A ~nek színteréül a középkori Magyar Királyság területének csupán az a része szolgált, amelyet a török hódítás többé-kevésbé háborítatlanul hagyott. Nyugaton ez több megyényi sáv, amely délről, Zágrábon át húzódott Pozsonyig; északon valamivel szélesebb országrész volt, fontos, gazdag városokkal; a karéj keleti, kiszélesedő vége – összefüggve a Partiummal – többször is az →Erdélyi Fejedelemséghez tartozott. A török terjeszkedés felé eső szélek folyvást pusztításnak voltak kitéve, és olyan fontos városok, várak is török uralom alá kerültek hoszszabb-rövidebb időre, mint Győr, Eger vagy Érsekújvár. A korszak időhatárait 1541 és a 17. sz. vége jelölik ki, vagyis az ország három részre szakadása és a török hódítás vége. A 18. sz.-ra nagyjából ismét felszabadult a Magyar Királyság területe; az ún. „királyi Magyarország” terminus csak a fenti időszakra használatos.

A tartósan hódolt területeken a hagyományos, nyugati típusú képzőművészetek kibontakozásának úgyszólván semmi tere nem maradt, nyoma annyi sem. A királyi Mo., ez a dél és kelet felé változó körvonalú, középkori struktúráit javarészt elvesztett országmaradék a Habsburgok uralma alatt állott, és művészeti orientációjára is ez nyomta rá a bélyeget. Fővárosa →Pozsony lett, ahol a vár többszöri átalakítása mutatta a →király jelképes jelenlétét. A korszak legfontosabb jellemzője ugyanis az volt, hogy a Habsburg-uralkodók egyáltalán nem tartottak fenn udvart Mo.-on, sőt a mohácsi csatavesztés után soha többé nem működött az ország területén királyi →udvar, leszámítva I. (Szapolyai) János uralkodásának rövid és zaklatott időszakát (1526–40). Magas színvonalú művészeti →reprezentáció kifejtésére csupán a főurak és a magas klérus, valamint a →városok voltak képesek. A tradicionálisan legfontosabb példa, a királyi udvar a határokon túlra, Bécsbe, ill. Prágába került. Ami a stílusirányokat illeti, sokáig a →késő reneszánsz volt a jellemző, és a barokk jelenségek, stíluselemek csak a 17. sz. első harmadának vége felé jelentek meg. A királyi Mo.-on – az Erdélyi Fejedelemséggel ellentétben – a késő reneszánsz a 17. sz. második felében visszaszorult.

Mohács után Mária királyné, II. Lajos özvegye Pozsonyba menekült, és ott tartózkodott 1531-ig, Németalföldre való távozásáig. A város az ország közigazgatásának központjává vált. A pozsonyi várat a Habsburg-királyok bővítették, átalakították; a 16. sz. közepe után a →várkápolna dekorációját az udvar szolgálatában álló Giulio Licinióra bízták, aki korábban Paolo Veronese mellett is dolgozott. A kápolna eltűnt, ma csak két kisebb helyiség töredékes stukkódísze őrzi a késő reneszánsz stílust és azt a kiemelkedő színvonalat, amelynek az országban sehol másutt nem ismerjük a példáját. A →barokk is először itt jelent meg a világi építészetben: 1635-től építették át négytornyosra a várat, s látták el gazdag belső dekorációval. Legjelentősebb dísze Paul Juvenel olajfestmény-sorozata volt, amely a királyi és királynéi lakosztály mennyezeteit díszítette. A világi-történeti apoteózisokat, emblémákat felhasználó program II. Ferdinándot dicsőítette; a képek megrendelője fia, III. Ferdinánd volt. A bécsi udvar legfontosabb építészeti tevékenysége azonban természetesen azokra a királyi várakra irányult, amelyek Mo. maradékát, ill. a Habsburg-tartományokat védték a törökök ellen.

