta; a harmadik egy kötélszerkezettel a zsinórpadlásról lelógó szuffitákat kezelte, váltotta. Az Almanach illusztrációi azonban szinte semmit nem árulnak el magukról a díszletekről és a jelmezekről, a szövegek pedig a ruhákról is csak annyit, amennyiből megállapítható, hogy a korban általános szereptípusok jelmezei voltak. A társulatot sokáig vezető Hubert Kumpf nagy gondot fordított a jelmezekre. Az eszterházai operaházhoz hasonlóan az Erdődy-opera is állandó jelmeztárral rendelkezett. A ruhatár felügyeletével (Quarderobier) 1785-ben Christian Prange, 1788-ban pedig Johann Wolf volt megbízva. Mivel a korban a színészek általában parókában játszottak, a színház állandó alkalmazottjaként regisztrálták Franz Lindner udvari fodrászt is. Erdődy gr. halála után a család a színház teljes felszerelését Kumpfnak ajándékozta, aki meghirdette annak eladását a Pressburger Zeitungban, ám a díszlet- és jelmeztár további sorsáról, esetleges eladásáról jelenleg semmilyen adatunk nincsen. Lehetséges, hogy valaki megvásárolta, de az is feltételezhető, hogy Kumpf magával vitte Pestre, ahová Erdődy halála után társulatával elszegődött.

Grassalkovich Antal hg. (1734–1794) szintén pozsonyi kastélyában tartott fenn színházat 1786-tól, majd Ivánkán, ahol a pozsonyi színház igazgatója, Christoph Seipp rendezett előadásokat. 1778–85 között színház működött a →gödöllői Grassalkovich-kastélyban is, a déli szárnyban. Gödöllőn egyaránt játszottak a budai, a pesti és a győri társulatok. A Grassalkovich család levéltári anyagának egy részét a II. világháború végéig őrző Khuen-Héderváry család levéltárának leírásában Kapossy János számos díszlettervet említett, közöttük Joseph Biedermann akadémiai festőnek a Grassalkovichok részére készített, kerti pavilont ábrázoló kulisszatervét. A Kapossy által közölt iratok azonban a háborúban elpusztultak, így nem dönthető el, hogy a tervek melyik Grassalkovich-színházhoz és mikor készültek.

Számos adatunk van arra, hogy erdélyi nemesi házaknál is gyakran tartottak színielőadásokat. A spektákulumokért rajongó →Batthyány József érsek is sűrűn tartott színielőadásokat kastélyaiban, Rohoncon, Körmenden, Németújváron és Püspökiben. →Batthyány Lajos Ernő trautmannsdorfi kastélyának fácánosában 1766-ban, a nádor halála után egy évvel, kerti színházat építettek. Egyelőre nem tudjuk, hogy zárt színházépületről vagy szabadtéri színpadról volt-e szó. A Batthyányak 1788-ban Németújváron is színpadot emeltek, és körmendi kastélyban szintén folytak színielőadások. Tudjuk, hogy rohonci kastélyukban a Berner-társulat is játszott, de színházteremre-épületre és annak felszereltségére vonatkozóan semmilyen közvetlen adatunk nincsen. Püspökiben is álltak a kastély parkjában szabadtéri színpadok, amelyek a reneszánsz paloták kerti színpadainak gyakorlatát vitték tovább.

Pozsonyi palotájának kertjében gr. Pálffy Miklósnak is különálló, épített kőszínháza volt, ahol prózai darabok mellett operákat is játszottak.

A magyar színháztörténetben az első, színpadi jelenetet ábrázoló kép →Comenius Orbis pictus c. művének 1669-es, nürnbergi kiadásában jelent meg: egy iskolai színpadon folyó előadást ábrázoló fametszet, melyet magyarázó szöveg kísér (ez egyébként a jelenetképek gyakori vonása). Staud Géza feltételezi, hogy a metszet alapjául szolgáló rajzot maga Comenius készítette 1653–54-ben. Ettől némileg eltérő ábrázolás látható a kötet 1685-ös, lőcsei kiadásában. Jelenetképek illusztrálják a Hochgräflich Erdődischer Theateralmanachot is. A müncheni Theatermuseum 1775-ből származó egyik színpadképét a kutatás egy eszterházai operaelőadás ábrázolásával azonosítja: a perspektivikusan ábrázolt színpadon vlsz. két kulisszapár állott, a színpad előtt zenekari árok és oszlopokkal, volutákkal díszített proszcénium van, amelyet fenn virággirlandok díszítenek; a hátteret festett háttérfüggöny zárja le.