A Mohács utáni másfél évszázadnak az erődítmény volt a legfontosabb építészeti problémája. Az 1556-ban felállított →Udvari Haditanács irányította a →végvárrendszer kiépítését, ill. korszerűsítését; a hadmérnöki feladatokat észak-itáliai építészek látták el, akik a birodalomban másutt is tevékenykedtek. Az új vártípus a szabályos alaprajzú (négy-, öt- vagy hatszög alakú), ágyúbástyás vár volt (→olasz rendszerű várépítészet). Az ötszög négy oldalával kifelé forduló, nem túl magasra falazott →bástyák (ún. olaszbástyák) oldalszárnyából tűz alá lehetett fogni az összekötő falak előterét, és ha a bástyafalakat fülszerűen meghosszabbították, akkor a fülek mögül a szomszédos bástyák előterét is védeni lehetett. E megoldásokban a korszerű haditechnikai ismeretek tükröződtek. Ilyen elvek szerint építették ki legelőször a komáromi várat (1548–55) majd – az 1550-es évek közepétől – Győr erődvárosát. A Zágrábhoz közeli Károlyváros hatszögű, feljebb Kanizsa ötszögű, a Dunától északra Érsekújvár szintén hatszögű erődítménye épült fel, a messze a keleti végekre pedig – Váradhoz közel – Szatmár ötszögű erődjét tervezték (1564). Az építészek közül a 16. sz.-ban →Pietro Ferraboscót és →Ottavio Baldigarát foglalkoztatták a legtöbbet. Bár a hadiépítészek Habsburg-szolgálatban álltak, olykor – királyi engedéllyel – az erdélyi fejedelemnek is dolgoztak.

A szabályos alaprajzok, formák a →kastélyokon is megjelentek, jóllehet elterjedtté viszonylag későn váltak. Az első szabályos, négyszög alaprajzú, olaszbástyás várkastély Egerváron épült, Nádasdy Kristóf (Tamás testvére) és Choron Margit számára, 1563–69 között. Sopronkeresztúron (ugyancsak Nádasdy-birtokon), emelték a legnagyobb szabású négy sarokbástyás kastélyépületet, amely végső formáját →Nádasdy (I.) Pál dunántúli főkapitány idején, 1621 u. kapta. Ehhez hasonló, olaszbástyás kastélyok épültek a Felföldön is: →Forgách Ferencnek érseknek Tavarnokon, Drugeth Györgynek Homonnán, Forgách Zsigmondnak Gácson (az utóbbi hatszögű alaprajzon). A másik, nem kevésbé elterjedt kastélytípus szintén szabályos alaprajzú, de sarkain kerek saroktornyok álltak. Ezek közül a legszebb az 1571–74 között emelt →nagybiccsei Thurzó-kastély. A monumentális kastélyépület mellé 1601-ben felépítették az ún. nászpalotát, amelynek emeletét egyetlen hatalmas terem foglalja el, külső falait sgraffito (→falfestészeti és faldíszítő technikák) díszíti. A korszak kastélyainak zöménél az alaprajz nem volt szabályos, több fázisban épültek, és többféle hatást tükröztek.

Az kor egyik legfontosabb reneszánsz építészeti formája a loggia volt. Oszlopokra terhelt ívsorokból állt, és főképp zárt udvarokban alkalmazták. Kastélyudvarokat vettek körül vele, mint pl. Sopronkeresztúron vagy Nagybiccsén; a külsőkön ritkábban jelent meg, de mindig reprezentatív szerepben, mint pl. a besztercebányai és a lőcsei →városházán vagy a soproni városház tornyán (Tűztorony). Északi hatásra, Lengyelország, Szilézia, Cseho. irányából került ide az épületek főpárkányán emelkedő pártázat, a másik jellegzetes reneszánsz stíluselem. Ez magas – vakárkádokkal tagolt – attikafal volt, felül csipkézett lezárással, amely eltakarta a tetőzetet; formái az egyszerű félköríves elemektől a bonyolult, edikulás, fecskefarkas záródásúakig terjedtek. Legtöbbször sgraffito borította. A pártázat a 16. sz. második felében tűnt fel először (→bártfai Szent Egyed-plébániatemplom), és a 17. sz.-ban is divatban maradt. Kastélyokon (Bethlenfalva, Szenc, Nagyőr, Frics), várfalakon (Késmárk, Thököly-vár), polgárházakon (Eperjes, Lőcse), harangtornyokon (Késmárk, Görgő, Podolin) egyaránt megjelent reprezentatív díszítményként. A „pártázatos reneszánsz” idejétmúlt terminus technicusa voltaképp joggal emelte ki mint a korszak építészetét erőteljesen jellemző vonást, de helyi kialakulását és fejlődését sugallta. Erről szó nem volt: a pártázat Mo.-ra készen érkezett.