Az iskolai színjátszással kapcsolatban számos adalék olvasható →Esterházy (I.) Pál nádor ifjúkori naplójában. A nagyszombati jezsuita kollégium diákjaként a herceg gyakori szereplője volt az előadásoknak, amelyekről be is számolt. Eljátszotta pl. a megfeszített Krisztust, Xavéri Szt. Ferencet, Joas királyt, Catharina császárlányt és a bibliai Juditot is. Judit szerepében meg is örökítik, ez a legkorábbi ismert, hiteles mo.-i szerepkép. A magyaros ruhában, fűzős derékban ábrázolt 15 éves herceg jobbjában fölemelt kardot tart, nyakában kétsoros lánc, díszes boglárral. Esterházy Pál az előadásról naplójában is megemlékezik, és a festményre is utal: „[1648-ban] egy igen szép comoedia tartatott, szent Judit asszonyról, a mikor a vörös papokat elsőben vitték be a seminariumba, Lippay esztergomi érsek előtt; Judit képét én viseltem. Thurzó Mihályné asszonyom öltöztetett fel, igen szép arany míveket rakván rám; ugyanakkor le is írattatott engem pater Keresztes uram, ki a vörös papok rectorává lőn.” (Bubics–Merényi, 1895, 86) Ugyanabban az évben a herceg a nagyhéten is fellépett mint az isteni szeretet géniusza, mind a „theatrumon”, mind a „comoediában”, ahol „a szent koporsó előtt egy zöld leveles fára voltak kezeim felfüggesztve” – írja naplójában (i. m., 87).

A mo.-i német nyelvű színjátszás kezdeteinek fontos momentuma Felix Berner (1738–1787) bécsi születésű színigazgató gyermektársulatának működése. A társulattal Berner 1762–86 között járta a Habsburg Birodalom, Németo. és Svájc városait, 1768-ban Sopronban is megfordultak. Ez idő alatt Berner építette az első színházat Sopronban és még ugyanabban az évben Győrben. A társulat 1774-ben Pesten vendégszerepelt. A pesti városi tanács az ő javaslatára alakíttatta át 1774-ben állandó német színházzá a Duna-parti Rondellát, amely korábban a városfal egyik körbástyája volt. A mindössze 500 férőhelyes, kezdetleges színházépület vlsz. csekély színpadtechnikával rendelkezett, bár a bemutatót ismertető egykorú források lelkesen méltatták. Berner társulata nemcsak városokban, hanem főúri kastélyokban is fellépett, pl. 1768-ban Nádasdy Ferenc gr. horvát bán varasdi és Esterházy (I.) Miklós hg. eszterházai kastélyában. A társulatnak gazdag díszlet- és jelmezapparátusa volt. Franz Xaver Garnier 1782-ben a társulatról könyvecskét jelentetett meg, amelyben a nevesebb színészek sziluettképe mellett hat színpadképet is közölt.

II. József rendeletére 1787-ben a budai karmelita templomot alakították át színházzá. Az első magyar színtársulat, a Magyar Játékszíni Társaság itt, a Várszínházban, majd a pesti Rondellában tartotta bemutatkozó előadásait 1790-ben. Az egykorú források az előadott prózai művek, daljátékok és balettek látványos díszleteiről beszélnek.

A főúri, nemesi, uralkodói →reprezentáció körébe tartozó →ünnepségek és a spektákulumok a ~ sajátos alkalmai. Az udvari ünnephez kapcsolódó ünnepség-, ill. színjátéktípusok legfontosabb válfajai a triumfus, a tűzijáték, a giostra (előre megírt forgatókönyv alapján lejátszott csata), a szó szoros értelmében vett színielőadás, az operaelőadás, a balett és a lovasbalett. Határmezsgyén mozog a népünnepély, ennek a középkorban leggyakoribb formája, az ún. cuccagna, más típusokkal keveredve, átalakult formában a 17–18. sz.-ban is megtalálható.

Az ünnepi események színtere értelemszerűen nem csak a zárt színházépület. A 15–17. sz. között virágkorát élő triumfus színteréül egy város meglévő építészeti, ill. városszerkezeti elemeit használják fel, alakítják át és egészítik ki efemer díszletekkel. Hasonló a helyzet a giostrák, tűzijátékok, népünnepélyek esetében is.

Az alkalmi építményeket ábrázoló, jelenleg ismeretes mo.-i emlékek száma jóval alatta marad a hasonló európai példáknak. Nem ismerjük pl. annak az efemer diadalkapunak a tervét, amelyet Antonio Galli Bibiena tervezett 1738-ban a mo.-i mecénása, Esterházy Imre kardinális pappá szentelésének 50. évfordulóján megrendezett pozsonyi ünnepségekre.

Az alkalmi építmények jelentős csoportja az elhunyt főrangú személyek felravatalozására emelt díszes alkalmi építmény, →castrum doloris. Ikonográfiája az elhunyt tetteit, életét dicsőíti, ezáltal a főúri reprezentáció egyik fontos megnyilvánulási módja. A mo.-i temetkezési szokásokban az 1640-es évektől kezd meghonosodni. Az első hazai castrum dolorist, amelynek ábrázolását is ismerjük, a vezekényi csatában 1652-ben elesett négy Esterházy tiszteletére emelték a nagyszombati jezsuita templomban. Az építmény és a temetési menet rajzát a bécsi Hans Rudolf Miller, a metszetet pedig Mauritz Lang készítette Nádasdy Ferenc megbízásából. Forrásaink említik, hogy Antonio Galli Bibiena 1740-ben megbízást kapott III. (VI.) Károly magyar király (és német-római császár) pozsonyi gyászszertartása alkalmából egy Pozsonyban (és két Bécsben) felállítandó castrum doloris tervezésére, ábrázolása azonban nem ismeretes. Travaglia utolsó ismert megbízása Batthyány József érsek pozsonyi castrum dolorisa (1799).