A barokk kezdetét a királyi Mo.-on hagyományosan a nagyszombati jezsuita templom építésétől számítjuk. 1629–37 között épült fel – →Esterházy Miklós nádor támogatásával – az esztergomi érsekség új székhelyén. A templom a rend római anyatemplomának, az Il Gesùnak mintáját követte, de jelentős változtatásokkal: a széles (kereszthajó nélküli) hosszhajóból kétoldalt kápolnák nyílnak, a főhomlokzaton két torony emelkedik. A hamarosan felépült győri (1635–41), majd a trencséni (1653–57) és a kassai (1671–81) jezsuita templom is ezt az új elrendezést követte. Bár a többi →szerzetesi templom a 17. sz. második felében másféle formákkal is kísérletezett (pl. a szombathelyi domonkos templom főhomlokzatát sokkal kevesebb eszközzel formálták [1660-as évek], a lékai Ágoston-rendi templomot centrális alaprajzon emelték [1655–69]), a jezsuita típus a század végére általánossá vált.

Az első nagyszabású világi barokk épület, az Esterházy család kismartoni rezidenciája, →Esterházy (I.) Pál megrendelésére született. A középkori, négy saroktornyos várkastélyt az 1660-as évektől kezdték kiépíteni barokk palotává: az emeleteket átfogó óriáspilaszterekkel, a súlyos főpárkánnyal, a hatalmas rizalitokkal egységes barokk homlokzatot alakítottak ki. A hátsó traktusban monumentális díszterem kapott helyet, mennyezetén barokk freskóciklussal, amely – allegorikus nyelven – a család dicsőségét hirdette (Carpoforo Tencala, 1670-es évek; →kismartoni Esterházy-kastély).

A legfontosabb késő reneszánsz szobrászati műfaj a →síremlék volt. A késő középkorból örökölte típusainak zömét: a tumbát és a címeres-feliratos sírkövet. A falra függesztett kőepitáfiumok és a magasra nyúló fali síremlékek divatja viszont a 16. sz. utolsó harmadában jutott el Mo.-ra.

A tumbák tetején az elhunyt alakja feküdt, az oldallapokat feliratos táblák és címerek díszítették. A 16. sz. közepén ilyet állítottak a két testvérnek, Serédy Gáspárnak (†1550) Pozsonyszentgyörgyön és Serédy Györgynek (†1557) Bártfán; az előzőt feltehetően Alsó-Ausztriában, Bécsben rendelve meg, az utóbbit Krakkóban, Hieronymus Canavesi műhelyében. Thurzó Jánosnak (†1558) és 1508-ban elhunyt apjának is ilyen készült a →lőcsei Szent Jakab-plébániatemplomban. Ezek mind a zászlósúr páncélos figuráját mutatták; volt azonban „civil” változat is, pl. Révay Ferenc nádori helytartóé (†1553) Turócszentmártonban vagy Kubinyi Lászlóé (†1598) Galántán. A Thurzók egyébként még a 17. sz. elején is ilyet állítottak: Kristóf szepesi és sárosi főispánnak (†1614) és Szaniszlónak, a nádornak (†1625) Lőcsén. Báthory András országbíró (†1566) máriavölgyi vagy →Nádasdy Tamás nádor (†1562) és felesége, Kanizsai Orsolya lékai tumbájának fedelén az elhunytak a feszület alatt térdeltek; ez az ábrázolás az →epitáfiumok kedvelt képsémáját ismételte meg. Az epitáfiumok és a fali síremlékek kontaminációja Erdődy Tamás (†1624) monumentuma a zágrábi székesegyházban.

Az esztergomi érsekeknek a nagyszombati Szt. Miklós-templomban emeltek reprezentatív fali síremlékeket: gazdagon tagolt keretépítmények fogadták be az életnagyságú domborműfigurákat (→Oláh Miklós [†1568], →Kutassy János [†1601], Forgách Ferenc [†1615], →Lósy Imre [†1642]). Hetési Pethe Márton kalocsai érseknek (†1605) szintén ilyet állítottak, nemcsak a →pozsonyi Szent Márton-templomban, hanem Szepeshelyen is. A püspökök olykor figurális síremléket kaptak, mint pl. Fejérkövy István (Nyitra, 1588), olykor pedig egyszerű címeres-feliratos sírlapot, mint a →győri székesegyházban eltemetettek: →Naprágyi Demeter kalocsai érsek (†1619), az 1587-ben elhunyt →Draskovich György bíboros, zágrábi és győri püspök (1637) stb.

Világiaknak is készültek a pozsonyi és nagyszombati főpapi fali síremlékekhez hasonló modern, reprezentatív sírépítmények. Először Hans Rueber von Püchsendorf felső-mo.-i főkapitánynak (†1584) Kassán, azután Pálffy Miklós főkapitánynak (†1600), a győri hősnek Pozsonyban, majd hamarosan több helyen is, →Thurzó György nádornak (†1616) Árva várában, →Illésházy István nádornak (†1609) Bazinban, →Illésházy Gáspár királyi tanácsosnak Trencsénben (†1648).

A falra függesztett kőepitáfium is nyugatról, Bécs felől jutott el Mo.-ra, s Pozsonyban és környékén terjedt el a leginkább. Ezeken díszes keret foglalta magában a középső domborművet, amely általában a keresztre feszített Krisztust ábrázolja, a kereszt tövében az elhunyttal és családjával (Illésházy István és első felesége, Erdődy Anna [1577]; Wolfgang Kögl pozsonyi polgár és családja [1587] a pozsonyi dómban; Mérei Mihály nádori helytartó [†1573] Csütörtökhelyen). A legelterjedtebb síremléktípus a címeres-feliratos volt továbbra is: ebből mindenüvé került, így a pozsonyi dómba is, ahol főpapok, magas rangú tisztviselők és városi polgárok egyaránt ilyet kaptak. Ez a típus (egyre hosszabb szöveggel és egyre kevésbé látványos elemekkel) végig megmaradt a 17. sz.-ban, azután is, hogy – nagyjából a század közepétől – nagyszabású emléket senkinek nem állítottak.

A 17. sz. elejétől, de főleg a középső harmadától egyre több festett-aranyozott faepitáfium készült. Ezeket eleinte késő reneszánsz stíluselemek jellemzik; volt közöttük feliratos, festett triptichon (Gelethfy Petronella [†1600], Zmeskál Jób feleségéé Berzevicén), vagy komplikált architektonikus keretű építmény, közepén festménnyel vagy domborművel (Georg Buchwald lőcsei lelkész és városi szenátoré [†1602]). A 17. sz. közepétől az epitáfiumok kompozíciója barokkra váltott, formái egységesedtek (Matthias Gosnowitzer lőcsei bíró [†1669], Paul Gross szepesszombati szobrász [†1688] stb.).

Az epitáfiumokat ugyanaz az asztalos- és fafaragó gárda alkotta, mint az →oltárokat, szószékeket és orgonaszekrényeket. Újonnan emelt oltárt alig ismerünk a 16. sz. második feléből, a 17. sz.-ból viszont sokat. A legszebb ev. oltárt Thurzó György állíttatta árvai várának kápolnájában (Speculum Iustificationis [1611], ma Necpálon). A csetneki templom főoltára (1636) az epitáfiumok felépítését ismétli. A kat. oltárok nagyszabású nyitánya a nagyszombati jezsuita templom szentélyét teljesen betöltő főoltárépítmény (1637–40); kisebb példái Nagyszombat, Kassa, Győr templomaiban találhatók ma is. Festészeti, de főleg szobrászati díszük jelentős. A jezsuiták éltek legintenzívebben a művészet nyújtotta reprezentációs, agitatív eszközökkel (pl. a Magyar szentek oltára a győri Szt. Ignác- templomban [1642]).

A nagyfestészet is hiányzott a 16. sz. második felében a fontos műfajok közül. Liturgikus célra nem sok kép készült: a középkor végén még virágzó oltárművészet teljesen eltűnt. A 17. sz.-ban viszont egyre több festményt rendeltek meg, főleg oltárképeket, előképeiket gyakran a sokszorosított →grafikából merítve. A templomok falait, mennyezetét gazdag stukkódekorációval borították: az aranyozott-festett stukkókeretekbe freskóbetétek kerültek (a nagyszombati jezsuita templom vagy a győri Szt. Ignác-templom kápolnái, a vágújhelyi egykori prépostsági templom stb.). Ugyanez a díszítéstechnika jelentkezett a kastélyok reprezentatív tereiben is. A Nádasdyak →sárvári várának dísztermében a bécsi Hans Rudolf Miller a tizenöt éves háború legfontosabb magyar csatáit festette meg (1653). Nagyszabású ciklus készült a kismartoni Esterházy-kastély dísztermébe, kisebb együttesek a vöröskői vár első emeleti teremsorába és a kápolnába, valamint a földszinti →sala terrenába. Vöröskőn és Kismartonban a bécsi udvar számára is dolgozó Carpoforo Tencala (1623–1685), e vidéken az első itáliai barokk festő alkotta a falképeket.

Fontos műfajjá vált a →portré is. A 16. sz.-ból csak egyetlen olajkép maradt fenn (Kubinyi Dániel arcképe, 1595, Dolný Kubín, Oravská galéria), metszetarckép viszont több is. A →Verancsics Antal hívására 1573-ban Mo.-ra érkezett Martino Rota több magyar dignitást is megörökített (→Istvánffy Miklós [1575], →Mossóczy Zakariás [1577] stb). Ismerünk polgári arcképeket is, pl. Sopron humanista polgármestere, →Lackner Kristóf Prágában festett arcképét (1602). A 17. sz. közepén kezdenek kialakulni a nagy →ősgaléria-sorozatok, vagyis a nevezetes családok – fiktív és valóságos – őseiből és élő tagjaiból verbuválódott családiképmás-együttesek. Fontosak a Nádasdyak vagy a Batthyányak ősgalériájának töredékei, és rendkívül jelentős az Esterházy család – részben máig Fraknón őrzött – képegyüttese is. Ezek kisebbik részét a korszak Bécsben működő, Mo.-on is megfordult legjobb festői alkották, pl. Benjamin Block (1631–1690), aki az Esterházy, a Nádasdy és a Zichy család számára is dolgozott, vagy az a Jan Thomas (1617–1678), akinek a költő →Zrínyi Miklós legismertebb portréját (1662–63) köszönhetjük. (Mindketten festettek magyar megrendelőiknek oltárképeket is.) A legérdekesebb képmáskollekció →Nádasdy Ferenc megrendelésére készült: a több tucat egészalakos festmény nemcsak őseit és családtagjait ábrázolta, hanem kortársait is; részben e gyűjtemény portréi voltak az előképei →Elias Widemann magyar nemesi arcmásokból álló metszetsorozatainak (1646, 1652).

→Ferenczffy Lőrinc királyi titkár még az 1610–20-as években egy illusztrált magyar történelmi mű kiadásába fogott, és elkészíttette hozzá a magyar uralkodók rézmetszetű ábrázolásait. A metszetek végül 1664-ben jelentek meg, Nádasdy Ferenc költségén, elogiumokkal kísért albumként (→Mausoleum), s hosszú időre meghatározták a magyar uralkodók ábrázolásainak sémáját. A sokszorosított grafika a késő reneszánsz és barokk korszak jelentős médiumává vált.

Lásd még: →az Erdélyi Fejedelemség művészete.